Görföl Tibor: A szerzetesnők által elkövetett visszaélések természetrajza

Amikor Magyarországon egyházi személyek által elkövetett szexuális visszaélésekről érkeznek hírek, férfiakra, katolikus papokra gondolunk – ezért is keltett feltűnést a Pannonhalmi Főapátság minapi közleménye és a Válasz Online cikke egy visszaélésekkel gyanúsított szerzetesnővér esetéről. Görföl Tibor katolikus teológus, a Pécsi Tudományegyetem docense a Telex és a Szemlélek közös sorozatában azt járja körül, hogy mi tudható az egyházi környezetben elkövetett szexuális, hatalmi és lelki bántalmazásokat elkövető és elszenvedő nőkről. Az alábbiakban szemelvényeket közlünk az írásból.

„A fizikai tüneteim jelentik a legkisebb gondot. Gerincízületi gyulladásom van, tönkrement a hallásom, légzési nehézségekkel küszködöm, és a méhem sérülése miatt alig tudok kihordani magzatokat. Nyolcszor vetéltem. Súlyos migrénjeim vannak. De a szellemi és érzelmi problémáim a leggyötrőbbek. Rosszul alszom, és éjszaka rémálmok gyötörnek; a férjemmel harminc évig külön aludtunk, mert állandóan csapkodtam álmomban. Nagyon elkeserítő volt, hogy eleinte nem tudtam, miként szeressem és gondozzam a gyerekeinket, akik valószínűleg ugyanúgy szenvedtek, ahogyan én szenvedtem a nővéreknél. Egész lényem még mindig annak a huszonnégy évnek a fogságában vergődik, amit a nővérek és a katolikus egyház karjában töltöttem.” Ez a néhány mondtat az egyházi intézményekben elkövetett bántalmazások egyik legismertebb női áldozatától, az új-zélandi Ann Thompsontól származik. Anyja tizenöt éves volt, amikor megerőszakolták, majd világra hozott leánygyermekét kéthónapos korában akarata ellenére elvették tőle. Ann Thompson katolikus szerzetesnővérek által fenntartott árvaházakban nevelkedett 1941 és 1965 között. Mindaz, amit elszenvedett, arra figyelmeztet, hogy a bántalmazások után megtört és megnyomorított emberi életek maradnak, amelyek hátterét nem érdemes egyszerűen kíváncsian fürkészni – mivel az egyházi közeg, és zártságánál fogva a női szerzetesi élet amúgy is éppen eléggé titokzatosnak tűnik, ez a kíváncsiság nehezen kerülhető el. Csakhogy valójában

emberi tragédiákkal, szétroncsolt életekkel állunk szemben, amelyek mindenekelőtt együttérzést érdemelnek.”

“2020 óta a figyelem fokozatosan kiterjed a női áldozatoknak arra a csoportjára, amelyhez az elkövetők túlnyomó többsége is tartozik, a katolikus és a protestáns szerzetesnőkre. Legkésőbb 1994 óta egyházi részről hivatalosan is elismertnek számít, hogy katolikus szerzetesnők nemi erőszak áldozataivá válnak. Ekkor jelentette meg beszámolóját Maura O’Donohue nővér, amelyben az AIDS terjedésével összefüggésben arról beszél, hogy szerzetesnők gyakran válnak szexuális bántalmazás tárgyává, mivel „biztonságosnak”, azaz egészségesnek számítanak, sőt előfordul, hogy egész papi közösségek követelnek szexuális szolgáltatást apácáktól, mert félnek prostituáltakkal érintkezni. A beszámolót a Vatikán elfogadta, de nem történtek lépések a szerzetesnők bántalmazásainak feltárására és megelőzésére.
Változások csak 2018 óta kezdődtek ezen a területen. Leporolták az O’Donohue-jelentést, 2019-ben elindult a #NunsToo mozgalom, ugyanebben az évben Ferenc pápa elismerte, hogy katolikus szerzetesnővérek is a bántalmazások elkövetői közé tartoznak, és a szerzetesekért felelős vatikáni szerv vezetője, João Braz de Aviz bíboros is nyíltan kezdett beszélni a jellemzően papok által szerzetesnők ellen elkövetett erőszakról, de arról is, hogy képzésük során fiatal apácák is ki lehetnek szolgáltatva elöljáróik erőszakos szexuális közeledésének. A folyamatban nem csekély szerepet játszott a német Doris Wagner, aki 2014-ben könyvet írt arról, hogy a Das Werk nevű lelkiségi mozgalom tagjaként nemi erőszakot szenvedett el egyik elöljárója részéről, s azóta folyamatosan a nők egyházi bántalmazásának problémájával foglalkozik.

