Gyermeknevelés határok nélkül, avagy a káosz birodalma

A gyerekek előszeretettel belegyalogolnak bárkibe, ha nem mutatjuk meg nekik, hol vannak a saját és a többiek énhatárai.

Gyakorló apaként és gyermekfelügyelőként folyton észben kell tartsam, hogy minden helyzet nevelési helyzet. Ez volt az első mondat, amit megjegyeztem a munkatársnőmtől, aki bevezetett a Gyermekek Átmeneti Otthonának világába.

Amikor valakivel kommunikálunk, természetes módon vannak elvárásaink. Mondjon, mutasson meg valamit magából: mit érez, gondol, melyek a tervei, mik a nézetei, milyen vágyai vannak. Ezekre azért vagyunk kíváncsiak, mert “látni” akarjuk őt. A fizikai behatárolhatósága nem elég. Odabent ugyanis egy külön univerzum van, ami nagyon is izgalmas: milyen lények lakják, milyen erők uralják, ki az úr a házában, mekkora a háza, milyen épületei, építményei és milyen gondolatrendszerei vannak és azokat mire építette.

A másik ember végtelen és határtalan és folyton megújul, ezért nagyon izgalmas megismerkedni valakivel. Vajon meddig enged be önmagába, az ő birodalmába, királyságába? Önmagunkban is vannak meghódítandó területek, kisbolygók, melyek pályára állításra és felfedezésre várnak.

Egy gyermek nem ismeri még a határait, sem a sajátját, sem az őt körülvevő környezetéét. Folyamatosan építjük előtte, azaz mutatjuk, láttatjuk, mert neki magának sincsen még meg, ezért nem látja a miénket. Emiatt sokszor beengedjük őt a saját lelki terünkbe akár hívatlanul, majd odavisszük a kerítéshez és megmutatjuk neki ugyanolyan érdekesen, ahogyan világ dolgaira tanítjuk. Nehéz megtanítani a határokat egy olyan embernek, aki nem ismeri a sajátját.

A határokat nem ismerő emberre mondjuk, hogy tapintatlan. Nem is kívánja kitapogatni, mert valahol meg van sértődve és igazságtalannak érzi, hogy ezt nem tanították meg neki. És van igazsága, mert a szülőnek az volna az elsődleges feladata, hogy egy önálló, szabad embert adjon a világnak. Az egész emberi közösségnek ez volna a leghasznosabb, kivéve a hatalommániásoknak, akiknek ez nem célja. Mert közülük is sokan határok nélkül nőttek fel, önuralom helyett mások felett próbálnak uralkodni.

Egyfolytában helyre akarunk igazítani másokat, melyből ordít, hogy mi magunk nem vagyunk a helyünkön.

Frusztrál bennünket, hogy a másik önállóan mozog, mert mi magunk nem vagyunk nyugalomban. A helyreigazítási vágyunk felemészti a világunkat. Más gyermekét jobban tudjuk nevelni, jobb miniszterelnökök lennénk, jobb fociedzők, jobb virológusok, mindent is jobban tudunk azoknál, akik nem a mi helyünkön vannak. Na de ők vannak ott és nem mi.

A különféle nevelési elvek, pedagógiai módszerek nehézségeit abban látom, hogy ha magam nem vagyok a helyemen és megtanulok egy módszert, amely szerintem, na meg mások meggyőződése alapján a helyes irányba mutat és a gyermeket a „jó irányba” tereli, akkor a gyerek ettől jó eséllyel össze fog zavarodni. Mutatok egy képet, amit nem én festettem, amin és ahol nem én vagyok. Azért veszélyes ez, mert nem valós képet lát a gyermek és így nem a valóságot kapja, hanem hazugságot.

A módszer megölheti a szerető odafigyelést. Mielőtt hozzászólok egy gyermekhez/másik emberhez, már nem a természetes érdeklődés és a kapcsolat iránti vágy lép előtérbe, hanem a módszer. Ami nem feltétlen rossz, de könnyen éket verhet a kapcsolatba. Ha van egy problémánk valakivel, felnagyíthatja az, hogy már kifáradtunk a vele való törődésben, sértettnek és megalázottnak érezzük magunkat. Már csak a problémáját látjuk és az arra megoldást ígérő módszert. Kimerülünk abban, hogy nem tudunk rajta változtatni.

Hirdetés

A szülők még mindig igen nagy számban abban látják értékességüket, hogy gyermekbálványokat faragnak, akiket imádhatnak.

Kicsiként ez még cukinak tűnik és nyilván kényelmes is, addig sem kell nevelni, ami meg kényelmetlen dolog és sok munkával jár. És borzasztó nehézség is, ha mi magunk nem lettünk szeretettel nevelve. Aztán ahogyan nő ez a bálvány, egyre nehezebb leborulni előtte, mert egyre többet akar. És joggal nem érti, hogy mi a gond, hiszen eddig mindig megkapta. Aztán jön a szülő, hogy én mindent megadtam és ez a hála.

Mindent, csak a szabadságát és az önállóságát nem, ami a legfontosabb, hogy meglegyen a korához mérten. Önálló, szabad lényeket kell nevelnünk, akik nem szorulnak ránk, akik nem azért születtek, hogy a lájkszámunkat növeljék. Akik nem a mi értékünk felbecslésére jöttek a világra. Nem ránk van szükségük, persze sokáig igen, de végsősoron arra, hogy szeretni tudjanak ők is. Másokat is, máshogyan is.

Vannak jó pedagógiák, de egy ember elsősorban a másik lényét, pontosabban a másik szeretetét szívja magába. A lelkület és a tettek nevelnek, nem a szavak! Ha jó lelkület, jó dolgok áramlanak a gyerkőcbe és a másik emberbe. A jó fa jó gyümölcsöket terem. Az ember lénye és lényege a szeretet, hiszen Isten képmására teremtetett, aki maga a Szeretet. (1János 4;7)

Az ember elsősorban arra vágyik, hogy szeretve legyen. A szeretet ugyanis biztonság, nyugalom, bizalom, békesség, mérték, türelem, józanság, jóság, egészség. Minél jobban telítődünk szeretettel, annál inkább válunk nyugodttá, békéssé, mértéktartóvá. Annál nagyobb áldássá tudunk lenni a világ számára és ez a boldogságunk kulcsa is.

„Ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13;4) A szeretet az, ami táplál. A szeretet pedig Istentől van és nem lehet más úton, más módon, Isten nélkül szeretni. Az Isten nélküli szeretet az a „felemellek, hogy nagynak lássanak engem”, a „rám van szükséged” és a „rámszoruló vagy”. Valójában a „nézzétek, milyen jó ember vagyok”, a saját értékességem görcsös bizonyítási vágya. Ha mindig más határozza meg az értékünket, vagy az, hogy ki fogad el és ki nem és hogyan – ha mindezt emberektől várjuk – mindig lesz olyan, aki elutasít.

„Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek. Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el.” (János 6;35-37)

Sokszor szeretnénk jobbra írni a másik embert anélkül, hogy igazán elolvasnánk. Hiszem, hogy minden tettünk egy firka, vagy egy szép vonás életünk pergamenjén. Azért írok, hogy minél többen és minél jobban szeressük egymást elolvasni.