A jövő egyházáról szóló felmérés margójára: lehetne még mit kérdezni

Kitöltöttem a megujul.hu felmérését a jövő egyházáról. Először azt éreztem, hogy valami jó dolog történt velem: végre „hivatalosan” is megkérdezték, és elmondhattam a véleményemet egy általam is nagyon fontosnak tartott ügyben. Utána csatlakozott e mellé némi hiányérzet: volna még, amiről szívesen véleményt nyilvánítanék. És egyáltalán azokról a témákról kérdeztek, amelyek tényleg fontosak? Bethlenfalvy Gábor írása.

Persze: ki ezt gondolja fontosnak, ki azt. Egy effajta kérdőívnek nem is feltétlenül feladata, hogy minden lényegesnek tűnő kérdést föltegyen. Talán éppen az is a célja, hogy eszünkbe juttasson újabb lehetséges kérdéseket. Ha valóban a párbeszéd elindítása a cél, akkor ennek hosszabb távúnak kell lennie, nem szükséges és nem kívánatos valamiféle végeredmény felmutatásával mindjárt lezárni a folyamatot.

E gondolaton felbátorodva írom le az alábbiakat. Arra törekszem, hogy azokra a problémákra irányítsam a figyelmet, amelyekkel a katolikus egyházhoz tartozók közössége nap mint nap találkozhat, és amelyekkel kapcsolatban igényt tarthat a véleménynyilvánításra.

Az alábbi megközelítés tehát az eredeti kérdőívben szereplő témákhoz képest földhözragadtabb, problémacentrikusabb szeretne lenni.

Erre óhatatlanul rányomja a bélyegét az is, hogy e sorok írója – közvetlenül vagy közvetve – milyen problémákkal szokott találkozni. Bevallom, például a „nők az egyházban” kérdéskört nem érzékelem óriási problémának. Nem tudok olyan esetekről, amikor a nők – csak mert nők – háttérbe szorultak volna, különösebb diszkrimináció, vagy akár csak bizalmatlanság áldozatai lettek volna. Ettől még lehetnek ilyen esetek. Ha vannak, vajon akkora súlyúak, hogy feltétlenül be kell tenni ezt a témát az egyház megújulásáról szóló kérdéssorba?

Az egyházi intézményekben elkövetett visszaélésekkel hasonló a helyzet. Természetesen borzasztó – és radikális intézkedéseket követel –, ha ilyesmi előfordul. De ez inkább a katasztrófaelhárítás kategóriájába tartozik, semmint az egyházi megújuláséba. Más az, ha egy épület felújításának szükségességéről gondolkozunk, és más, ha azonnal tenni kell valamit, mert valaki féltéglával betörte az ablakot.

Nem állítom, hogy a fentiekben maradéktalanul igazam van – azt viszont fontosnak gondolom, hogy próbáljuk meg azonosítani a katolikus egyház megújulását szükségessé tevő valós problémákat. Milyen módon lehetne elvégezni ezt az azonosítást? Az alábbiakban ezzel kapcsolatban írok néhány ötletet.

„Miért nem beszél az egyház arról, hogy…?”

Nem ritkán hallhatunk a fentihez hasonlóan kezdődő kérdéseket, és ha abból indulunk ki, hogy ezek a felvetések valamilyen problémára utalhatnak, valószínűleg nem tévedünk nagyot. (Most ne foglalkozzunk azzal, hogy ki az, aki a kérdezők szerint nem szólal meg elég hangsúlyosan valamely ügyben – az egyházi (csúcs)vezetés?, a papok?, a katolikus hívek vagy szervezetek?)

Az egyik ilyen jellemző felvetés az, hogy az egyház miért nem emeli fel a szavát valamilyen társadalmi igazságtalanság ellen, a szegények, kirekesztettek stb. védelmében. Másfelől ugyancsak jellemző annak a felvetése, hogy az egyház miért szól bele (társadalom)politikai ügyekbe, miért próbál egyszerű válaszokkal előállni olyan bonyolult kérdésekben, mint a segélyezés és az adórendszer, vagy akár a nemzetközi migráció. Ez mindenesetre rámutat arra, hogy

a (megújuló) egyháznak érdemes volna tisztáznia, milyen mértékben tartja illetékesnek magát közéleti kérdésekben:

mikor nem hallgathat, és mikor mondhatja, hogy ebben és ebben nem tudja és nem akarja „aprópénzre váltani” az egyházi tanítást.

