Ki volt becstelen együttműködő, kit zsaroltak, és ki próbált csak túlélni a diktatúrában? A kormány októberben nyilvánosságra hozza az „ügynökaktákat”, ám a téma kutatója szerint a dokumentumok önmagukban nem mesélik el a teljes történetet. Szerzőnk ezért örül a Szemlélek kezdeményezésének, mondván, az igazság feltárásához nemcsak aktákra, hanem történészi szemléletre és józan mérlegelésre is szükség van.
Esterházy Péter Harmonia cælestis című regényének híres nyitómondata így szól: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Az ügynökkérdés kapcsán azonban talán egy parafrázis is megállja a helyét: „Kutya nehéz úgy elemezni, ha az ember nem ösmeri a szakmát.” Örülök, hogy a Szemlélek teret kíván adni azoknak az egykori hálózati személyeknek, akik maguk szeretnék elmondani a történetüket. A levéltári iratok ugyanis önmagukban soha nem mondják el a teljes igazságot. Egy-egy állambiztonsági akta nem maga a múlt, csupán egy forrás a múlt megismeréséhez, amelyet – mint minden történeti forrást – kritikával és összefüggéseiben kell olvasni.
Éppen ezért örülök annak is, hogy a kormány társadalmi egyeztetésre bocsátotta az állambiztonsági iratok nyilvánosságáról szóló törvénytervezetet. Ha valóban megvalósul az, amit a tervezet ígér, akkor a jelenlegi rendszerhez képest sokkal átláthatóbb kutatási lehetőség nyílik meg: nem csupán néhány kutató férhet majd hozzá az iratokhoz, hanem digitális formában, jóval szélesebb körben lesznek megismerhetők. Ez helyes irány, hiszen egy történésznek nem az a célja, hogy minél több irat maradjon titokban, hanem hogy minél teljesebb forrásanyag álljon rendelkezésre.
De az átláthatóság önmagában még nem jelent igazságtételt, sőt bizonyos szempontból új veszélyeket is hordoz.
Történészként számomra az első probléma már magával az „ügynök” szóval kezdődik.
Ez a kifejezés rendkívül pontatlan – még akkor is, ha a szakzsargon része. A köznyelv egyetlen kategóriába sorolja mindazokat, akik valamilyen kapcsolatba kerültek az állambiztonsággal. Sokaknak talán az amerikai filmek kifogástalan öltözékű FBI-ügynökei jutnak eszükbe, pedig a magyar állambiztonság világa ennél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb volt.
Voltak, akiket leginkább „lézengőknek” neveznék. Időnként találkoztak a tartótisztjükkel, beszélgettek vele, elmondtak ezt-azt, a tartótiszt pedig szinte automatikusan ráírta az összefoglalóra: „A jelentés értékes.” Persze, hogy ezt írta – ha nem ezt teszi, könnyen ő került volna kellemetlen helyzetbe, nem is beszélve az év végi minősítéséről vagy a prémiumáról.
Tudunk információforrásokról, akik már meghatározott kérdésekről gyűjtöttek adatokat, és léteztek olyan emberek, akik valóban a klasszikus értelemben vett ügynöki munkát végezték.
Ha kellett, kulcsot másoltak, ha kellett, vegypapíron küldtek jelentéseket, vagy megmutatták, hol fut a telefonvezeték.
Ők tudatosan és aktívan segítették az állambiztonság operatív munkáját.
E három csoport között óriási különbségek vannak, a közvélemény azonban legtöbbször egyetlen szóval intézi el őket: ügynök.
Ugyanez a leegyszerűsítés figyelhető meg a békepapok esetében is. Tudom jól, a békepap nem egyenlő az ügynökkel. Lehetett átfedés közöttük, de ez korántsem volt szükségszerű. A békepapság egyházpolitikai szerepvállalást jelentett, a hálózati együttműködés pedig az állambiztonság konspiratív rendszeréhez tartozott. A két fogalom összemosása történelmileg ugyanúgy tévedés, mint erkölcsileg.
Eszembe jut N. T. atya, aki abban a városban volt plébános, ahol felnőttem. Klasszikus békepap volt.
Három évet töltött internálásban az ötvenes években, utána pedig azt mondta: nem megy vissza, élni akar.
Aláírt, járt a békepapi gyűlésekre, és elmondta a kötelező beszédeket a békéről, ami akkoriban valójában a szocialista rendszer támogatását jelentette.
És valóban ment felfelé a ranglétrán. A püspöki székváros plébánosa lett, címzetes apát, püspöki tanácsos, ünnepi miséken infulát viselhetett. Közben pedig tartotta a hátát. A káplánja, majd később a társplébánosa negyven-ötven fős ifjúsági hittanokat tartott, a városban ott volt az első gitáros mise. Amikor ezért szóltak neki az illetékesek, annyit mondott: majd beszélek vele. Aztán nem történt semmi. A következő héten már ötvenöten voltak a hittanon, s vasárnap eggyel több gitáros szolgált. Az illetékes pedig csak a szemöldökét tudta felhúzni.
