A teremtés meg a hibái

Érdekes vita bontakozott ki a közelmúltban egy cikkünk alatt arról, hogy vajon a teremtés hibátlan-e. A felvetés továbbgondolásra indított, és úgy éreztem, többet érdemel egy viszont-kommentnél.

Kétségtelen, hogy a Teremtéskor Isten megállapította, hogy minden, amit alkotott, jó, sőt nagyon jó – vitán fölül áll tehát, hogy eredendően tökéletes a teremtett világ. Böjte Csaba testvérrel is egyetérthetünk, hogy Isten nem teremt selejtet – és ahogy a dévai gyerekek tanúsítják, ez a reménységgel és bizalommal teli hozzáállás gyógyít.

Pál apostol mondása: „a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” számomra azt is jelenti, hogy a bűn okozta hibákat helyreállíthatja az Istennel való egység már most, ilyenek például a természetfölötti gyógyulások. Az új ég és új föld pedig nyilván ismét tökéletes lesz.

Addig viszont bizony „amit főzünk, meg is kell enni” – és egymás főztjét is megszenvedjük, mert az emberiség egyetlen nagy család.

Véleményem szerint sokszor az, amire azt szokás mondani: „Isten nem ver bottal”, egyszerűen a döntéseink logikus következménye.

Egyébként pedig alighanem sokkal többször kellene Jézus szavaira gondolnunk, amelyeket a vakon születettről mond: „Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulniuk benne”. Erről beszél Pio atya is, aki szerint minden, az is, amit mi büntetésként vagy megpróbáltatásként élünk meg, valójában Isten irgalmassága, amivel megtérésre hív bennünket.

Az első hibát, Luciferét követte a hozzácsatlakozó angyaloké, majd Ádámé és Éváé, és ezeknek súlyos következményei vannak. Tehát fogalmazhatunk úgy, hogy

a teremtésben valóban előfordulnak hibák – de nem Isten hibázik.

Csakhát a mi perspektívánkból nem látszik mindig a cél, a terv, a “nagy egész”, mi utólag látjuk meg, milyen jóra használta föl Isten a hibákat, a gyengeségeket, a sebeket.