Sokan viszont azt szeretnék, ha legszemélyesebb kérdésük megválaszolásához kapnának több támogatást: „Hogyan éljek?” Igaz, vannak, akik szerint már így is túl sokat kapunk az egyháztól morális kioktatásból. Mások úgy érzik, hogy az egyház egyre inkább zavartan hallgat, amikor alapvető erkölcsi kérdésekről van szó, nem mer kiállni az elvei és az értékei mellett. Találkozhatunk olyan véleményekkel is, hogy beszél nekünk épp eleget az egyház mindenféléről, a társadalmi problémáktól az erkölcsi elvárásokig – miközben ezek háttérbe szorítják az Istenről való beszédet, a jézusi üzenet hirdetését.

Ebben is lehet valami. Mint ahogy abban is, hogy ha a legfontosabb hitigazságokról szól is az egyház, manapság ritkán hallunk mondjuk angyalokról, ördögökről, csodákról, misztikus szentekről. Vagy lehet, hogy nem is kellene sokkal többet beszélni róluk? Esetleg nem is baj, hogy háttérbe szorultak ezek a témák, ahogyan az – vélhetően helyesen – például a középkori fanatikus ereklyekultuszokkal és önsanyargató vezeklési formákkal történt?

Vagy esetleg elveszítünk valami lényegeset, és a fürdővízzel kiöntjük a gyereket is?

Ha az egyház megújulásáról párbeszédet kezdünk, aligha lehet megúszni, hogy ezeket a kérdéseket végiggondoljuk, megbeszéljük. Ha ebben a hívek – vagy akár az egyházzal rokonszenvezők – széles köre véleményt nyilvánítana, az az egyházi vezetők számára is támpontokat adhatna: miről volna érdemes többet, esetleg kevesebbet szólniuk? Az alábbiakban egy ilyen célt szolgáló kérdőívre teszünk kiinduló javaslatot (a kérdések sora minden bizonnyal módosítható, bővíthető):

| Hogyan ismerhetem meg önmagam, mit tehetek a lelki fejlődésemért, hogyan kerülhetek közelebb Istenhez?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Hogyan találhatom meg az életem célját; hogyan szolgálhatok az életemmel egy magasabb rendű célt?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Hogyan építhetek és őrizhetek meg tartalmas, gazdagító emberi kapcsolatokat?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Mit kezdhetek az életem nehézségeivel: a szenvedéssel, a szomorúsággal, a csalódásokkal?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Hogyan van jelen Isten – mint Atya, Fiú és Szentlélek – a személyes és közösségi életünkben?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Milyen erkölcsi elveknek és szabályoknak kell megfelelnünk személyes és közösségi életünkben?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Mit tehetünk a sátán támadásai, csapdái, kísértései ellen?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Hogyan ismerhetjük meg jobban Istent az egyház történetének csodáiból, a misztikus szentek tapasztalataiból?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Milyen hagyományokat őriz az egyház liturgiájában, szokásaiban, kultúrájában, amelyekre ma is építhetünk?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Mit tehetünk a szegényekért, a betegekért, a rászorulókért, a hátrányos helyzetűekért?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Milyen társadalmi változásokra van szükség az igazságtalanságok orvoslása érdekében?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

| Mit kell tenni a környezetrombolás, a klímaváltozás és más globális problémák megoldása érdekében?
Az egyház beszéljen többet erről | eleget beszél erről | túl sokat beszél erről

Mi vonz/taszít az egyházban?

Megvitatásra érdemes problémák újabb sorozata kerülhet a fényre, ha azt az alapvető kérdést tesszük fel: mit találunk vonzónak a katolikus egyházban, illetve egyes egyházközségekben? Mi az, ami inkább távol tart minket az egyháztól, illetve ami arra sarkall, hogy egy adott egyházközségtől egy másikhoz pártoljunk át, ha tehetjük?

