„…bocsásson meg neked, és adja meg a békét!” – Komment-tár #17

Jó úton járunk – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy cikkeink ezen a héten is tartalmas beszélgetésekre, kulturált vitákra inspirálták olvasóinkat.

A Komment-tár-sorozat küldetése, hogy rendszeresen merítsünk az olvasói reakciók bőséges terméséből, újraolvassuk az esetleg szem elől tévesztett vagy elfeledett észrevételeket.

Nem a legjobb hozzászólásokat gyűjtjük egybe, és szerkesztjük cikké, nem is azokat, amelyekkel leginkább egyetértünk – a válogatás célja továbbra is a közös gondolkodás, a párbeszéd támogatása.

Hozzászólni ér, sőt nagyon örülünk minden építő megjegyzésnek!

Mit értek el a német püspökök a Vatikánban?

ad limina német püspökök
vaticannews.va

„Ha Isten tudna kuncogni, valószínű, hogy kuncogna.
Vagy bánatosan könnyezne?
De bizonyára konstatálná, hogy az ember semmit sem változott…
De szerencsére nem ember, és nincsenek emberi tulajdonságai.
Pedig mi mindent megteszünk azért, hogy azokkal felruházzuk.
Ad, elvesz, szeret, nem szeret, elfogad, elutasít és így tovább.
Igyekszünk bevonni a polaritásba.
A teljességet. Az abszolútot. A felfoghatatlant. A feltétel nélkülit.
Tragikus.”

„(…) Remélhetőleg a magyar egyházban is nő azoknak az egyházmegyéknek a száma, ahol valódi párbeszéd kezdődik a világiak bevonásával. Mert a világiak tevékeny részvétele nélkül a Szinodális Folyamat alibiakció marad. (…)”

„(…) Szerintem a Szinodális Út éppenséggel szembe megy a pápa által meghirdetett világszinódussal. A Lélekre kell hallgatni, aki a hívek által is szól – de nem a korszellemre, aki szintén kiabál sok magát katolikusnak tartó testvérünkből. (…)”

„(…) Azt hiszem, a legjobb észrevenni, hogy

az Egyházban véget ért az egypólusú kinyilatkoztatások ideje,

minden szinten. Én is úgy látom, hogy a német Szinodális Út több ponton sem egyezik a pápa véleményével, ami teljesen érthető, hiszen még egy országban is hatalmas a különbség egy nagyvárosi plébánia és egy tanyasi filia pasztorációs módszerei között. Valóban vezethet súrlódásokhoz, ha egy közös kiránduláson valakik előremennek, olyannyira, hogy már alig lehet őket látni, esetleg valahol másik útra kanyarodnak. De a túravezetőnek ugyanakkora gondot jelentenek azok, akik még mindig a szálláson foglalatoskodnak ezzel-azzal, vagy arról próbálják meggyőzni a túravezetőt, hogy miért nem maradnak inkább az udvaron. Őszintén szólva nem látom be, hogy miért ez utóbbiakhoz kellene az egész csapatnak alkalmazkodnia. Egy ok persze van, náluk a kassza. De belátható, hogy ha főleg magukra is költik a pénzt, a kassza inkább előbb, mint utóbb kiürül, miközben az előre szaladók és a hátul maradók már nem hozhatók össze egy csapatba. Ma már tudják és mondják is legalább a pszichológusok, hogy minden kapcsolat kettőn múlik. Az utóbbi évtizedekben lehetőség volt arra is, hogy az ún. egyházszakadásokat új fényben lássuk. A pápa feladata az egység fönntartása a sokszínűségben. Szerintem jól csinálja. Hogy sokféle értelmezése van a jelenlegi helyzetnek. Ez a normális.”

A szentgyónás lényege nem az, hogy utána jobban érezd magad

Szemlélek Alapozó gyónás
„(…) vadidegen embernek elmondani – bármit – nincs TÉTJE! Olyan, mint az utcán, a piros lámpánál beszélgetésbe kezdesz valakivel. De ha sok-sok éve ismeritek egymást! Régi és megalapozott a bizalom, nem csak a papot látod benne, no, az az igazi!! Mert akkor tudsz megnyílni és akkor tud személyes vezetést-tanácsot-megnyugtatást ADNI!”

