Örömmel, némileg meglepődve és várakozással figyeljük a Szemléleken indított petíció keltette hullámokat, miközben a kommentek, interjúk, beszélgetések újabb és újabb hullámokat generálnak, és ahogy Nagy Bandó András szavaiból kiderül, mások hasonló hullámai által megerősödve terjednek tova.
Úgy érzem, mélyebb kérdéseket érintünk már, mint egyszerűen a média vagy a nyilvánosság nyelvezete, stílusa. Azzal kell szembenéznünk, hogy
a szavaink nem csak tükrözik, de alakítják is a valóságot.
Tapasztaljuk, hogy az a csodálatos nyelv, amelyet őseinktől örököltünk, amely olyan gazdag árnyalatokban, olyan kifejező és logikus, ez a nyelv nem csupán finom és pontos fogalmazásra alkalmas, de a gorombaságok, káromkodások terén is igen változatos. Néha már büszkeséggel fitogtatjuk, például egy-egy film szinkronizálásánál, hogy azt a bizonyos egyetlen angol szót mi mind a 40-50 előfordulásánál másként tudjuk fordítani.
Remek, legyünk tehát szellemesek, beszéljünk változatosan, válogassunk a szinonimákban, használjuk a találó szólásokat – és ügyeljünk minden szavunkra! Közhely, hogy a volánnál a legszelídebb ember is elkanyarítja a szavait, ha úgy adódik, és igen hamar megtelnének a börtönök, ha mindaz, amit ilyenkor kimondunk, meg is valósulna. Szomorú, hogy ma már a leghétköznapibb helyzetekben is olyan vaskos kifejezések röpködnek az ifjak és régebb óta ifjak szájából, amilyeneket gyerekkoromban még az autóban se nagyon hallottam édesapámtól.
Tudom, hogy erre sokan legyintenek: „azt senki nem úgy gondolja; azt csak úgy mondják az emberek; és jobb, hogy csak mondják; meg így legalább levezetik a feszültséget anélkül, hogy valakit bántanának”. Ezek szerintem csupán kifogások, elterelések, mellébeszélések. A Mester elég világosan beszélt:
„ami a szájat elhagyja, a szívből származik, és ez az, ami beszennyezi az embert.
A szívből ered ugyanis minden rossz gondolat, gyilkosság, házasságtörés, paráznaság, lopás, hamis tanúság és káromlás. Ezek szennyezik be az embert.”
Ahhoz tehát, hogy ki tudjon jönni a szánkon a gonoszság, előbb be kellett engedjük a szívünkbe! Beengedtük, amikor nem parancsoltunk megálljt a sértődöttségünknek, beengedtük, amikor hallgattunk a pletykára, amikor engedtük az indulatainkat eluralkodni, beengedtük, amikor kárörömmel figyeltük más bűnét, amikor magunkat jobbnak tüntettük fel, amikor, amikor, amikor…. ki bírná mind elsorolni, hányféleképp tudunk vétkezni, azaz elszakadni a szeretettől.
Igen nagy tehát a tét, valóban a szívünk betegségéről van szó. Dr. Kovács Gábor, a vegyészmérnökből lett pap és költő egész életében harcolt a káromlások ellen, mert tudta, érezte, milyen pusztító, ha az emberek Istent gyalázzák.
És jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az agykutatás mai állása szerint a bántó szavak, a kirekesztettség, visszautasítottság érzése, a magány ugyanolyan agyi reakciókat váltanak ki, mint a fizikai fájdalom! Nem áltathatjuk tehát azzal magunkat, hogy „ujjal sem nyúltam hozzá”. Tudjuk, hogy
lehet szavakkal verni, sőt, a szavak ejtette sebeink sokkal nehezebben gyógyulnak.
A gyógyulás első lépése talán a meghallgatás lehet. Azt olvastam, hogy a híres zenekarokba akkor tudtak jelentős számban nők is bekerülni, amikor bevezették a „vak” meghallgatást, azaz a próbajátéknál a jelentkezőt függöny takarta a bizottság elől. Így kellene egymás gondolatait is hallgatnunk, előítéletek nélkül. Tehát nem eleve elfogadva vagy eleve elutasítva egy gondolatot, mert „ez” vagy „az” mondja. És ki kellene kapcsolnunk azt a kis „fordítóberendezést” a fejünkben, amelyik azonnal ‘zöldre’ vagy ‘sárgára’ szortírozza a másik szavait.
Persze nem akarom azt mondani, hogy „vakon” társalogjunk, nagyon fontos része a kommunikációnknak a metakommunikáció, tehát ahol láthatjuk a vitapartnerünket, ott figyeljünk oda a szavait kísérő apró gesztusokra, a mimikára, a tekintetre! Ahol pedig csak az írott betű marad, ott sokkal gondosabban fogalmazzunk és értelmezzünk, mérlegeljünk minden szót, hogy ne szennyezzük a szellemi környezetünket! Biztos vagyok abban, hogy ha a szívünk és a szánk tisztább lesz, azzal az egész világunknak jót teszünk.