Ez felmenti? Nem. De segít megérteni a korszak működését.
Történészként pontosan ez a feladatom.
Az évek során számos ügynök- és munkadossziét olvastam el, egyszerű falusi papokétól apátokon át püspökökig. Az első esetek egyikénél őszintén megrendültem. L. Ö.-ről volt szó, aki később a szerzetesrendjében magas tisztséget töltött be. Segített az államnak. Jelentett. Miután végeztem a majdnem ezer oldalnyi jelentéssel, levelet írtam a rend egyik meghatározó történészének.
Azt kérdeztem tőle: miután ez kiderült, hogyan tudtak egy fedél alatt élni egy… egy ügynökkel?
Pár perc múlva felhívott. Azt mondta: – Először is, mi az egyházban javíthatatlanok vagyunk. Folyamatosan megbocsátunk egymásnak. Majd hozzátette: nem elég valakiről annyit mondani, hogy ügynök volt – a körülményeket is meg kell nézni.
És elmesélte L. Ö. életét. Kiváló képességű ember volt. Doktori fokozatot szerzett, remek tanár, széles látókörű szerzetes volt. 1950-ben aztán egyik napról a másikra megszűnt az élete. A szerzetesrendeket feloszlatták, kereten kívül került, nem szolgálhatott sem a rendben, sem egyházmegyében, és egy plébánia pénzbeszedőjeként tengette az életét albérletben. Élni akart.
Legyünk őszinték: a legtöbb ember még 1989 elején sem gondolta, hogy néhány hónap múlva összeomlik a rendszer. L. Ö. számára egyetlen lehetőség kínálkozott: kijutni külföldre. Volt egy apró vámügye is. Nem is igazán az övé volt, inkább csak érintette. De zsarolni már lehetett vele.
Jelentett? Igen. Találkozott külföldön a tartótisztjével? Igen.
Voltak olyan információk a jelentéseiben, amelyeket más forrásból nem tudtak volna megszerezni? Nem igazán.
Később a kapcsolat megszakadt, az aktáját lezárták.
Felmenti ez? Nem – de segít megérteni.
Persze ismertem egészen más történeteket is. Olyanokét, akik karriert építettek az együttműködésből, olyanokét, akik sértettségből vagy bosszúból jelentettek, és olyanokét, akik valóban súlyos károkat okoztak másoknak.
Ezért nem hiszek az általánosításokban. Minden hálózati személy esete egyéni történet. Van, amelyik felháborító, van, amelyik tragikus, és van, amelyik inkább az emberi gyengeségről szól, semmint a gonoszságról.
Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a nyilvánosságra kerülő iratokat ne szenzációként, hanem történeti forrásként kezeljük. Különösen azért, mert az új szabályozás várhatóan olyan személyek adatait is hozzáférhetővé teszi, akiket megpróbáltak ugyan beszervezni, de ellenálltak, vagy akikkel végül nem jött létre hálózati kapcsolat. Nagyon fontos, hogy a nyilvánosság ne keverje össze a beszervezési kísérletet a tényleges együttműködéssel.
A laikus azonban ezt ritkán látja. Ő csak annyit lát, hogy a „Keleti” fedőnév mögött K. Sz. áll, és már meg is születik az ítélet. A történész viszont egészen más kérdéseket tesz fel. Hogyan szervezték be? Volt választása? Mivel zsarolták? Mit vállalt? Mit teljesített? Mit jelentett valójában? Okozott-e tényleges kárt? Mi hiányzik az iratanyagból? Mit állít a tartótiszt? Mit támasztanak alá más dokumentumok?
Csak ezek után lehet felelősen megszólalni. Vagy éppen felelősen hallgatni.
Ezért örülök a Szemlélek kezdeményezésének. A személyes vallomás nem helyettesíti a levéltári kutatást, de a levéltári kutatás sem helyettesítheti az emberi történetet.
A múlt feltárására szükség van. Az áldozatoknak joguk van tudni az igazságot, a társadalomnak pedig joga van megismerni a diktatúra működését.
Az akták nyilvánossága önmagában nem igazságtétel. Az igazságtétel ott kezdődik, amikor a dokumentumokat értelmezni is tudjuk, és ehhez nemcsak iratokra, hanem történészekre, forráskritikára és mindenekelőtt józanságra is szükség lesz.
A kormány ígérete szerint október 22-én nyilvánosságra hozzák az úgynevezett ügynökaktákat. Az adatbázisban minden bizonnyal több egyházi személy neve fog megjelenni. A Szemlélek felhívással fordul az érintettekhez: lehetőséget kínálunk, hogy biztonságos környezetben, maguk adjanak számot a múltjukról. Részletek ezen a linken.
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom
