Bolyki László: „Apa nélkül felnőni ártalmasabb, mint szegénységben”

Miért maradnak a fiúk minták nélkül? Hogyan lehet gyógyítani az apahiányt? Apák és fiúk – A férfivá válás útján című könyvében ezekkel a témákkal is foglalkozik Bolyki László író, zenész, lelkigondozó. Aktuális kérdések – nem csak a vasárnapi apák napjára készülve. Etényi Villő interjúja.

– A címadó mondat rendkívül erős állítás, melyet egy kutatásból idézel a könyvedben. Mi történik a gyermek lelkében, ha apa nélkül nő fel?

– Véssey Miklós írja egy könyvében, hogy ha nincs apa, az olyan, mintha felnéznél az égre, de az nem volna ott. Az édesapa olyan vonatkoztatási pont, amihez képest létezel. Egy másik hasonlattal élve, olyan, mintha gyümölcs lennél, de nem volna gyümölcsfa. A szegénység az anyagiakról, az egzisztenciáról szól. De az egzisztenciának van egy másik jelentése is: az identitásod, a helyed a világban. Ha kevesebb a pénzed, de tudod a helyed a világban, sokkal jobban jársz, sokkal többre jutsz, mint ha anyagilag jó helyzetben lennél, de nem találod a helyed.

– Az Apák és fiúk immár a hatodik könyved. Mi volt a fő indíttatásod, hogy pont ezt a témát vesd papírra?

– Ezt a könyvet 16 évig írtam. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy a bevezető megírásától kezdve ennyi idő telt el. A férfivá válás gondolata kezdett foglalkoztatni sok évvel ezelőtt, amiből több könyvem is megszületett: a Kegyelem és kalmárszellem vagy a Pedig mi azt hittük. Sok év gondolatainak és személyes tapasztalatnak lenyomata ez a könyv.

– Sokan nem is tudják, hogy apahiányban szenvednek. Hogyan ismerhető fel mégis ez a láthatatlan hiánybetegség? 

– Fontos tisztázni, hogy az apahiány nemcsak fizikai elhagyást jelent, hanem lelkit is. Philip Zimbardo Nincs kapcsolat című könyvében ír egy meghökkentő felmérésről: az apák átlagban heti 30 percet töltenek a gyermekeikkel, ugyanezek a gyermekek pedig 44 órát töltenek képernyő előtt. Nem csak a csonka családok betegsége ez. Az együtt töltött idő és az osztatlan figyelem, a lelki kapcsolódás az édesapával elemi erejű élmény. Robert Bly – akire sokat hivatkozom a könyvemben – írja a Vasjankó című művében, hogy amikor egy fiú apa nélkül nő fel, szégyenben nő fel.

A „nem vagyok elég jó” érzése tudattalanul és alattomosan van benne jelen, olyan önbizalomhiányt okoz, ami szorongásban testesül meg. Ezt az érzést a fiú megfogni nem tudja, de átszövi az egész életét.

Ez onnan eredeztethető, hogy a gyermek világa alapvetően énközpontú, mindent magára vonatkoztat. Ha apa elment, nincs ott, nem figyel, akkor az biztosan azért van, mert velem van a gond, nem vagyok elég jó. Ebből a tapasztalatból és érzésvilágból lesz aztán a gyenge férfi, akit úgy kell noszogatni, hogy kezdjen magával valamit az életben. Ugyanakkor a bunkó macsót, a durva férfit is ez a gyengeség jellemzi, csak ők páncélt növesztettek.

– A mai társadalom sok tünetet hordoz. Miért olyan nehéz beszélni az apahiányról?

– Azért, mert annyira általánossá vált. Nézzük a statisztikákat: Amerikában például a gyerekek fele apa nélkül nő fel. Sok kutató az ADHD-s fiúk számának növekedését is erre a jelenségre vezeti vissza. Az édesanyák, akik egyedül nevelik a gyerekeket, dupla stresszben, örökös rohanásban élnek. Másrészt a hatvanas évek óta olyan világban élünk, amelynek az apák elleni lázadás az egyik alapélménye. Sokan ismerik Madonna Papa Don’t Preach (Apa, ne prédikálj!) című slágerét, de említhetném a frankfurti iskola neomarxista gondolatvilágát is, amely szerint az apa nem a biztonság, hanem az elnyomás szimbóluma, így a család is csak egy elnyomó struktúra. Maga a férfi archetípus tűnt el a társadalom kollektív tudatából, és így ma már szinte föl sem tűnik, mennyire hiányzik. És nemcsak a férfi tűnt el, de a férfiasság is.

– Könyved központi témája az apa-fiú kapcsolat és a férfivá válás. Lelkigondozóként mi a tapasztalatod, a lánygyermekeket hogyan érinti az apák hiánya?

– Az ellentétes nemű szülő nagymértékben befolyásolja a kapcsolódási képességünket. A fehér lovon vágtató herceg első megtestesülése egy kislány világában az édesapja. A kislány szomjazza az apa szeretetét, elismerését, csodálatát. Ez olyan szeretettank, aminek gyakran fel kell töltődnie. Ha ez nem valósul meg, akkor a felnőtt nők kapcsolódási nehézségekkel szembesülhetnek.