E sorok írója itt megint csak személyes tapasztalataira hagyatkozik, belátva, hogy látóköre óhatatlanul korlátozott, tehát az alábbiak átgondolásra, kiegészítésre szorulhatnak.

E tapasztalatok szerint az egyházzal kapcsolatos ellenérzések jó része egyszerűen esztétikai jellegű. Templomainkban sok mindent igénytelennek, giccsesnek érzünk – miközben hálásak tudunk lenni, ha az igazság és a szépség harmóniában jelenik meg hitéletünkben.

Alighanem szerepe van ebben posztmodern korunknak is, mely a formai tökéletességet, a hatásos élményt tolja előtérbe, akár a tartalom és az értelem rovására.

Ilyen kulturális közegben szegényesnek érzékelhetjük a vallásgyakorlat bizonyos formáit, holott ennek nem kellene így lennie. Egyházunk kulturális hagyományának gazdagsága lenyűgöző – miért is nem használjuk fel ezeket a kincseket? Esetleg azért, mert egyházi vezetőink úgy gondolják, hogy „a hívek ragaszkodnak” bizonyos „megszokott” énekekhez, tárgyakhoz, egyebekhez? És ha az derülne ki egy felmérésből, hogy mégsem annyira ragaszkodnak? Lehet, hogy éppen üdvözölnék a formai és az esztétikai igényesség előtérbe kerülését? Talán bátorítaná az egyházi vezetést a hívek támogatása ilyen típusú döntésekben is.

A taszítóerők másik jellemző csoportjába azok az élmények tartoznak, melyek szerint nem – vagy nem eléggé – érthető, hogy mi történik a szertartásokon. Végeláthatatlan, csapongó prédikációk, idő hiányában lélektelenül elhadart liturgia – nem állíthatjuk, hogy ezek általános jelenségek, de a többségünk alighanem találkozott már ilyesmivel. Pedig orvoslásuk nem igényelne különleges papi tehetséget,

elég volna komolyan venni magát a szentmisét, és egyszerűbben, érthetőbben, rövidebben beszélni.

Lehet, hogy ennek fontossága nem tudatosodott eléggé papságunk és egyházi vezetőink körében. Egy párbeszédet elindító felmérés ebben is segíthetne.

Harmadikként az egyházközségekben zajló közösségi életet említhetjük. Nagy vonzerő lehet az ilyesmi, különösen ha kapcsolódási lehetőségeket is kínál az újak, a „nem bennfentesek” számára. És persze ha van helyi kapacitás a programokat, közösségi alkalmakat jól megszervezni. Ha minden ilyen tennivaló a pap nyakába szakad, és ennek a hitélet látja kárát, akkor amit vonzónak gondoltunk volna, inkább taszító lesz. Kirándulást, focimeccset és jelmezbált nem kötelező tartani, szép és felemelő szentmiséket bemutatni azonban igen. Ha az egyházi közvéleményben megerősödik ez az értéksorrend, akkor valószínűleg bátrabban tudjuk mondani plébánosunknak: „Atya, ne aggódjon, nem baj, ha itt nincs focimeccs. Mi azért jövünk a templomba, hogy Jézussal találkozzunk; kérjük, inkább erre fordítson több figyelmet.”

Nézzünk itt is példát egy „kérdőívesített” megközelítésre:

