Nem lesz kevesebb zaklatás, ha mindig a botrányokra fókuszálunk

egyház gyermekvédelem

Az egyháznak van mit tanulnia a gyermekvédelem területén, de az is fontos, hogy a pozitív változások üzenete eljusson a társadalom tagjaihoz. Erről beszélgettünk Rudan Máriával, a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája gyermekvédelmi tanácsadójával.

– Az a benyomásom, hogy egyházi gyermekvédelem témájában mintha túlreprezentáltak lennének a férfi megszólalók, jelentős részük klerikus. Pedig, ha gyermekvédelemről beszélünk – ide tartoznak a zaklatások is, de ennél nyilván sokkal több dolgot foglal magába a fogalom –, az inkább pedagógiai, érzékeny, női szemléletet is igénylő területnek tűnik. Te miként látod ezt?
– Kicsit meglep ez a megközelítés. Az a személyes tapasztalatom, hogy rendkívül jó együttműködések alakultak ki civilek és egyházi személyek között a gyermekvédelem témájában. Ez közös ügyünk, én mindenképp így tekintek erre. Édesanya vagyok, egyházi intézményben tanulnak a gyermekeim, emiatt is fontosnak tartom, hogy intézményfenntartók és szülők ugyanolyan hangsúllyal vegyünk részt ebben a munkában. Nem foglalkoztam eddig azzal, hogy milyen arányban képviseltetik magukat a nők ebben a tevékenységben, vagy mennyire látható, amit tesznek. Az biztos, hogy nyitottság, bizalom van a rendszerben, nem kezelt soha senki másodrangú munkatársként. Sőt, kifejezetten pozitív élményeim vannak az együttgondolkodás kapcsán. Az is meggyőződésem, hogy ez nem iskolai ügy, bár nyilván vannak pedagógiai aspektusai. A római Pápai Gergely Egyetemen elvégzett képzés során értettem meg igazán, hogy ez egy átfogó, multidiszciplináris téma, amelynek középpontjában az emberi méltóság áll. Ennek egy része a gyermekvédelem, annak is van teológiai, jogi, kánonjogi aspektusa, emellett pedagógiai, pszichológiai, szervezetfejlesztési részterülete. Akkor tudunk valódi segítséget nyújtani, pozitív változást előmozdítani, ha a maga összetettségében tudunk erre a területre tekinteni.

– Érdekes, amit mondasz, bennem mégsem csökkent a hiányérzet. Talán az egyház is tehetne azért, hogy ne csupán a létező, elszomorító botrányok kerüljenek a nyilvánosság fókuszába.
– Kétségkívül fogalomtisztázásra van szükség: mit is értünk gyermekvédelem alatt. Szívesen képviselem azt a látásmódot, hogy a gyermek egészséges fejlődési ívére koncentráljunk, és azt keressük, hogy mit tehetünk ennek a folyamatnak a sértetlenségéért. Nem lenne helyes eltagadni a bántalmazások tényét, de ha kizárólag ezekre figyelünk, attól még nem lesz kevesebb ilyen eset a jövőben. Ezek megelőzését is az említett átfogó megközelítés szolgálja leginkább. Eleve annyira égető területről beszélünk, hogy szerintem mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog menni egymás nélkül.

– Hogyan kerültél kapcsolatba te magad az egyházi gyermekvédelemmel, mivel foglalkozol konkrétan?
– A jezsuitáknál, az Ignáci Pedagógiai Műhely munkatársaként találkoztam ezzel a témával, ott tapasztaltam meg először az egyházi személyek és a világi munkatársak gyümölcsöző együttműködését. A jezsuiták nemzetközi gyakorlatához igazodva szólítottunk meg, hívtunk sajátos “egymásra nézésre” egyházi szervezeteket, és az élet úgy hozta, hogy elsősorban szerzetesrendekkel alakult ki kölcsönös párbeszéd. Így formálódott az a kerekasztal, amelynek egyik első konkrét eredménye volt a 2019-es gyermekvédelmi konferencia, ahol társszervezőként a Katolikus Pedagógiai Intézet is markáns szerepet vállalt. Jelenleg a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája munkatársaként az Emberi Méltóság projekt vezetője vagyok, amelynek az említett együttműködések erősítése a célja. Együttműködésre hívjuk a szerzetesrendeket, és akik erre nyitottak, azoknak kézzelfogható segítséget nyújtunk.

