Nemzeti egység helyett még ünnep idején is egymás rágalmazásával vagyunk elfoglalva. Nincs ez így jól – tegyünk érte, hogy elmúljon ez a rossz álom!
A – szinte hihetetlen, de már – harminchárom évvel ezelőtti rendszerváltó hangulatban terjedt el Drucker Zsuzsa fenti című dala, nagy reménységnek és várakozásnak adva csodaszép hangot.
Hazánk nagyokat nyújtózkodva és forgolódva azóta is ébredezik – ideje lenne most már talpra állnunk, Isten terve szerint, nem csak olyan szédelgős-bizonytalanul. Hallgattuk sokat a különféle vádakat, voltunk mi már rebellisek, meg utolsó csatlósok, hősök meg árulók, legyünk most végre azok, akiknek Isten lát minket: az Ő munkatársai, békéjének eszköze.
Hajdan már Szent István királyunk is úgy gondolta, hogy közvetítő, összekötő és határőrző küldetésünk van itt a Kárpát-medencében, és
a fennmaradásunk annak bizonyítéka, hogy valóban feladatunk van itt ma is.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy rendre torkán akadunk a világnak, hiszen a híd mindig keresztbe áll a fősodorhoz képest.
Akkor leszünk erős híd, akkor tölthetjük be a küldetésünket, ha erős pilléreken állunk, ha stabilan kapcsolódunk mindkét parthoz, és ha a pillérek nem gyengítik, hanem segítik egymást. Nem baj, hogy különböző véleményünk van a világ dolgairól, nem baj, hogy másként éljünk az életünket, de alapvető, nagy,
a nemzetet, az emberségünket érintő kérdésekben szükségünk van egy közös alapra.
Úgy gondolom, nem vonhatjuk kétségbe egymás emberségét, egymás magyarságát, egymás jogát az élethez, a szólásszabadsághoz, a szabad véleményformáláshoz. Ahogy nem szabad csorbítanunk egymás jó hírét, egymás testi-lelki épségét, és nem szabad senkit rágalmaznunk, senkiről valótlant állítanunk. Ezek olyan alapelvek, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania, világnézetre, párthovatartozásra való tekintet nélkül.
Szomorú, hogy épp azok a nagy ünnepek, amelyek nemzetünk egységét erősíthetnék, rendre áldozatul esnek az árokásásnak. Tudjuk, hogy a 1848-as forradalom nagy alakjai között is voltak viták, de összefogtak a közös cél érdekében. Azt is tudjuk, hogy azóta minden korszak igyekszik a maga szája íze, a maga érdekei szerint értelmezni, magyarázni, láttatni 1848-at, de talán ez az a történelmi esemény, amely még minden magyar ember szívében pozitív érzelmeket ébreszt, akárcsak a magyar sportolók sikerei. Talán ez az az útelágazás, ahová vissza kellene mennünk, hogy közös utat találjunk. De jó lenne a Nemzeti dalt is lelkesen és meggyőződéssel együtt szavalni a Múzeumkertben – csak legyen, aki úgy szavalhatja fönt, a lépcsőn, hogy senki nem fütyüli ki! A Tizenkét pont követelései nagyjából teljesültek mára, mondhatjuk, hogy az Unio is, az Európai Unión belül.
Ami fájdalmasan hiányzik: a béke és az egyetértés! Így pedig a szabadságunk is csorbul.
Ahogy pár napja megjelent írásában Gégény István is megfogalmazta: minden háború a szívben kezdődik, a békétlen, az egyet nem értő szívekben. A békétlenség a szabadságunktól is megfoszt bennünket, sötét indulatok csapdájába kerget. A bosszúvágy, a háborgás, az irigység, az ítélkezés csupa béklyó. Sajnos azt tapasztaljuk, hogy sokan ezeket a nemtelen indulatokat felszítva igyekeznek bennünket befolyásolni, saját érdekeik szolgálatába állítani – és teszik mindezt a szabadság, az egyenlőség jelszavaival. A testvériségről nemigen merünk beszélni ma már, mert elhittük, hogy az igazán erős kötelék ember és ember között a közös érdek.
Mintha összetévesztenénk a célt az érdekkel. Az igazi, emberhez méltó, nemes célok nem anyagi jellegűek, épp ezért nem is érhetők el pusztán anyagi eszközökkel. A zsoltáros azt mondja: „Nem a nagy sereg segíti győzelemre a királyt, nem a nagy erő menti meg a hőst.” Berzsenyi ugyanez így fejezi ki: „Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.”
Ezt a lelket pedig Istentől kapjuk, őrá kell figyelnünk, ő tud egységet teremteni köztünk, ő tud békességet adni a szívünkbe, ő tudja a sokféleségünket egy nagy csodába szerkeszteni.
A háború szörnyűsége rádöbbent bennünket a békénk törékenységére, felébreszt bennünket, és eszköz lehet Isten kezében, hogy maga felé fordítsa a szívünket.
Így történt ez számtalanszor a választott nép történelme során is, így történt a lélek szerinti Izraellel, Jézus követőivel is nem egyszer.
Sok-sok felhívás terjed a világhálón, amelyek arra biztatnak, hogy segítsünk cselekedetekkel és imával. Foglaljuk bele az imáinkba a szenvedőket, az áldozatokat, a katonákat, bármely oldalon harcoljanak is, és különösen fontos közbenjárnunk azokért, akik a háborút megoldásnak, megfelelő eszköznek hiszik, azokért, akik mérgező gondolatokat terjesztenek, akik egymás ellen fordítanak népeket –
hiszen ők mind a nagy megtévesztőnek, a hazugság atyjának csapdájába sétáltak bele. Isten adjon nekik is valódi szabadságot,
hogy merjék a szívük mélyén rejtőző jót választani a félelem diktálta erőszak helyett.