Az apa nélkül felnőtt lányok például gyakran találják magukat szeretői státuszban, amelyben éppen a női méltóságukat veszítik el.

Ez nem tudatos döntés következménye; az illető egyszerűen annyira szomjazza azt a szeretetet és törődést, amit annak idején nem kapott meg, hogy bármit képes odaadni érte. Ez a hiány pedig nem válogat: lehet a nő többdiplomás értelmiségi is, és találhatja magát olyan kapcsolatokban, amelyekben kihasználva érzi magát.

– Létezik-e gyógyulás ilyen korán szerzett sebzettségből, vagy automatikusan továbbadjuk utódainknak?

– Abszolút van gyógyulás. Ahogy a könyvben bővebben írok róla, ezt az utat én is bejártam. A krisztusi megváltás lényege is ez: a seb lehet a gyógyulás forrása. A Szentírásban is olvassuk: „Sebei árán gyógyultatok meg”. A sebzettség tehát nem feltétlenül a vég, hanem kiindulópont is lehet. Mindig van két út. Az egyik, amikor a sérelmeket – akár tudattalanul – továbbadjuk. Valakit bántott az apja, ő is bántani fog másokat. Ez minta, feldolgozatlan fájdalom, ami szétszóródik, megsokszorozódik. De van egy másik út is. Amikor a sebeink nem pusztítanak, hanem átalakulnak. Amikor a fájdalom forrássá válik. Gondoljunk csak Saulra, aki üldözte a keresztényeket, majd találkozott Jézussal, megtért, és Pálként a legnagyobb apostollá vált. Nem kompenzált, nem játszotta meg magát, hanem a bensőjében átalakult. Az út a sebeken keresztül őszinte építkezés és új élet forrása. Vannak emberek – nem is kevesen –, akik a legnagyobb nyomorból, árvaságból, bántalmazó apa, anya mellől jöttek, és mégis csodálatos szülők lettek. Olyan emberek, akik szembenéztek a múltjukkal, és fel tudták dolgozni a történteket, majd hatalmas erőforrásként jóra fordítani. A lényeg nem az, hogy mi történt velem, hanem hogy mit kezdek ezekkel a történésekkel.

– Ezek szerint soha sem késő a gyógyulás?

– Nemcsak a gyógyulás, de a kapcsolat helyreállítása sem. Mélyen bennem maradt egy negyvenes férfi története.

„Mindent megadott az apám. Jól tanultam, jó szakmám van. De egyetlenegyszer sem mondta, hogy büszke vagyok rád. Most pedig halálos beteg, és minden időmet vele töltöm, hátha egyszer még kimondja. De nem mondta.”

Amíg élünk, apaként nagy hatással vagyunk gyermekeink életére. Ne halasszuk el a lehetőséget, hogy elmondjuk azt, ami igazán fontos!

– Mi van azokkal, akik sosem ismerik fel, hogy elakadásaik vagy fájdalmuk forrása valójában a korai elhagyatás?

– A legtöbb rossz dolog, ami engem az életben ért – és ma azt mondom, ezek formáltak azzá, aki vagyok –, a maga idejében olyan fájdalmas volt, hogy normális ember soha nem választaná magának. Én sem választottam, sokkal inkább megtörténtek velem. De nem véletlenül. Nem arról volt szó, hogy Isten épp nem ért rá, hogy velem foglalkozzon, vigyázzon rám. Ellenkezőleg – ott volt. A gondviselés nagyon is velem volt az élet mélységeiben, és ezt a kegyelmet sokszor megtapasztaltam. Adódott olyan helyzet az életemben, amikor egyetlen ember volt a környezetemben, aki pontosan értette, miben vagyok, mit élek át, miről beszélek. Ő akkor szó szerint életet mentett. Azért tudott a segítségemre lenni, mert ő már járt ott, ahol én éppen akkor tartottam. Mások – bármennyire jó szándékúak is voltak – nem tudtak segíteni. Ezért tartom annyira fontosnak a könyveket, a beszélgetéseket, a közösséget. A férfiakra általában jellemző, hogy a krízisek idején nehezen kérnek segítséget. Ilyenkor a haverok, a sporttársak ritkán tudnak hathatós segítséget nyújtani. De egy beszélgetés, egy mondat, egy könyv, egy ember, aki jelen van a másik életében, segíthet. Akkor belső fordulat következhet be. Egy „heuréka-pillanat”, ami akár életet is menthet.

– A könyv egyik kulcsgondolata a „beavatás”. Miért fontos ez a fiúknak?