– Ebből viszont az következik, hogy már tartanak egy ideje ezek az együttműködések, és olyan úton jártok, amely a jövőben várhatóan szélesedni fog.
– Valóban úton vagyunk, és az is egyértelmű, hogy ennek az útnak valahol az elején járunk, minden kanyar hoz valami újdonságot. Az sem titok, hogy nem látjuk előre, pontosan milyen lépéseket kell majd megtennünk a jövőben. A szerzetesrendek nemzetközi beágyazottsága hasznos segítséget jelent, hiszen a más országokban már megvalósult hasonló kezdeményezések, jó gyakorlatok hozzájárulhatnak a hazai fejlődéshez, noha ez nem feltétlenül befolyásolja, hogy nekünk milyen úton kell járnunk. Az is igaz, hogy jó ideje léteznek idehaza gyermekvédelmi együttműködések, nem a mostanában előkerülő ügyekre adott reakcióról van tehát szó. Meggyőződésem, hogy a szerzetesrendek tudják, hogy ezzel a témával foglalkozniuk kell. Számos különálló kezdeményezés létezik, az adott közösségek karizmája alapján részben eltérő programok vannak folyamatban. A különbözőségek ellenére ugyanakkor azt látom, hogy nagyon sok megosztható tapasztalat halmozódott fel, ezért érdemes a hasonló kezdeményezéseket összekapcsolni, az erőforrásokat egyesíteni.

– Beszéljünk arról, hogy miként függ össze a gyermekvédelem és az emberi méltóság!
– A teremtettségből fakadóan minden embernek van egy olyan méltósága, ami az istenképiségünkből fakad, s ami mindenkit megillet. Olyan érték az emberi méltóság, ami a keresztény tanítás alapja, ebből kiindulva tudjuk helyesen szemlélni a személyiség fejlődésének útját, így azokat a veszélyeztető tényezőket is, amelyek adott esetben az egészséges fejlődésnek árthatnak.

– Biztos, hogy ez keresztény belügy lenne?
– Az a nagyszerű hír, hogy ebben a tekintetben nincs különbség a keresztény tanítás és például az ENSZ gyermekjogi nyilatkozata között. Nem véletlen, hogy a Vatikán is elfogadta azt a nyilatkozatot. Közös gondolkodási alapról tudunk indulni az emberi méltóság témájában, ám ennek keresztény gyökerei vannak. Jézus például odaállította maga mellé a gyermekeket, és rájuk utalva azt mondta: ilyeneké az Isten Országa. Viszont azok a mulasztások, hiányosságok, visszaélések, amelyek az emberi méltóságot sértik, nem kizárólag a gyermekeket érinthetik, hanem megjelenhetnek a felnőttkor élethelyzeteiben is, különböző viszonyrendszerekben, akár az időskorból fakadó kiszolgáltatottság miatt is. Vagyis a gyermekek mellett a felnőttek is sérülékenyek – az emberi méltóság kérdése végigkíséri egész életünket, érinti életünk valamennyi aspektusát.

– Mindezzel kapcsolatban Ferenc pápa 2018. augusztus 20-án közreadott levele jut eszembe, amelyben az egyházfő rámutat, hogy a szexualitás mellett a hatalommal és mások érzésvilágával is vissza lehet élni.
– Így van, ráadásul a pápa nem különválasztja ezeket a zaklatási formákat, hanem az összefüggésükre hívja fel a figyelmet. Ezért is tartom fontosnak, hogy ne szűkítsük a gondolkodásunkat az egyházon belül, gyermekeket ért bántalmazásokra, mert a bántalmazási formák sem teljesen választhatóak külön egymástól. A szexuális bántalmazást jellemzően megelőzi egy olyan érzelmi manipulációs szakasz, melyben eljut a bántalmazó és bántalmazott abba a helyzetbe, hogy a bántalmazás megtörténhet. Vagyis Ferenc pápa is arra hív, hogy egységesen kezeljük a problémát. A mi munkánk sem kizárólag a gyermekeket érintő, megtörtént visszaélések kezelése, hanem annak feltárása, hogy a szerzetesek tevékenységét érintően hol merülnek fel kérdések a személyes határok tiszteletben tartása, az emberi méltóság vonatkozásában, a gyermekek kapcsán ugyanúgy, mint egy növendék és elöljáró, egy civil munkatárs és egy szerzetes, vagy férfi és nő esetében. Ezekre a helyzetekre fordítjuk a figyelmünket, olyan irányú változást előmozdítva, hogy minél nagyobb biztonság és szabadság jellemezze ezeket a közösségeket.

