A szószék felé vezető hosszú út – az első női lelkészek Magyarországon

Képzeljünk el három nőt az 1950-es évek Magyarországán, akik teológiát tanulnak, miközben aláírásukkal vállalják, hogy az egyház nem ad nekik sem munkát, sem juttatást. A női lelkészi szolgálat ma már természetes a protestáns és az anglikán világban, de hosszú út vezetett idáig. Olyan út, amely a kereszténység hajnalán kezdődött, és amelyet néhány hitben erős nő ‒ köztük a magyar evangélikus lelkésznők első nemzedéke ‒ taposott ki. Laborczi Dóra írása.

Ma már a protestáns és az anglikán egyházak felekezeteiben nők is végezhetnek papi, lelkészi szolgálatot. Ez nem volt mindig elfogadott, és ennek hatásait ma is tapasztalhatjuk. Hogyan indult három fiatal lány pályája az ötvenes évek derekán, teológus diplomával a zsebükben, amikor tanulmányaikat is azzal kellett kezdeniük, hogy aláírták: tudomásul veszik, hogy az egyház nem tud állást biztosítani nekik. De a kommunista hatalomátvétel után mégis milyen világi munkahely alkalmazott volna bárkit teológus diplomával? Hogyan küzdöttek meg a korszellem és az egyházuk korlátoltságával, hogyan hittek mégis, és mi mindent köszönhet az egyház ezeknek a példaértékű női sorsoknak? Ennek a küzdelemnek is emléket állít a Luther Kiadó Elhívás, elutasítás, megérkezés című friss kötete, amely az evangélikus lelkésznők első nemzedékének három meghatározó alakját mutatja be, a rehabilitációjukra is törekedve. (Szerzők: Boda Zsuzsa és Angyal-Cseke Csaba.)

A női szolgálat gyökerei

A keresztény közösségekben végzett női szolgálat mindig jelen volt az egyháztörténetben, noha kevésbé volt látható. Már Jézust is kísérték női tanítványok: Mária Magdolna, Johanna, Zsuzsanna és más asszonyok, akik akár még anyagilag is támogatták küldetését (Lk 8,1‒3). A nők Jézus tanítványaiként, a kereszthalál tanúiként és a feltámadás első hírnökeiként is kulcsszerepet játszottak.

Az őskeresztény közösségekben sem csupán passzív hívek voltak:

több újszövetségi utalás szerint diakonisszák, vagyis női diakónusok szolgáltak. A diakónia (görögül: szolgálat) a gyülekezet karitatív, lelki és gyakorlati életének támogatását jelentette. A női diakónusok gyakran özvegyek voltak, akik betegeket látogattak, nőket kereszteltek, hitoktatást végeztek, és részt vettek a gyülekezet lelki építésében. Ez a szerep a 3-4. századig intézményesült formában is jelen volt a keleti egyházban.

A nők felszentelésének kérdése

A római és a görögkatolikusok, valamint az ortodoxok szerint azonban a papság szentségi és apostoli eredetű, amelyet Jézus Krisztus kizárólag férfiakra bízott. E felfogás szerint az egyház Krisztus jegyese, és a pap a megváltót, vagyis a vőlegényt jeleníti meg a liturgiában, ezért nem lehetséges nő pappá szentelése. A reformáció egyik alapelve ezzel szemben az egyetemes papság, amelynek értelmében minden hívő közvetlen kapcsolatban áll Istennel, és képes a hit gyakorlására, tanítására, mások lelki vezetésére.

Ez lett a teológiai alapja annak, hogy a protestáns felekezetekben nők is végezhetnek lelkészi szolgálatot.

A protestáns irányzatok többségében a lelkészi tisztséget emellett funkcionális szerepként értelmezik. A lelkész a hierarchiában nem a gyülekezet fölött áll, hanem olyan szolgáló, akinek elsődleges feladata az ige hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása, és egyik tevékenységnek sincsenek olyan korlátai, hogy nő ne végezhetné őket. A gyakorlatban a protestáns egyházakban is erős a lelkészi tekintély, és minél inkább erre alapoz egy közösség vagy felekezet, annál hagyományosabb lesz a szerepfelfogásokat illetően is. Emellett a társadalmi közeg is meghatározza a protestáns felekezetek viszonyulását a női lelkészséghez. Így például Lengyelország hetvenezres evangélikus egyházában a közelmúltig nem ordináltak nőket sem, ami jórészt a katolikus hatásnak tudható be. De egész más a megközelítése egy afrikai evangélikus egyháznak is a nők szerepét illetően, mint a skandináv országok gyakorlatában.