– Míg a kislányok nővé érése – ha kicsit leegyszerűsítjük – magától értetődő, természet által vezérelt belső folyamat, ez a fiúknál sokkal inkább függ külső körülményektől is. A fiúból férfivá érésnek két esszenciális összetevője van: az egyik maga a beavatás folyamata, amikor a férfiak közössége kifejezi, hogy befogadja a kisfiút a férfiak világába, és az ezzel járó felelősségvállalás megértése. A beavatás nagyon összetett dolog: alapvetően arról szól, hogy a fiú kilép az anyai világból, és belép a férfiak közösségébe. Ez fontos állomás a személyiségfejlődésben, amelyet a legtöbb kultúra valamilyen szimbolikus formában, rítusban is megjelenít. A természeti népeknél, például a maszájoknál a fiút elküldik tizenévesen egy lándzsával, és egy oroszlánnal kell szembenéznie – ez a férfivá avatás próbatétele. Könyvemben említem a bár micvót is, ami a zsidó hagyomány szerint azt jelenti, hogy a fiú átül a női padsorokból a férfiak közé, életében először felolvashat a Tórából, és ezzel egyidőben a zsinagógai közösség teljes értékű részévé válik. Olyan módon is, hogy ettől fogva az ő felelőssége is, hogy megvan-e a tíz férfi, akik nélkül nem lehetséges megtartani a zsinagógai alkalmakat.

Tehát onnantól kezdve felelősséget visel. Nemcsak magáért, hanem a közösségért is.

– Egyre kevesebb a közösség, így egyre kevesebb a beavatott férfi is?

– Igen. Rengeteg beavatatlan felnőtt férfi él a világban, így sokan nem vállalnak felelősséget sem önmagukért, sem a családjukért, sem a közösségért. Az, hogy a családok és a közösségek széthullanak, ennek is az egyik sajnálatos következménye. Persze az ipari forradalom óta átalakult világ sem könnyíti meg a férfivá válást. Régen természetes volt, hogy a fiú az apja mellett nőtt fel, együtt éltek, együtt dolgoztak. A fiú látta, ahogy az apja küzd, épít, izzad – ebből tanult, ez a beavatás része volt. Az ipari forradalom mindezt megszüntette: az, hogy apa dolgozik, annyit jelent, hogy nincs itthon.

– Könyvedben az egyház „elnőiesedését” is érinted. Miért baj ez?

– A modern istentiszteletek és dicsőítések sokszor olyan lelkiséget közvetítenek, amely az elfogadásra, a befogadásra, a gyengédségre, az ölelésre épül – ezek inkább a női lélekre jellemző alapértékek. De a Biblia másról is szól: Jézus férfiként vállalja a konfrontációt, beleáll a konfliktusba, szembenéz a sátánnal, a szenvedéssel. A kereszten nem gyengének, hanem erősnek mutatkozik – a legnagyobb áldozatával. Ez az a férfikép, amire szükség volna ma is – nem egyedül, hanem közösségben, nem szégyenkezve, hanem bátran és tudatosan.

– Mi történik, amikor egy fiú összekapcsolódik apja lelkével és a történetével? 

– Ott születik meg a férfiasság első csírája. Az ember akkor válik teljessé, amikor nem csupán önmagában, a saját céljai és érzései alapján próbál boldogulni, hanem amikor be tud kapcsolódni egy nála nagyobb történetbe. Ez lehet a család története, a hit közössége, a nemzeti hagyomány, vagy akár az emberi lét nagy íve – bármi, ami több az „én”-nél, és összeköt a múlttal, a jövővel, más emberekkel. A nagy történet egyfajta lelki gyökérzet: azt üzeni, hogy nem a semmiből jöttem, nem egyedül vagyok, és nem céltalanul élek. Ha egy fiú kapcsolódik az apja történetéhez vagy a nagyapja emlékeihez, akkor nemcsak információt kap, hanem identitást is. A nagy történet elhelyezi egy láncolatban:

„Valahová tartozom, valamit örököltem, és valamit tovább kell adnom.”

Ez a kapcsolódás megerősíti a férfiasságot is. Mert a férfi nemcsak az, aki erős és cselekszik, hanem az is, aki tudja, hogy mit miért tesz. Aki beáll egy öröklött küldetésbe, aki nemcsak él, hanem szolgál. Ahogy Röhrig Géza mondta, akit egy ortodox zsidó család fogadott örökbe: „A zsidósággal három és félezer év ajándékára és múltra tettem szert.” Ez az ajándék biztonságot, irányt és méltóságot ad. Ma a terápiás világ azt sulykolja: „találd meg önmagad”, „légy boldog”, „kommunikálj asszertíven”. Ezek hasznos dolgok, de önmagukban nem elégségesek. Mert a boldogság nem pusztán egyéni projekt. Olyan, mint a zenekar: hiába tudsz jól játszani, ha nincs harmónia, nincs közös dallam, nincs „szimfónia” – együtt-hangzás. A nagy történet ezt a harmóniát adja meg: azt az élményt, hogy része vagyok valami nagynak, fontosnak, öröknek.

– Ha egy kulcsgondolatot üzenhetnél minden apának, mi volna az?

– A legfontosabb üzenet az, amit az Ószövetség utolsó soraiban, Malakiás könyvében olvasunk arról az időről, amikor eljön a Messiás: „Az atyák szívét a fiakhoz fordítja, és a fiak szívét az atyákhoz.”

Ha az apák és a fiúk egymás felé fordulnak, akkor valami helyreáll a szívekben, a generációk közt, a családokban, és ezáltal az egész világban.