„A túlélés mindennapos rutinná vált” – Hardi Ferenc és Orsolya útjai Taizéből Ukrajnába

Hardi Orsolya és Hardi Ferenc 25 éve élnek Taizében, és több mint tíz éve vesznek részt az ukrán fiatalok vendéglátásában. A taizéi testvérekkel felváltva rendszeresen ellátogatnak Ukrajnába, hogy kifejezzék barátságukat, szolidaritásukat az ott élőkkel. Interjú a házaspárral minapi útjukról a háború sújtotta országból.

‒ Miért tartottátok fontosnak, hogy a háború közepette Ukrajnába utazzatok? Online is beszélhetettek volna ottani barátaitokkal.

‒ Hardi Ferenc: Több évtizede tartjuk a kapcsolatot ukrán fiatalokkal és családokkal. A háború kitörése, 2014 óta a Kelet-Ukrajnában, de az ország más részén élőket is próbáltuk támogatni. 2022. február 24. óta ezek a kapcsolatok még fontosabbá váltak. Nem akartuk távolról tétlenül figyelni a sorsukat. Mivel valóban sokat számítanak nekünk ezek a barátságok, úgy éreztük, nem maradhatunk otthon.

‒ Hardi Orsolya: Ez nem kampányszerű látogatás volt, hanem élő kapcsolatok ápolása. Azt éreztük, hogy a jelenlétünkkel segíthetünk a legtöbbet, ezért elindultunk.

‒ Hogyan alakultak ki ezek a kapcsolatok?

‒ H. O.: 2015-ben érkeztek először olyan kelet-ukrajnai gyerekek Taizébe, akik a donbaszi és a donyecki régióból menekültek Kijiv környékére. Több éven át pihenésre, lelki feltöltődésre hívtuk őket nyaranta Taizébe. Ők mára felnőttek, többen családot alapítottak, egyetemre járnak, dolgoznak.

‒ H. F.: Ukrajna különböző vidékein szoros kapcsolatban állunk plébániákkal, szerzetesközösségekkel, szemináriumokkal, lelkiségi mozgalmak fiataljaival, a karitásszal. Hívtak és vártak minket. Úgy éreztük, erkölcsi kötelességünk a puszta jelenlétünkkel megmutatni, hogy nem felejtettük el őket a bajban, a szenvedésben.

‒ Nemrég jöttetek vissza legutóbbi utatokról. Mit tapasztaltatok most?

‒ H. O.: Újra azt láttuk, hogy a bombázások, a drón- és rakétatámadások ellenére az emberek megpróbálnak élni, úgy tenni, mintha mennének tovább a hétköznapok. A történtek fényében ez megrendítő. Egy éjszakai bombázás után másnap reggel a gyerekek iskolatáskával a hátukon mennek tanulni, a szülők pedig a munkahelyükre dolgozni. Az élet alkalmazkodott a háborúhoz, de nem állt le. Az óvodások kis táskáiban víz és uzsonna van, hogy mindig legyen náluk élelem, ha bármikor óvóhelyre kell menniük.

Hirdetés

A szülők a gyerekekkel együtt készülnek a pincében töltött órákra,

miközben az óvónők és tanárok felelőssége megnőtt. A túlélés mindennapos rutinná vált. Ennél is meglepő, hogy sokan, akik korábban elmenekültek, most visszatértek. Ez tudatos döntés, nem vakmerőség. Részt vesznek a közösségi életben, önkénteskednek, segítenek a karitász munkájában vagy éppen tanítanak. Egyértelmű, hogy az ellenállás nem pusztán katonai kérdés, hanem az egész társadalom összefogását, szolidaritását és kitartását jelenti.

‒ H. F.: Húsvét után három héttel érkeztünk Ukrajnába, és a keresztény fiatalok, akikkel találkoztunk, még mindenhol így köszöntöttek: Hrisztosz voszkresz!, vagyis Krisztus föltámadt! Mi pedig a könnyeinkkel küszködve tanultuk a választ ukránul: Voisztinu voszkresz!, vagyis Valóban föltámadt! Ennek a köszöntésnek különös ereje volt a háború sújtotta országban.