„(…) nekem könnyebb idegen atyánál gyónni, mint ismerősnél, de lelkibeszélgetésre csak ismerős atyához vagy lelkipásztorhoz megyek…”

„(…) én ezzel addig voltam így, amíg olyan papokhoz jártam, akik korban közelebb álltak a szüleimhez, mint hozzám. Aztán 30 körül egyszer betévedtem egy kb.kortárs idegenhez, aki ráadásul még beszélgetni is akart velem, nemcsak lezavarni mielőbb. Tőle valahogy be tudtam fogadni azt a testvéri ( egyenrangú) hozzáállást, ami talán a korábbi atyák részéről is megvolt, de addig valahogy mindig beültem abba a kislány-pozícióba, amit még 9 évesen, az első alkalommal „megszoktam”.
Tőle nagyon erősen átjött az az alázatteljes tisztelet, hogy Te is a saját egyedi utadon törekedsz a jó Istenhez érni, én is, neked is megvannak a magad kísértései, harcai, bukásai, nekem is, nem járok a cipődben,

nincs alapom ítélkezni feletted, ugyanolyan Isten irgalmára szoruló ember vagyok, mint te.

Azóta nincs ilyen preferenciám, sőt kicsit jobban is szeretek mindig ugyanahhoz menni, aki jobban tud tanácsokat, elégtételt adni annak ismeretében, hogy miben vagyok többszörös visszaeső. De ha hamarabb van lehetőségem idegenhez menni, akkor oda megyek. Jézus mindig ugyanaz.”

Valóban mellékes lenne, hogy ki kezdett egy háborút?

orosz agresszió
Harcképtelenné tett orosz tank Kijevben (abc.net.au)

„(…) Nagyon vártam, hogy valaki helyre tegye ezt a minimum érzéketlen, de sokkal inkább tenyérbemászóan felháborító megszólalást.
Pontosan a gyerekek verekedése példánál maradva: egyáltalán nem mindegy, hogy ki kezdte! Bullyingról hallott már vajon a püspök úr? És hogyan lépne fel ellene?! Elárulom, a „játsszák le egymás között” nem lesz jó megoldás!
Persze ez a háború nyilván bonyolultabb dolog, de a békevágyat ki lehet úgy is fejezni, hogy méltó megszólalás legyen.
Továbbá álságosnak tartom Magyarország és Európa hogylétén, energiahelyzetén jajongani, miközben Ukrajna nagy részén nincs áram az orosz agresszió miatt.”

„Nem mellékes! Oroszország agresszor, mert megtámadott egy szuverén államot. De: a törvényes önvédelem joga megilleti (illetve megillette volna, ha képesek lettek volna) azokat az ukrán állampolgárságú kisebbségeket (elsősorban oroszokat) is, akikkel embertelenül bántak az ukránok! Oroszország joggal mondhatja: Oroszország védi országát az Ukrajna segítségével terjeszkedő, ellenséges amerikai befolyás ellen. Ez persze jogilag nem állja meg a helyét, ezért Oroszország agresszor. A megoldás: fegyverszünet, tárgyalások, kompromisszum és béke. A háború folytatása mindent tönkretesz, de leginkább Európát és Ukrajnát.”

Ki a hős igazán?


„(…) Dosztojevszkij regényeit szeretem, de ilyen ember nagyon kevés van. Akin nem látszik, mert némán tűrve hős, az többnyire belebetegszik, belehal, elfásulva beleszürkül vagy képmutatóvá válik. Tehát néha mindenki jobban jár, ha a tűrhetetlen körülményekre hangos választ adunk. Én tanárként jobban kedvelem a lázadó kamaszt, mint akin látszik, hogy baja van, mégsem szól, vagy soha semmi problémája nincs.”

„(…) megtanultam hallgatni. Egyházunk szereti ezt a tulajdonságot még akkor is, ha ezzel magadnak is és a közösségnek is többet ártasz, mint használsz. Ha pedig elegem van a szerepből és kirobban belőlem valami, akkor természetesen saját magamat szívatom meg újra és újra. Akkor: hol itt az igazság?”

„(…) Boldogabb helyeken (…) megtanítják a gyerekeket, hogyan fejezzék ki az érzéseiket és az érdekeiket. Vannak súlyos, nehéz helyzetek, ahol a károk már helyrehozhatatlanok.(…)”