Az anglikán egyház a 20. század közepétől szintén fokozatosan elfogadta a női lelkészi szolgálatot, mondván, az elhívás a Lélektől ered, nemtől függetlenül, és a Krisztus-követésben mindenki testvér.

Amikor az anglikán egyházban is elkezdtek nőket ordinálni, számos anglikán hívő tért vissza a római katolikus egyházhoz

‒ ez is mutatja, hogy a kérdés kardinális volt.

Hirdetés

Az első nők az evangélikus teológián

A Magyarországi Evangélikus Egyházban az egyik első női teológus hallgató a ‘30-as években történetesen a nagymamám testvére, Prőhle Irén volt. Ekkor az evangélikus teológia még a Pécsi Tudományegyetem fakultásaként a soproni állami egyetem bölcsészkarán működött, tanszékvezetője pedig dédapám, id. Prőhle Károly volt. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy a professzor lánya teológiát tanulhasson, ami azonban nem kis szervezést igényelt. A felvételihez görög és latin érettségi kellett, ám ilyesmit lánygimnáziumokban nem tanítottak. Ezért Irén egyetlen lányként járhatott és érettségizhetett a soproni evangélikus fiúlíceumban. A lány hírnevére ügyelni kellett, ezért minden kicsengetéskor egy kijelölt helyre kellett mennie a tanáriban, és csak becsengetéskor mehetett vissza az osztályterembe, hogy ne is érintkezhessen a fiúkkal.

Magányt és elszigeteltséget vállalt azért, hogy a hit dolgaival foglalkozhasson

‒ ez a motívum a későbbi teológusnők történeteiben is megjelenik.

Ez az út akkoriban vélhetőleg csak Prőhle professzor úr lánya számára volt járható. Irént érettségi után felvették a teológiára, amit el is végzett, de három gyermeke mellett sosem alkalmazhatta az ott tanultakat, sem hitoktatóként, sem lelkészként. Családi visszaemlékezésekből tudhatjuk, hogy kiváló teológus volt, amiről akár vonatutakon folytatott beszélgetések során bárki meggyőződhetett. 

Az evangélikus lelkésznők első nemzedéke a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején jelent meg a teológián. Ekkorra a felsőoktatás más világi hivatásokban is nyitottá vált a nők előtt. Mindehhez a két világháború utáni időszak is hozzátett: a nők a férfiak frontra vonulásával kénytelenek voltak helytállni az élet minden területén, kiszakadtak a gyerek‒konyha‒templom háromszögéből. Pontosabban ekkor jelentek meg nagyobb számban azok a nők is, akik a templomba éppenséggel vissza akartak menni,

csak nem abban a szerepben, amit addig rájuk osztottak:

nem ‒ vagy nem csak ‒ süteményt sütni, virágot hozni az oltárra, vagy oltárterítőt hímezni. Ezeket a nőket lázba hozták az ifjúsági órák teológiai kérdései, meg akarták érteni a hit működését, elhívást kaptak egy-egy szolgálati területre, csakúgy, mint férfi társaik. Mégsem kaptak erre lehetőséget. Ezt az ívet mutatja be a Luther Kiadó új kötete három női életúton keresztül.

1948 a fordulat éve volt Magyarországon. A vesztes világháború és a szovjet megszállás utáni koalíciós kormányzás véget ért. Megszűnt a politikai pluralizmus, a közigazgatás diktatórikus irányítás alá került. Államosították az egyházi iskolákat, több egyházi vezető ellen koncepciós eljárás indult. Ebben az esztendőben az evangélikus teológián talán még soha nem látott számban jelentkeztek új hallgatók. Köztük három lány: Kinczler Irén, Kovácsházi Zelma és Bérczi Margit. Három különböző karakter, háttér, motiváció és életút.