‒ Mennyire más a háborús valóság nyugaton és keleten?

‒ H. F.: A nyugati országrészekben, például Lvivben és környékén működik az infrastruktúra, de a légiriadók ott is gyakran jeleznek. Kijivben már sokkal kézzelfoghatóbb a veszély. Az elmúlt hetekben naponta többször volt légiriadó, leggyakrabban éjszaka. Vannak, akiknek sikerül „hozzászokni” a folyamatos stresszhelyzethez, de találkoztunk olyan fiatalokkal is, akik be merték vallani, hogy félnek. Ezt jól példázza annak a fiatal matematikus barátunknak a története, aki

a metró mellett bérelt lakást, mert ott nagyobb biztonságban érzi magát,

mivel a bombatámadások során a metrómegálló a legbiztosabb óvóhely. Minél keletebbre nézünk, annál nehezebb és veszélyesebb a helyzet. A keleti országrészen Zaporizzsjába várt minket a helyi görögkatolikus püspök az ottani fiatalokkal. De az előző napi bombázások hevessége miatt végül Maxim püspök atya arra kért, hogy ne menjünk, nem volna biztonságos.

‒ Sok emberrel találkoztatok. Mit mondtak, miért térnek vissza a veszélyeztetett területekre?

‒ H. O.: Mert az az otthonuk. A mi családunk Budapesten egy Bucsából menekülő családot fogadott be fél évre. Amint lehetett, visszamentek Bucsa romjai közé, és most részt vesznek az újjáépítésben, a közösségi élet újraszervezésében.

‒ H. F.: Taizében is sok ukrajnai menekültet fogadtunk, fogadunk. Közülük is sokan hazatértek már. A döntések mögött a honvágy és a felelősségérzet áll. Nem akarják, hogy Ukrajna elveszítse a jövőjét. Érdemes kiemelni Bucsa nevét, amely összeforrt a háborús borzalommal, és ahol személyesen jártunk a legutóbbi utazás során. Ottani barátaink, akik onnan menekültek, már szinte mind visszatértek. Rengeteg erőfeszítés árán Bucsa folyamatosan épül újjá. Ezt a saját szemünkkel láttuk, amikor végigjártuk a várost, vagy amikor találkoztunk a plébánossal, aki maga temette el az áldozatokat 2022-ben.

‒ Mi most a helyzet Taizében?

‒ H. F.: Próbáljuk támogatni azokat az ukrán fiatalokat, akik menekültként élnek Európa különböző országaiban. Ukrajnában 18 év fölötti fiúk nem mehetnek külföldre. Az elmúlt években több olyan zarándokcsoportot fogadtunk, amelyekben túlnyomó többségben voltak a lányok, és egy-két fiatal fiú. A történeteiket hordozzuk az imáinkban, a könyörgésekben, a csendben. Nem általánosságban fohászkodunk a háborús területen élő embertársainkkért, hanem konkrét személyekért, csoportokért. De ugyanígy imádkozunk a világ összes háború sújtotta térségéért és az ott élőkért.

‒ H. O.: Taizében az ukrán fiatalok jelenléte emlékeztet arra, hogy igazság nélkül nincs béke, hogy nem lehet elfelejteni, ki az agresszor és ki az áldozat, és arra, hogy mindannyian felelősek vagyunk a jövő alakulásáért. Az Ukrajnában töltött időszak ráébresztett minket, hogy Magyarországon és Európa békésnek mondott felében hajlamosak vagyunk hátradőlve várni a politikai vezetőktől, döntéshozóktól a megoldást. Mindannyiunk feladata a személyes felelősségvállalás. Hitünkből fakad a meggyőződés, hogy az élet erősebb, mint a halál. Ennek a meggyőződésnek kézzelfogható megjelenését láttuk Ukrajnában.