– A te küldetésed tehát a sérülékeny emberi méltóság megóvása?
– Azon fáradozom, hogy – nem eltagadva a megtörtént bántalmazásokat – ne bénító félelem jellemezze az egyház viszonyulását ehhez az egész témakörhöz. Szeretném, ha megkeresnénk azt, amiben az egyház, azon belül a szerzetesi kör valóban világosság tud lenni a társadalomban. Hogy amikor ez a kérdés előkerül,

ne csak múltbeli fájdalmakat, kezelendő eseteket lássunk, hanem lássuk az erőforrásainkat is, amelyek egy másféle működési kultúra elterjedését segíthetik.

– Ez bátorítóan hangzik, ám amíg a bántalmazások feltárása kapcsán olyan hozzáállással találkozunk egyházi vezetők részéről, amilyennel, addig aligha a világosság jut elsőként sokak eszébe.
– Kétségkívül hitelességi kérdés is, hogy miként tud az egyház ezekkel az esetekkel szembenézni. A legkisebbeket ért bántalmazás olyan téma, amivel nagyon nehéz szembesülni, ez a társadalom bármely szegmensére vonatkozik. Ehhez erő kell. A változás feltételeit is jól kell tudni felismerni, meghatározni. Egy újabb kihívás, hogy minderről jól tudjunk kommunikálni a világ felé. Azt tapasztalom, hogy nagyon sok jó dolog történik az egyházban, sok jó irányú változás kezdődött el, de erről meg is kell tanulnunk beszélni azoknak, akik figyelnek ránk.

– Számomra úgy tűnik, hogy az egyházi kommunikáció leginkább fut az események után, reagál – ha egyáltalán – mások felvetéseire.
– Ez a helyzet személyes és szervezeti változásokra hív. Idő kell hozzá, hogy a sebzettségünkben megtaláljuk az erőforrásainkat. Egyelőre az út azon szakaszán haladunk, ahol a szembenézés a legfőbb feladat.

– Mindabból, ami eddig elhangzott, az kristályosodik ki számomra, hogy legalább a hazai szerzetesrendek körében igenis létezik nyitottság, pozitív hozzáállás a többször említett változás előmozdítása kapcsán.
– Az Emberi Méltóság projekt az egyik kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy szerzetesek és civil szakértők összefogtunk, letettünk az elöljárók asztalára egy javaslatot, akik ezt befogadták, érzékelték a mélységét és tágasságát, majd azt mondták, hogy ebben támogatnak bennünket, elköteleződnek a közös munkálkodás mellett. Ez maga a változás szükségességének elismerése, s az, hogy nem mindenki külön utakat keres, hanem közösen járunk a változás útján, alázatot, bizalmat feltételez. A szerzetesrendeken túl immár az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyével is együttműködünk egy munkacsoport keretében.

– Mennyire teszi próbára a személyes hitedet az emberi méltóságot érintő visszaélésekkel való szembesülés?
– Kétségkívül találkozom gyengeségekkel, fájdalmakkal, de nagyon sok pozitívum is jellemzi a munkámat. Azt gondolom, addig tudom ezt a feladatot végezni, amíg a két rész nagyjából egyensúlyban van. Nyilvánvalóan megterhel a visszaélésekkel való szembesülés, de nagyon mély emberi találkozások is kísérik ezt a szolgálatot. Sőt, a saját kérdéseim megválaszolásához is sok segítséget kapok, gazdagodom azáltal, ahogy azokkal az emberekkel, akik erről a témáról gondolkodnak, párbeszéd alakul ki közöttünk. Minden találkozás magában rejti annak a lehetőségét, hogy ez az összetett téma más megvilágításba kerüljön, új nézőponttal bővüljön a közös gondolkodás. Ami a hitemet illeti, azt látom, hogy

ez nem egy olyan téma, amihez elegendő, ha összehúzzuk magunkat, várunk, és majd elmúlik egy idő múlva.

