“Engedjétek hozzám” – Milyen az a gyermeki hozzáállás?

Végtelenül megrendítő, mikor bekerül a gyerekotthonba egy kisgyerek, aki apa és anya nélkül maradt.

Tegnap este látott először, de reggel én kísérem oviba, este én olvasok neki mesét, és közben az én kezemet fogja… Micsoda bizalom van ezekben az apró kezekben!

„Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse őket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Mk 10,13-15)

Ki ne vágyna arra, hogy hite legyen abban: a világban majd a jó örökké tart, és vége lesz minden fájdalomnak, keserűségnek, és megszűnik minden betegség és rossz? Ki az, aki nem vágyik arra, hogy a hobbija legyen az élete, az érdekeljen másokat, és ne robotolással teljenek a napjai? Gyerekkorunktól legszívesebben belebújnánk a kedvenc mesénkbe, oda, azokba a színekbe, abba a harmóniába és rendbe, amit ott látunk. Azt mondják, mese, de mi van, ha az a valóság?

Mi van, ha létezik egy világ, ahová vágysz, és ahol pont az, és pont úgy lehetsz, amire mindig vágytál? Ahol szabad vagy minden olyan kötöttségtől, amitől most szenvedsz… Ahol nincsen hatalma semmi rossznak feletted, ahol a gyermekkori derűd az általános érzés… És nincs semmi bántalom, ártalom, fájdalom, sem halál, sem keserűség, semmi rossz… Hiszed-e ezt? Akarod-e hinni?

A világon nincsen ember, aki ne vágyna nyugalomra, békességre, bőségre, egészségre, szabadságra. Szeretetre. A szeretet egy olyan állapot, amiben ezek teljességgel megvannak.

Mind vágyunk valamire, és mind vágyunk arra, hogy megtudjuk, mi az igazság, mi értelme az életünknek, és mi végre ez az egész cirkusz,

aminek jó esetben is pár évtized után vége. Ezt sokszor  igazságtalannak érezzük, hiszen még annyi minden várna ránk… És mégis, a nagy rohanás, kergetőzés után úgy tűnik, mennünk kell: ki szépen, ki csúnyán, de távozik ebből a világból. Mit számít akkor, bármennyi élményünk is van?

Vajon kit fog érdekelni a mi hírfolyamunk?

Istent biztosan, és Ő senkit nem “pörget tovább”, fintorral a száján.

Egy kisgyermek bízik abban, amit mondanak neki. Nem gondolkodik azon, hogy mi lesz, ha nem úgy lesz. Bízik az apukájában: mert Ő azt mondta. Isten tett nekünk több ígéretet, és ez az egyik kedvencem:

„Ímé eljő a felhőkkel; és minden szem meglátja őt, még a kik őt által szegezték is; és siratja őt e földnek minden nemzetsége. Úgy van. Ámen.” (Jel 1,7)

Azt hisszük, felnövünk, pedig ezt Isten sem várja el tőlünk.

“Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.