Közös volt viszont bennük, hogy sem a világban, sem az egyházban nem volt számukra „egy talpalatnyi hely sem”, ahol megvethették volna a lábukat.  

Kinczler Irén: „Szó sem volt arról, hogy szószékre álljak”

A kárpátaljai Ungváron cseperedő lány soknyelvű közegben nőtt fel, és duplán kisebbségben éltek, hiszen a kárpátaljai evangélikusok többségében szlovák vagy német nemzetiségűek voltak. Kinczler Irént az ungvári evangélikus közösség és annak lelkészei, majd az erősödő kommunizmus terelte a teológiai tanulmányok felé: „Tudtam, hogy az egyházakat üldözni fogják, holott az evangéliumra lesz a legnagyobb szükség. Én ebben a küzdelemben szerettem volna részt venni. (…) Egy dolgot láttam magam előtt: én csak ebben a kis evangélikus egyházban szeretnék tevékenykedni, az embereknek, a szórványban élő embereknek segíteni ott, ahol lehet” ‒ olvasható az interjúkötetben.

Irén végül nem szórványban, hanem Kőbányán kötött ki, hétvégenként és délutánonként gyülekezeti munkát végzett vagy a gyártelep munkáscsaládjait látogatta a fővárosi kerület azon környékén, ahová más nem merészkedett el. Ám mivel az egyháztól nem kapott juttatást, hamar világi munka után kellett néznie: a MÁV-nál intézte a dolgozók biztosításait, majd egy kerületi zeneiskola titkárnőjeként ment nyugdíjba. 

Ordinálására 1988 márciusában került sor, Fabiny Tamás akkori kőbányai lelkész és Harmati Béla akkori püspök szolgálatával.

Irén ekkor már 35 éve lelkészi szolgálatot látott el.

Tevékenységének középpontjában nemcsak azok voltak, akik az egyház látószögén kívül estek, hanem az irodalom és a dráma is: színdarabokat tanított be a hittanosoknak, és olyan történelmi személyiségekről írt füzetet, akik példát adhatnak a fiataloknak. Pál apostol, Luther Márton, Johann Sebastian Bach és Albert Schweitzer mellett feldolgozta Thököly Imre, Bornemisza Péter, Kossuth Lajos vagy Petrőczy Kata Szidónia életét. Kinczler Irén 97 évesen részt vett a róla is szóló portrékötet bemutatóján.

Takácsné Kovácsházi Zelma – „Zelma néni, a mi papunk”

Takácsné Kovácsházi Zelma a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1948-ban, majd évfolyamelsőként végzett a teológián, ahol akkor még alig tanultak nők. A soproni évek szellemi szabadsága után Budapesten már a pártállami függés és a politikai bizalmatlanság nyomasztotta a légkört. 1953-ban nem kapott lelkészi beosztást, állami álláshoz pedig teológiai végzettsége miatt nem juthatott. Egy alkalommal „fekete kocsival” vitték be igazoltatásra, mivel fiatal lányként akkoriban az utcán közveszélyes munkakerülőnek számított. A hadnagy ekkor figyelmeztette: ne menjen nyilvános helyre, mert prostituáltnak fogják nézni.

Végül Dezséry László püspök titkárságán kezdett dolgozni. Hiába szeretett volna a saját lábára állni, rendíthetetlen próbálkozásai ellenére „nem volt egy talpalatnyi hely sem”, ahol megállhatott volna. Műszaki rajzolóként több helyre is jelentkezett, de gyönyörű munkái láttán hiába lelkendezett mindenki, a teológus diploma miatt mindenhonnan visszautasították.

1959-től a Deák téri gyülekezet munkatársa lett, ahol több mint három évtizeden át vezette a gyermek- és ifjúsági munkát. Gyermek-bibliaköreiben egy-egy vasárnapon százan is részt vettek, történelmi Jézus-kutatások alapján, élményszerű, vizuális mesemódszerrel tanított. Habár lelkésszé csak évtizedekkel később, 1982-ben szentelték, egykori hittanosai közül sokan már ekkor őt kérték fel esketésre, keresztelőkre, mivel úgy tartották, hogy „Zelma néni a mi papunk”.

