A járványhelyzet kihozta a festőt az örökifjú humoristából, aki nem csupán lelkesen fogadta a Szemlélek közbeszédbékítő kezdeményezését, de javaslata is van az indulatmentesebb kommunikáció megvalósításához.
– Olyan régen láthatott a nagyközönség képernyőn – amely által sokan megismertük a nevedet –, hogy adódik a sportkommentátori kérdés: hová tűnt Nagy Bandó András?
– Stílben maradva: kerékcserém volt, ami akkor lenne igazán jó poén, ha azt akartam volna elmondani, hogy pacemakert cseréltek az orvosaim, de ez majd úgy egy év múlva következik be, akkor nullázódik le a most használt második aksija. Kicsit mókás is a kérdés (akár a válaszom), hisz csak az elmúlt másfél pandémiás év alatt uszkve 35-40 interjút adtam, melyek persze úgy röppenhetnek el sokak tekintete mellett, mint egy Pink Floyd koncert lézer fénynyalábjai. Ha ma azt akarod megmutatni, hogy még élsz, tudatni, hogy nagyon is jelen vagy, boldoggá avatáshoz kellő csodát kell tenned.
– Azért egykor te voltál az egyik, aki a csapból is folyt: Telepódium, Szeszélyes évszakok, Telepohár, Televáró, 40 éves a Forint és más önálló estek, szilveszteri műsorok…
– Ilyen közélettel is foglalkozó önálló estek ma már nincsenek. Én négy éve írtam és előadtam egyet, színpadon, pódiumon csináltam is, de a tévéknek érthető okokból nem kellett: „erős” lett volna. Azóta ez „felejtős”, és csak az aktuális retró monológokkal és sztorikkal nevettetek, ezekhez fűzök mai mondandókat. Föllépek, a régiekhez hasonló és méltó sikerekkel.
Manapság a beszélgetős, humorral spékelt estjeim hoznak igazi sikereket. A közönségem vágyakozik a jó szavakra és a derűre.
– Arról sokan értesülhettek, hogy tréfagyártás mellett íróként is alkotsz, gyermekeknek szánt verseid ott vannak tankönyvekben, dalolják CD-ken, Szélkiáltótól Halász Juditig, a Kalákával pedig együtt énekled 24 versedet, Radványi Balázs muzsikájára. Erre a területre áttévedtél, vagy ott volt az alkotási bakancslistádon?
– Humoristaként is író voltam, vers-montázsaimmal bizonyítottam, hogy közöm van az irodalomhoz, és mint egykori színjátszót és versmondót is efelé tolt a sorsom. 1962-től karikaturista is voltam, ebből indult a hajdani rajzos-zenés estem is, 4 éve pedig Szegeden nyílt szabadtéri kiállításom a Kárász utcán, mely ezt a korszakomat idézte. Én mindenben kipróbálom magam, számomra játszóház a világ, melyben az összes játék vonz: faszobraim és faágplasztikáim, fotóim, sőt, matyó írásaim is ismertek. Autodidakta prolihisztor vagyok.
– Ehhez jött 2021 tavaszától a festészet.
– Régi álmom-tervem volt, a pandémiából következő karantén-kor kipréselte belőlem: végre belevágtam! Azóta mintegy 300 képet festettem, úgy vélem, kezdőként nem is rosszakat. Ki is tettem őket a könyveim mellé a bando.hu oldalamra, amolyan online galériaként, ha már kiállításokat egy ideig nem lehet szervezni.
– ’47-ben születtél, pár napja ünnepelted a 74. születésnapod, azaz már nagyon régóta vagy fiatal, épp most jelent meg 47. könyved. Miről és kiknek szól a bőséges termés friss darabja?
– Ez a könyvem jobbára gyermekeknek íródott, de az olvasói levelek igazolják, hogy felnőttek öröme is lett, kiváltképp a cirkuszkedvelőké. Egyrészt elmesélem a cirkusz többezeréves történetét prózában, másrészt versekben mutatom be a cirkuszművészeket, pergő szóáradattal mesélve el a produkcióikat. Egyik olvasóm írta: egy teljes cirkuszi műsort élvezett végig, amikor elolvasta a könyvemet. Bodrogi Éva grafikusművész, Zamárdiban élő rajztanár illusztrációi a siker fontos darabjai.
– Beszélgetésünk apropója a Szemlélek kezdeményezése, amely kapcsán lelkesen jelezted az egyik elindító, Kepes András felé, mennyire szíven talált ez a petíció. Miért érzed fontosnak a magad részéről, hogy te is kiállj a békés közbeszéd mellett?
– Ez a petíció szó szerint rám van szabva: népművelőnek gondolom magam, és a művelődés alapja a nyelv. Az anyanyelvünk, mellyel kötelességünk jól bánni és sáfárkodni.
Gyermekműsoraimban mondom el két vers között, hogy az ő igazi kincsük a szókincsük, s hogy kiváltképp fontos mondat, amit figyelmeztetésül adunk át: „Válogasd meg a szavaidat!”,
ami, ugye, azt jelenti, hogy az adott szókincsedből válaszd ki a mondatokba illőket, beszélj szabatosan. Ehhez sok könyv elolvasására is szükség van, és a törekvésre: a lehető legszebben szeretném beszélni az anyanyelvemet.
– Ez a figyelmeztetés felnőtt estjeiden is elhangozhatna.
