Borókai Gábor: Miért önveszélyes a magyar katolikus egyház kríziskommunikációja?

Itthon megrázó, csúf ügyek rombolják a katolikus egyház tekintélyét. Olyanok, amelyek álságról, visszaélésről, mértéktelenségről, mi több, gyerekek ellen elkövetett abúzusokról szólnak. A bántalmazások napvilágra kerülése utáni tetteket visszafogottabb kritika érheti, mint a központi kommunikációt. Az ugyanis – a kivételesnek mondható megszólalások ellenére – inkább elégtelen, mint elégséges. Borókai Gábor kommunikációs szakértő írása a Szemléleknek.

A kormánykörökben szívesen forgolódó Bese Gergő atyát homoszexuális orgián kapták. Lebukása következtében felmentették a papi szolgálat alól. H. Róbert kecskeméti plébánost kiskorúak sérelmére elkövetett szexuális visszaélések miatt függesztették fel, és indítottak ellene eljárást. Hasonló cselekmények juttatták előzetes letartóztatásba R. Gábor – azóta laicizált ­– kiskunfélegyházi papot, akinek büntetőeljárása már bírósági szakba ért. Pajor András zuglói plébánosról pedig a minap derült ki, hogy gyermek- és ifjúságvédelmi ügyekben folytat eljárást ellene az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye.

A katolikus egyház az eljárásokat megindította, az érintetteket felfüggesztette, kizárta, ügyüket szükség esetén a nyomozó hatósághoz utalta. Ami mégis erős hiányérzetet kelthetett a nyilvánosságban, az a tetteket körülölelő kommunikáció. Mert arra a hallgatás, a halogatás, az elkenés, a bocsánatkérés elmaradása vagy késedelmes kinyilvánítása volt jellemző.

Ez pedig krízishelyzetben megengedhetetlen.

Önveszélyes. Még egy olyan óriás intézmény esetében is, mint a kétezer évet megélt katolikus egyház.

A feltárt ügyek ugyanis alkalmasak a bizalom megrendítésére. A jézusi tanítás intézményes közvetítőivel szembeni gyanakvás felerősítésére. Annak megkérdőjelezésére, hogy lehet-e, szabad-e hinni nekik? Szabad-e hinni bennük?

Leselkedhet-e nagyobb veszély egy egyházra, mint az elhiteltelenedés?

Ha papok gyarlósága kerül reflektorfénybe, akkor a hívek nem Istentől fordulnak el, hanem a közvetítőtől, az egyháztól. Profán példával élve, nem vásárolok újabb kocsit olyan autókereskedőtől, aki egyszer már átvert. Nem megyek ahhoz a pszichológushoz, aki a kétségeimet erősíti. És nem fordulok orvoshoz, ha nem hiszem el, hogy kigyógyít a betegségemből.

Persze, tudjuk, a papok is emberek, és nem szükségképpen szentek. Mégis, hinnünk kell a jóságukban, a tisztaságukban, amivel önmagunkat javíthatjuk, purifikálhatjuk. Hinnünk kell abban, hogy általuk közelebb juthatunk a legfőbb jóhoz, Istenhez.

Az egyháznak elemi érdeke kivágni a fertőzött testrészt. És ha megteszi, beszélnie kell a drasztikus beavatkozásról. Hogy senki se érezze veszélyben magát, és az élet visszatérhessen a megszokott medrébe.

Válságos pillanatokban

gyorsan, nyíltan, a helyzetet világosan leírón, a felelősséget vállalón és hitelt érdemlőn kell megfogalmazni az üzenetet.

Ami persze nehézkes egy olyan intézményben, amelyben tucatnyi autonóm magyarországi püspök/érsek álláspontját kell közös nevezőre hozni.

A krízishelyzetek egyszerű, egyértelmű és energiával teli kommunikációt kívánnak meg. Ilyen esetekben az „ajtó alatt kicsúsztatott” közlemény hiábavaló próbálkozás. Csak a közreadót nyugtatja meg.

Nemrég mégis valami ilyesmi történt. A püspöki kar december 4-én – három hónappal az első, nyilvánosságot kapott eset után – a következőket vetette papírra: „Az elmúlt hónapok Egyházunkat érintő botrányos hírei sokakban békétlenséget, csalódottságot váltottak ki. Szeretnénk ezeket eloszlatni, de az igazi békét csak Istentől nyerhetjük el. (…) „A gyermekek elleni szexuális bűncselekményekről szóló híradások azt jelzik, hogy ezek a társadalom számos rétegében jelen vannak, de… (…) Bárki is követi el ezeket, minden egyes ilyen tett súlyos bűn vagy akár bűncselekmény. Ezért Egyházunk határozottan és a világi törvényeknél szigorúbb előírások szerint lép fel ezek ellen. Miként már korábban is kifejeztük, együttérzéssel és fájdalommal gondolunk azokra, akik egyházi személyektől szenvedtek el súlyos bántalmazást. A Katolikus Egyház az érintett áldozatok és közösségek mellett áll. Imádkozunk értük és segítjük a gyógyulásukat. Egyházunk rendelkezései szerint törekszünk az ilyen esetek felderítésére és megelőzésére. Bátorítjuk a papságot, a szerzeteseket és az egyházi intézményekben dolgozó munkatársainkat, hogy továbbra is hűségesen végezzék szolgálatukat.”