| „Templomainkat meg kell tisztítani az ízléstelen, igénytelen elemektől. A terek elrendezésének, a tárgyaknak, a világosításnak és a hangosításnak olyan színvonalúnak kell lennie, ami méltó a szent liturgia jelentőségéhez.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „Az egyházi – és különösen a liturgikus cselekményekhez kapcsolódó – zenét meg kell tisztítani az ízléstelen, igénytelen elemektől; a zenedaraboknak és előadásuk módjának is méltónak kell lenniük a szertartások jelentőségéhez.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A szertartásokban hangsúlyosabban meg kell jelenniük az egyház nemes hagyományait követő formáknak, melyek hozzájárulnak az ünneplés emelkedettségéhez; a liturgia cselekményében, eszközeiben és a ruházatokban is.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A szertartásokban hangsúlyosabban meg kell jelenniük a kortárs kultúra és a közvetlenebb, spontánabb közlési mód elemeinek; ezekre van szüksége a mai embernek ahhoz, hogy jobban át tudja élni az ünnepet.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A liturgiát komolyan kell venniük a papoknak és a segítőknek is; mindig érthetően, méltósággal és ünnepélyesen kell bemutatniuk a szent cselekményeket.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A szentmisék bemutatásának módját az adott templom közösségének részigényeihez kell igazítani, például lehetőség szerint legyen szentmise a gyerekes családoknak, a fiataloknak, a tradíciókhoz jobban vonzódóknak stb.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A prédikáció legyen értelmes, átgondolt, logikusan felépített és követhető; tartalmazzon további elmélkedésre is ösztönző gondolatokat. Inkább legyen rövid, mint hosszú, inkább legyen előre leírva, mint hogy csapongó legyen.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A templom közösségének legyen meghívó ereje; kínáljon fel lehetőséget a személyes kapcsolódásra a szentmiséken és más szertartásokon kívül is.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „A templomi közösségnek legyen sokféle programja, hirdessen meg közösségi, kulturális és egyéb eseményeket is.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

Az egyház mint intézményfenntartó

Az egyház intézményfenntartóként bizonyos értelemben a másik arcát mutatja meg, mint amivel a templomokban, a szertartásokon, a közösségekben találkozhatunk. Egyfelől nagyon jó, hogy intézmények formájában jelen van „a világban” is, a mindennapi élet szövetében – a keresztény küldetés lényegéhez tartozik az effajta „jelként jelenlét”. Másfelől szembesülnünk kell azzal is, hogy ezzel az intézményes lét minden nyűgét-baját is magára veszi az egyház: a hivatalos merevséget, a szervezeti hierarchiákat, a pénzügyek bonyodalmait. Természetes, hogy az egyház a rendszerváltás éveiben örömmel fogadta a lehetőséget, hogy „előjöhet a templom falai közül”, most azonban érdemes szembenézni azzal a kérdéssel is, hogy jól használtuk-e ki a megnyílt lehetőségeket.

Van-e elég erőforrásunk, alkalmas személyi állományunk, hogy ezt a sok intézményt hatékonyan és keresztényi szellemben működtessük?

Az intézményi működés ridegségei, hibái nem riasztanak-e el számos embert az egyháztól? Érdemes-e úgy egyházi iskolát működtetni, hogy annak életében már spirituális vezetőként sincs jelen pap? Vagy ha esetleg a tanári kar többsége sem gyakorló hívő pedagógusokból áll? És általában: kell-e ragaszkodni olyan intézmények fenntartáshoz, amelyekhez nincs ereje az egyháznak, amelyekben már-már képtelen megfelelni az evangelizációs küldetésének, és pusztán menedzseri feladatokat lát el, több-kevesebb sikerrel?

Az evangelizációs küldetést nem lehetne-e más eszközökkel hatékonyabban megvalósítani? Valójában már a rendszerváltáskor is hallhattunk olyan hangokat – püspöki szintről is –, hogy indokolt volna az óvatosság az intézmények átvétele, (újra)alapítása kapcsán, de az élet elsodorta ezeket az aggodalmakat. Annál is inkább, mert úgy tűnt, a társadalom nagyon is örül az ilyenfajta egyházi szerepvállalásnak. Néhány évtized – és számos illúzió – elmúltával érdemes feltenni a kérdést: nem jöttünk e ki túlságosan is „a templom falai közül”?

Intézményfenntartói hevületében az egyház nem hanyagolta-e el azokat a feladatait, amelyeket e falak között kell ellátnia?

Miközben mindezeken gondolkozunk, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy jónéhány olyan egyházi intézményünk is van, amelyek működése sikertörténet, amelyek nélkül szegényebbek lennénk.