Az egyháznak olyan lényeges küldetése van ezen a területen, ami nem megkerülhető. Ilyen szempontból az emberi esendőség és a kegyelem működése egyszerre van jelen mindabban, amivel foglalkozom.

– Hallgatva ezeket a gondolatokat az merül fel bennem, hogy ennek a küldetésnek a megvalósításához, a változás előidézéshez rengeteg munkára és nem kevés szakemberre lenne szükség. Van valamilyen kifutása az említett Emberi Méltóság projektnek, létezik olyan cél, amit el kell érnetek?
– Nem feltétlenül szerencsés a projekt elnevezés, mert azt sugallja, hogy 2025-re, amikor véget ér a projektidőszak, megoldható lenne mindaz, amiről most beszélünk. Nyilván ez nem reális célkitűzés. Alkottunk egy stratégiát, amihez meghatároztunk egy távlatot, viszont ehhez kapcsolódóan nagyon konkrét célokat jelöltünk meg a hazai szerzetesi kört érintően. A szemléletformálás eredményessége nem könnyen mérhető, viszont a szabályozások megszületése és alkalmazása mindenképp kimutatható lesz a projekt zárásakor. Személyi erőforrás tekintetében örömteli megtapasztalni, hogy szinte naponta újabb és újabb emberek csatlakoznak hozzánk. Az is fontos, hogy nem valami teljesen új dolog létrehozására vállalkoztunk, hanem, ahogy jeleztem, meglévő, különálló kezdeményezéseket igyekszünk összehangolni, megszüntetve a párhuzamosságokat, jobban gazdálkodva az erőforrásokkal, szorosabbá téve az együttműködéseket.

– Számos témát érintettünk, talán néhány dolgot sikerült új megvilágításba helyezni. Ha valaki szeretne részletesebben tájékozódni a munkátokról, akár csatlakozni szeretne az együttműködéshez, hogyan léphet kapcsolatba veletek?
– Jelenleg elsősorban a hazai szerzetesrendekkel és az általuk fenntartott intézményekkel dolgozunk együtt, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennénk nyitottak mások felé. Jó példa erre az a közeljövőben tartandó varsói konferencia, amelyet a Vatikán Kiskorúak Védelméért Felelős Pápai Bizottsága szervez, s a részvételre készülődő magyar delegációt a váci püspök vezeti, a tagok között vannak görögkatolikusok is. Tehát már megindult az a folyamat, amelynek mentén a szerzetesek mellett más egyházi szervezetekkel is együtt tudunk gondolkodni. Két honlapot tudok az érdeklődők figyelmébe ajánlani: emberimeltosag.hu és gyermekvedelem.szerzetesek.hu. Itt a bejelentési lehetőség mellett szakmai háttéranyagok, publikációk mutatják be, milyen megközelítésben és milyen szakmaisággal végezzük a munkánkat. Fontosnak tartjuk, hogy hálózatként működjünk, de nyitottak vagyunk az egyházon kívüli párbeszédre is.

A küldetésünk része, hogy nyílt, bizalommal teli kommunikációt kezdeményezzünk erről az egész témakörről, merthogy mindenkit érint, és azt szeretnénk, hogy egyetlen közösség, egyetlen személy se maradjon magára, amikor az emberi méltóságot érintő kihívásokkal találkozik.

Éppen azért, mert valamiképpen a társadalom valamennyi tagja érintett, mindenki tehet valamit az említett változás előmozdításáért.

Szabadon elkötelezett - ez a két szó fejezi ki legjobban mindazt, aki vagyok, ahogyan gondolkodom. A párbeszéd a lételemem: rengeteget tanulok a másokkal való dialógusokból. Hiszek benne, hogy mindenkit gazdagabbá tesz, ha kevesebbet ítélkezünk és többet kérdezünk.