Az idézett rész a legfontosabb megállapításokat emeli ki – azokat,

amelyek az önellentmondás problémájával küzdenek.

Ha valaki súlyos bűnökről beszél, következményként jó, ha nem békétlenséget és csalódottságot említ. A közlemény közreadója is jól tette volna, ha – a sértettek oldalára állva – felháborodottan beszél a megtörtént esetekről. Ha nem csupán rossz érzéseket akar eloszlatni, de tiszta helyzetet, igazságot, a bűnösök megbüntetését és az áldozatok rehabilitációját ígéri. A rossz alapállásból vezethető le, hogy az állásfoglalás folytatása, a „megteszünk minden tőlünk telhetőt” kitétel közhelynél alig konkrétabb. Túl általános, jámbor mondatokkal körítve.

Épp az ellenkezőjét láthatjuk annak, mint amit az üzleti és a politikai életben megszokhattunk. Ott minden a szavak erején alapszik. Az autógyárak zöld jövőt hirdetnek a világnak, miközben futószalagjaikról tankszerű, városi terepjárók gurulnak le. Esetünkben az egyház éles szikével vágja ki a fertőzött részeket, aztán belevész saját magyarázatának körmondataiba.

Bár több tekintetben igazul cselekszik, mégsem beszél egyenesen. Vajon miért? Azért-e, mert a püspöki kar tagjai nem tudnak/akarnak alkalmazkodni a modern kor kommunikációs követelményeihez? Képtelenek szakítani a megszokott formulákkal? Vagy mert tudják, hogy több más pappal szemben is el kellene járniuk, de az újabb beavatkozás már a mindennapi működést veszélyeztetné? (A feltételezést önkéntelenül is erősíti Pajor András atya ügye, amely a közlemény kiadása után látott napvilágot…)

Esetleg a politikai igazodás kényszere gyengíti el a kommünikét?

A lebukott papok ugyanis aktívan és nyersen vettek részt a pártpolitizálásban. Mostanra pedig kifejezetten kínossá váltak a kormányzati oldal számára.

Kérdések és feltételezések.

Bizonyság csupán az, hogy a katolikus egyháznak nem feltétlenül a kommunikáció jelenti a legnagyobb kihívást. Sokkal súlyosabb probléma a magukat vallásosnak mondók arányának drasztikus csökkenése. (Mintha a jóléti társadalmakban nélkülözhetőbb volna a Jóisten társasága.) Erős fejfájást okozhat a papi utánpótlás jelentős visszaesése is. Márpedig ha nem lehet válogatni az alkalmasok és az alkalmatlanok között, akkor az oda nem illők aránya nem csökkenni, de nőni fog. És a környezeti változásokra ehelyütt csak utalunk. Többek közül olyan kortünetet kiemelve, mint amilyen a testiség és a szexualitás felértékelődése.

Visszatérve a kríziskommunikációs helyzethez, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia rossz eszközt választott, amikor közleményt adott ki. A felbolydult kedélyeket – ennyire súlyos esetben – nem lehet arctalanul megnyugtatni. Nélkülözhetetlen a felelős vezető kiállása, aki teljes súlyával üzen. A bűnös kisebbségnek azt, hogy eddig és ne tovább. A vétlen, tisztességes többségnek azt, hogy megvédünk benneteket az igaztalan vádaktól. Az áldozatokat pedig megköveti.

A magyar katolikus egyház kommunikációjából – tisztelet a kevés, de annál fontosabb kivételnek – általánosságban is hiányoznak a személyek, akik nemcsak prédikációkat tartanak, ünnepi interjúkat adnak, felújított épületeket szentelnek fel, de feszítően aktuális, sokakat foglalkoztató kérdésekről beszélgetnek a társadalommal.

Nyíltan, őszintén.

Miként Bábel Balázs püspök tette a Válasz Online-on. Majd ahogy az abúzusok áldozataival és az egyház felelősségével kapcsolatban szólalt meg Marton Zsolt, a váci és Varga László, a kaposvári egyházmegye vezetője, valamint Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát. (De el lehetne gondolkodni a rendszer perifériájára szorított Pál Feri atya hiteles életpéldáján, miként a közelmúltban elhunyt Jelenits István alakján és munkásságán is.)

A felsőpapság jó része egyelőre a lelkek ápolására kevesebb figyelmet és energiát fordít, mint a magasba álmodott haza építésére. Pedig lefelé legalább annyi törődés kijárna, mint amennyi felfelé irányul. Az alsópapság terhei ugyanis hatványozottan növekednek – nem ritka immár az egy főre jutó hat-hét falu –, ezért marad sokkal kevesebb idő a hívek és önmaguk lelki építésére. A felújított templomok pedig mit sem érnek, ha a padsorok egyre foghíjasabbak.

A felszínre került ügyeket válságjelekként lehet értelmezni. Jól teszi az egyház, ha szembenéz a teljesen új helyzettel, amelyben a jézusi tanítás eljuttatása hagyományos eszközökkel nehezebb, mint tevének átjutni a tű fokán. És rosszul teszi, ha külső, világi tényezőktől várja a munka elvégzését.

Érvényesíteni kellene a jó pap holtig tanul mondást. Kétezer év tapasztalata üzeni, hogy érdemes.