Doris Wagner esete legalább két alapvető jelenségre rávilágít. Egyrészt arra, hogy azok a nők, akik készek beszámolni az őket érő bántalmazásról, eleinte nem sok érdeklődést váltottak ki egyházi környezetben. Amikor Wagner először tette szóvá közösségében elöljárója erőszakos közeledését, azzal ütötték el a dolgot, hogy az illetőnek „köztudomásúlag gyengéi a nők”. Később sem hittek Wagnernek, egészen 2019 februárjáig, amikor Christoph Schönborn bécsi bíboros-érsek egy hosszú rádióbeszélgetés során elsőként mondta ki nyilvánosan, hogy „hiszek Önnek”. A női szerzetesek sokszor amúgy is vétkesnek tartják magukat az elszenvedett bántalmazásban, és lelkiismeret-furdalás gyötri őket, ami csak gátolja a helyzet feltárását és rendezését.

Hasonló nehézségek adódnak a katolikus egyház keretei között a női bántalmazókkal kapcsolatban: általában nagyon

nehéz elhinni, hogy önzetlen és szerény életre vállalkozó, sokszor gondoskodó feladatkört ellátó nők fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazásra vetemedhetnek,

s alighanem ezzel magyarázható, hogy igen csekély mértékben zajlottak kutatások ezen a területen. Az írországi jelentés (Ryan report) már 2009-ben említést tett arról, hogy a 20. század folyamán több száz esetben bántalmaztak gyerekeket apácák, a skót jelentés (SCAI) 2018-ban pedig már nevesítette is azokat a szerzetesrendeket, amelyek női tagjai erőszakot követtek el gyerekeken, benyomásom szerint azonban csak a 2017-ben kiadott, a gyermekek szexuális bántalmazását átfogóan felmérő ausztrál jelentés szentelt először beható figyelmet a nemi mintáknak.”

“A női bántalmazásnak megvannak a maga saját vonásai. Jóllehet az esetek nagy részében a nők is „professzionális” bántalmazók, iskolák, kollégiumok vagy egészségügyi intézmények munkatársai, sokkal jellemzőbb rájuk a szélsőségesen kegyetlen fizikai és érzelmi erőszak, mint a férfiakra. A beszámolókban rendre feltűnnek kegyetlen apácák, akik kimeríthetetlen fantáziával rendelkeznek, ha gyermekek megalázásáról van szó: belecsavarták a gyerekeket összevizelt ágyneműjükbe, nyilvános fürdésre kényszerítették őket, kényszeretetést alkalmaztak, és napokra sötét helyekre zárták azokat, akikkel nem voltak megelégedve.”

“Nehéz tagadni, hogy nem a klérus válságával, hanem az egész katolikus egyház válságával állunk szemben, amikor a bántalmazásokkal foglalkozunk.

Részben azért, mert laikus elkövetők is vannak, részben azért, mert a hallgatásukkal a laikusok sokszor cinkosságot vállaltak az elkövetőkkel, részben pedig azért, mert az egyház egész intézményére nézve is következményekkel jár mindaz, amire fény derült.

Ezzel a közös katolikus érintettséggel együtt jár az a fájdalmas jelenség, hogy miután női elkövetők is a figyelem fókuszába kezdenek kerülni, azok fognak a legtöbbet szenvedni a bántalmazások napvilágra kerülésétől és szövevényes összefüggésrendszerétől, akik teljesen ártatlanok, s valóban önzetlen és szerény életet élnek saját közösségeikben. Vagyis azok a szerzetesnők, akik odaadóan gondoskodnak másokról, gyerekeket tanítanak, árvákat nevelnek, betegeket gondoznak, vagy visszavonulva olyan imádságnak szentelik magukat, amely meggyőződésük szerint minden egyes emberre jótékony hatással van. Miközben kiderül, hogy nők is lehetnek bántalmazók az egyházban, a gyanú és a megvetés azokra is óhatatlanul rá fog vetülni, akik minden gyanú felett állnak (én sok női szerzetesközösséggel állok kapcsolatban, és csak önzetlen és valóban másokat szolgáló nővéreket ismerek). Ez azonban közvetlen következménye annak, hogy katolikus meggyőződés szerint az egyház Krisztus Teste – ha egyes tagjai megbetegszenek, más tagjai is szenvedni fognak. Szörnyű, de elkerülhetetlen ez a fajta negatív szolidaritás.”

A teljes írás ezen a linken olvasható.