1982-ben, megkésett ordinációjakor zsúfolásig megtelt a fasori evangélikus templom, ami „azt is mutatta, hogy a gyülekezetekben nincs olyan nagy ellenállás.

Ugyanis a férfiak, akik ellene voltak a női lelkészségnek, mindig azt mondták, hogy a gyülekezet kimenne a templomból, ha nő állna a szószékre, de kiderült, hogy ez már egyáltalán nem így volt” ‒ mondja Zelma az interjúkötetben.

Nyugdíjazása után, 1990-től még húsz éven át tanított kortárs teológiát az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Életútja tanúságtétel arról, hogyan lehet a politikai korlátozások és az intézményi akadályok ellenére virágzó közösséget építeni, a hitet és a kultúrát párbeszédben tartani, és új, bátor hangokat vinni a teológiai gondolkodásba. Zelma néni gyöngybetűkkel, kézzel írt kortárs teológiai jegyzeteiből tanulnak ma is az evangélikus teológián.

Szita Istvánné Bérczi Margit: lázadó szellem és igazságkeresés

Az első magyarországi női lelkésznemzedék egyik meghatározó alakja volt, bár sosem szentelték fel. Salgótarjánban született, ifjú éveit a második világháború árnyékában élte. Saját jövedelme tette lehetővé, hogy gimnáziumban tanulhasson, mert a szüleitől nem mert ilyen anyagi áldozatot kérni. Varrodai munkája mellett, sokszor az alvás kárára készült az érettségire, hogy megkezdhesse teológiai tanulmányait 1948-ban a soproni Evangélikus Teológiai Akadémián. Mivel a teológia lányok számára nem biztosított kollégiumot, elsőéves korában egy népi kollégiumból járt át az óráira – egyszerre tapasztalva a munkásréteg, az épülő kommunizmus egyházellenességét és az egyre zártabb, kétségbeesettebb egyházi közeg világát. 

1953-ban szerzett teológiai diplomát, ám ő sem kapott lelkészi munkát, így bérelszámolóként dolgozott. 1954-ben házasságot kötött Szita István lelkésszel, aki nyíltan kiállt a női lelkipásztorok szolgálati jogai mellett. Ezért az egyházvezetés megfosztotta férjét is a státuszától, és a házaspár évekre az egyház perifériájára szorult. De milyen munkát találhatott két fiatal, művészi vénával és igazságérzettel megáldott teológus az ötvenes években két, három kisgyerekkel? 1957-től Margit vallástanárként, majd segédlelkészként szolgált Budapesten. Budavárban esperesi hozzájárulással még Luther-​kabátot is viselhetett volna, ám ezt az engedélyt váratlanul visszavonták. 1982-ben nyugdíjba vonult, majd az országos presbitérium a rendszerváltás után, 1991-ben elismerte, hogy félreállítása törvénytelenül történt.

Ekkor az ordinációt is felajánlották neki, ám életkorára hivatkozva ekkor már nem élt a lehetőséggel.

Nyugdíjas éveiben íróként teljesítette be régi álmát. Első regénye, az Angéla zsoltára (1998) önéletrajzi ihletésű vallomás a női sorsról, az egyház belső küzdelmeiről és a hit megtartó erejéről. Ezt követte a Búval teljes esztendeim (2008) és a Báthory Erzsébet balladája (2015), amelyekben a történelem és az emberi lélek mélyrétegeit tárta fel.

Amikor 2024 decemberében elhunyt, Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspök így búcsúzott tőle:

„Egyházjogilag nem nevezhetném őt lelkésznek, de lelkiismereti okból megteszem.

Ő azon nemzedék tagja volt, amikor a teológiát végzett nőket még nem szentelték fel. Egyszer ezt mondta erről: »Mi úgy kerültünk – végzésünk után – a szolgálatba indulók sorába, mint valami ’tolvajok’: ordináció, kiküldés és hivatalos beiktatás nélkül.«”