Nemigen volna értelmes a felvetés, hogy az egyház adja fel az intézményeit, és vonuljon vissza a szűk értelemben vett hitélet területére. Az viszont indokoltnak tűnik, hogy a fenti kérdéseket feltegyük, és hogy az egyházban széles körű párbeszéd induljon el róluk. Ehhez adhat kiindulást az alábbiakhoz hasonlóan felépített kérdőív:

| egyházi óvodák
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi iskolák
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi felsőoktatási intézmények
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi egészségügyi intézmények
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi idősotthonok
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi gyermekvédelmi és családsegítő intézmények
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi hajléktalanellátó intézmények
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| fogyatékkal élőket segítő egyházi intézmények
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

egyházi kulturális intézmények
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

| egyházi gazdasági vállalkozások
nem kellene ennyit fenntartani | a meglévőket fenn kellene tartani | többet kellene fenntartani

Paphiány, keresztényhiány

Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül a papi hivatások csökkenő számát, pontosabban azt, hogy a nyugdíjba vonuló (vagy a hivatást más okból elhagyó) papok jóval többen vannak, mint ahány új papot fölszentelnek, és ebben a trendben sem rövid, sem középtávon nem várható változás. Igaz lehet a feltevés, hogy ez a csökkenés arányban áll az elkötelezett, templomba járó keresztények megfogyatkozásával. A „paphiány” tehát a „keresztényhiány” jelenségével függhet össze; nem biztos, hogy más, különös okot kell keresnünk mögötte.

Nyilvánvaló, hogy a kereszténység nem valamiféle népszerűségi verseny megnyeréséről szól. Pusztán a statisztikai adatok láttán nem feltétlenül kell elkeserednünk, és még kevésbé kell pánikba esnünk, valamiféle forradalmi változásokat sürgetnünk. De nyilvánvaló az is, hogy

„az egy négyzetkilométerre jutó” papok átlagos száma egyre kevesebb, ezért a hagyományos struktúrában egyre nehezebben tudják ellátni feladataikat.

Már így is jónéhány lehangoló példát látunk a kelleténél több települést egyedül „ellátó”, túlterhelt, elmagányosodó és ezért stresszbetegségekkel, egyéb testi-lelki bajokkal küzdő papokra. Ez akkor is szomorú, ha tudjuk, hogy számos más helyen hivatásukban helytálló és világító, hűségesen szolgáló papokkal találkozhatunk.

Mindebből az következik, hogy a papságnak a jövőben más struktúrában kell végeznie a szolgálatát, mint ahogy ma jellemzően teszi. Alapvetően kétféle modellt képzelhetünk el, amelyek nem is zárják ki egymást, akár egymás mellett is létezhetnek. Mindkettőre láthatunk egyébként példákat jelenleg is, tehát a modellváltás nem ugrás volna a sötétbe. Kérdés lehet azonban, hogy ezekre a változásokra egyházunk fel van-e készülve, milyen mértékben és időtávon tudja elfogadni őket. Már csak ezért is indokolt lehet az alábbiakhoz hasonló kérdések felvetése, majd ezek alapján a párbeszéd folytatása.

| „A területi plébániák rendszerének meg kell változnia; a nem (vagy alig) látogatott templomokat be kell zárni. Lelkipásztori központokat kell létrehozni, ahol több pap együttműködésben dolgozik, és ahol nagyobb létszámú keresztény közösségek alakulnak ki.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

| „Csak azok a plébániák működhetnek tovább a mai területi struktúrában, ahol az egyházközség szervezett és széles körű támogatást kap a világi hívektől, munkaviszonyban álló és/vagy önkéntes munkatársaktól. Ezeknek át kell venniük minél több nem kizárólagosan papi feladatot a hitoktatástól a temetésekig, a közösségszervezéstől az ingatlanüzemeltetésig.”
teljesen egyetértek | részben egyetértek | nem értek egyet

A fentieket vitaindítónak szánja e sorok írója, akinek saját partikuláris tapasztatai nyilvánvalóan rányomják bélyegüket a javasolt kérdéssorokra. Már egy valóban jó kérdéssor összeállítását is meg kellene előznie a szélesebb körű egyeztetésnek, hogy aztán a válaszokat érdemben értékelni lehessen, és az eredmények alapján folytatódhasson a párbeszéd. Már ha tényleg komolyan gondoljuk, hogy az egyházban az ehhez hasonló kérdésekről érdemes és szükséges párbeszédet folytatni.

A megujul.hu kérdőívét a jövő egyházáról március 31-ig ezen a linken lehet kitölteni.

*

„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.