– Gyakran el is hangzik. Megfigyeltem: a fölöslegesen „magyarkodók” épp a nyelv használatában állnak bukásra. Háy János írja a Magyarország, én is szeretlek! című válogatott verseskötetem ajánlásában: „…előbb a levegőt, a vizeket, a füvet, a fákat, a bokrokban megbújó madarat, az udvaron kószáló kutyákat, s csak aztán a Himnuszt, a Szózatot, meg a híres csatákat.” Ez hajaz az én ars poeticámra is: a nyelv szép és helyes használata út a hazafisághoz. Montágh Imre annak idején a Rádiókabaréban kipellengérezte az otromba politikus-szónokokat, örökségét tovább kell vinnünk, észrevételeznünk, bírálnunk és figyelmeztetnünk kell, ez az írástudók egyik kötelessége.
– Nyilván van a közbeszédnek egy erősen irányított pártpolitikai vetülete, de sajnos a mindennapjaink kommunikációjára sem lehetünk büszkék: nagyon tehetségesen tudjuk szidalmazni a velünk egyet nem értőket, különösen a közösséginek titulált médiafelületeken. Mi szerinted ma ebből a szempontból a magyar társadalom legnagyobb problémája, kihívása, és mi jelentené a gyógyírt?
– Mindig a jó példát kell követni. Például az angol parlamentet, ahol akkor is úriemberek vitatkoznak, ha elragadják őket a szenvedélyek.
A mi politikusaink a stadionok B-közepéről vesznek mintát, a lelátón ülők pedig tőlük, illetve azt, amit tőlük mintaként kapnak. A válogatottunk üres stadionos büntetései a közéletből eredeztethetők.
Nálunk ezt is megengedik, gondolják, aztán megsértődnek, ha ezt a kulturáltabb körök büntetik. Ha egyszer a kereszténység a „minta”, akkor „olyan” szövegek el sem hangozhatnának, se a stadionokban, se a parlamentben. Nem elég tiltani bizonyos könyveket, meg kellett volna gondolniuk azt is, hogy milyen címet adnak a 2006-os „sajnálatos eseményeket” bemutató-torzító filmnek. Sajnos ezt a címet ki kell mondani a film kötelező megnézésre biztatott tiniknek is, csillag helyett használt hanggal, betűvel. Ez a tipikus álszent viselkedés.
– Meglepő témabeli egybeesés, de veled kapcsolatban az első poén, ami eszembe jut, a „Hogy az a Laci betyár…” kezdetű, valamikor a rendszerváltás környékén született, perceken át hömpölygő monológod, ami a maga sajátos módján a káromkodás problémakörét járja körül.
– De jó, hogy ezt fölemlegetted! Elfeledtem, hogy volt egy ilyen számom, pedig azt akár a petíciónk ősének is mondhatnánk, hisz az indíttatása ugyanez volt: a trágár beszéd, a sok káromkodás. Jó-rossz példaként talán használna, ha sokan meghallgatnák. Ám erről egy másik, 1986-ból származó számom is beugrik, a költői dühkitörés, címe szerint Trabant-vers, mely így kezdődött: „Ó, te zengővirágillatfelhőben illatozó, Trabantautó-szárnyascsikó…”. Ezt Juhász Ferenc költői stílusában írtam meg, mondván: ha két autó(s) koccan, legalább ne durva, trágár szavakkal essenek egymásnak a sofőrök. Az év kabarészáma lett. Ez már akkor is figyelemfelkeltő volt: ne trágárkodj! Vállaltad, hogy a forgalom részese leszel, s ebben benne van az is, hogy hibázol, s az is, hogy egy másik sofőr hibázik. Ezt „nyugaton” már tudták, itt épp csak tanulgattuk. Egyszer Pécsett hátulról belém koccant egy autós, kiszálltunk, elbeszélgettünk, pedagógus volt, nem luxusautóval, én sajnáltam őt.
– Ennek kapcsán merült fel bennem, hogy talán itt lenne az ideje nem viccből, hanem nagyon is komolyan bevezetni egy(néhány) Káromkodásmentes Napot. Mit gondolsz erről?
– Ötletnek jó, mint a kaktuszba ugrás, de úgy vélem, ez kampánnyal nem fog menni. Használhatna talán egy olyan tévés sorozat, melyben erről a problémáról beszélgetnek, beszélgetünk. Meghívottak lehetnének a szabadszájúbbnak ismert írók is, a tévén kívül ugyancsak fesztelenebbül beszélő médiások is, igaz, a hatása kiszámíthatatlan. Azt vallom:
az indulat bárkit káromkodásra serkenthet, ez egyszer-egyszer belefér, de az, hogy kötőszavakká lesznek trágárságok, az nem.
– Nem kell jósnak lenni, hogy feltételezzük: a közbeszédbeli durvaságok elkövetésének esélye nem csökkenni, hanem növekedni fog a következő hónapokban. Mit tudnál tanácsolni azoknak, akik szeretnék, hogy minél kevésbé váljon ez realitássá?
– Önmérséklet, figyelem és kontroll. Mindenki a maga szövegének kovácsa. Megkérdezném azokat, akik szabadjára eresztik az ocsmányságaikat: otthon, a gyerekeid és/vagy az unokáid előtt is így beszélsz? A gyereked, unokád magyar dolgozatában is előfordulnak olyan szavak, szövegek, amiket kommentekbe írsz? Meggyónod ezeket adott időben? Még keményebben: nem szégyelled magad? Egy a baj: az ilyen emberek nemhogy a kérdéseimre, de a szavaimra sem képesek figyelni, mert akkor éppen valakit szidalmaznak.
