A kereszténység mércéje

Konzervatív = keresztény, liberális = keresztényellenes. Nem tűnik bonyolultnak a képlet, amit egy ideje próbálnak bizonyos megmondók az erre fogékony elmékben elültetni. A politikai kommunikáció tudatosan épít a sablonokra, a leegyszerűsítésre, ám ez a törekvés ebben az esetben biztosan nem találkozik a valósággal.

Megőriz és megújít

– Aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő – ezt maga Jézus mondta annak a Bibliának a közlése szerint, amelyben sem a konzervatív, sem a liberális kifejezés nem szerepel. A kereszténység olyannyira nem alkalmazható bármely „-izmus” szinonimájaként, hogy a legutóbbi vasárnapon a katolikus templomokban épp ezt az evangéliumi szakaszt hallhattuk: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” A kereszténység tehát egészen másról szól, mint az aktuális állam érdeke.

Noha a keresztények szívesebben hivatkoznak magukra konzervatívként – a klasszikus politikai kínálat alapján ez egyáltalán nem meglepő –, a valódi kereszténység tele van a liberalizmus jellemvonásaival is. Dr. Gájer László teológiai tanár, Erdő Péter bíboros korábbi titkára, aki doktori dolgozatát a liberalizmus és a katolikus egyház viszonyáról írta, egyenesen így fogalmaz arra a kérdésre, hogy a Megváltó liberális volt-e.

– Jézus biztosan, mert felszabadító egyéniség volt – mondja a téma szakértője, majd így folytatja: – Ha valaki végigolvassa II. János Pál pápa társadalmi témájú enciklikáit, akkor azt látja, hogy a nagy liberális törekvések részben bekerültek az egyház tanításába. Ilyen például az állam és az egyház egészséges szétválasztása, a vallásszabadság, az emberi személy méltósága, a tulajdonhoz, a munkához, a gyülekezéshez való jog, a kutatási, a közlési és a sajtószabadság. Ezek mind nagy XIX. századi liberális alapeszmék voltak, az egyház pedig magáévá tette őket. A klasszikus liberalizmus törekvései tehát nem idegenek az egyháztól, sőt, sokszor azt mondjuk, hogy evangéliumiak, mivel a Biblia is kiemeli az emberi személy értékét. (…). Szerintem

az erkölcstelenségtől kell félni, nem a liberalizmustól

– fűzi hozzá Gájer László.

Az egyház, a kereszténység mégsem liberális alapokon nyugszik, de nem is nevezhető kizárólagosan konzervatívnak. Az egyház tanításának középpontjában a szeretet parancsa áll, amibe belefér a szombati kalászszedés, a szombati gyógyítás, ahogy a piros pápai cipő nem viselése, a gitáros zenei szolgálat jelenléte a szentmiséken, a nők aktívabb egyházi szerepvállalásának előmozdítása, a korszerű kommunikációs felületek alkalmazása az evangélium hirdetésére. Vagy éppen a népnyelvű liturgia bevezetése.

Épp utóbbi „liberális” újítás bőszíti fel leginkább azokat, akik a konzervativizmus ártó irányvonalát képviselik. Azokról a személyekről van szó, akik a hagyományt olyan túlzó módon tisztelik, hogy szinte – avagy ténylegesen – nem hagynak teret a Lélek működésének.

Keresztény szempontból tehát a nyitottság, a szabadság épp annyira nem negatív fogalom (utóbbi Magyarország Alaptörvényében is kiemelt értékként szerepel), mint a hagyományokhoz való hűség, a kialakult értékek megőrzése.

Amint utaltam rá, létezik keresztény szempontból ártó konzervatív aktivitás, és ennek a liberális párjával is találkozhatunk.

Ártó liberalizmus a korlátok teljes elvetése, az önközpontúság mindenekfelettisége, a társadalom rendjének öncélú elutasítása, a közös értékek rombolása.

Tömören: a konzervativizmus és a liberalizmus is hordozhat morális értéket, de ha magát a konzervativizmust vagy a liberalizmust kezdi el valaki isteníteni, az keresztényi szempontból biztosan tévút.

Szent Ferenc vagy Luther?

A kereszténység története madártávlatból nézve akár a megújítás és megőrzés szándéka közötti dialógus – néha inkább heves vita – napjainkban is zajló folyamatának tekinthető (némelyek talán még emlékeznek, mennyire reménykedve várták sokan, hogy Ferenc pápa a Pánamazóniai Szinódus nyomán bejelenti a laikus férfiak pappá szentelésének lehetőségét…). A reformáció valójában egy sikertelen belső megújulási/megújítási kísérlet eredménye, amelynek sebeit a mai napig hordozzák a keresztény felekezetek.

Szent Ferenc is hatalmas újító volt – életműve ma talán nem tűnik akkora nóvumnak, de saját korában rendkívüli újdonságot eredményezett. Hogy legyen némi csavar a gondolatmenetben, ő azáltal szakított az akkori egyházi tradícióval, hogy valójában radikálisan visszatért az evangéliumi gyökerekhez.

És aztán az a pápa vette fel Szent Ferenc tiszteletére ezt a nevet, aki, mint tudjuk, „liberális vénember” (egyesek szerint), ami annyiban igaz, hogy korban sokunk előtt jár, miközben kétségkívül újító, innovátor személyiség.

Az egyház tehát akkor jár el helyesen, ha a kereszténység értékeinek megőrzése mellett a szabadságból fakadó elkötelezettség, a Lélekre nyitottság, mindazonáltal a folyamatos megújulás útján jár.

De akkor mi a mérce?

Aki barátjának tudhatja Jézust, pontosan tudja a választ az iménti kérdésre. „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13,25) Mennyire érdekes, hogy az „izmusozás” bajnokai gyakran épp a szeretet gyakorlásában tűnnek igencsak kezdő tanítványnak.

Hányszor találkozunk magukat a keresztény(-konzervatív) értékek őrének kinevező személyekkel, akikből csak úgy árad az ítélkezés, a másként gondolkodók megvetése, a kirekesztő megnyilvánulások sorozata…

Ha egy adott társadalom többségéhez képest némelyek szemében liberálisabbnak tűnsz az átlagnál, vagy konzertívabbnak tartanak a többségnél, még lehetsz jó keresztény. Ha nincs benned szeretet (és az akkor van benned, ha ki is derül a cselekedeteidből), akkor keresztény szempontból rossz úton jársz.

A jó hír az, hogy sosem késő elindulni a helyes irányba.