A közelmúlt egyik híre volt, hogy homofóbiáért feljelentette a pápát az osztrák kalózpárt. Igen, Ausztriában van ilyen párt is, és igen, a pápa alighanem homofób, ahogy nyilván a főnöke is. Vagy mégsem? Sam Allberry (sajnos magyar nyelven nem elérhető) könyvében alaposan körüljárja a kérdést: Isten vajon melegellenes? Angliában ez a kérdés már régóta terítéken van, a könyv 2013-ban jelent meg, most már idehaza is nagyon aktuális.
Allberry semmilyen szempontból nem kívülálló, ugyanis anglikán lelkész és meleg, azaz a saját neméhez vonzódik, de cölibátusban, szexuális absztinenciában él – megrendítően nyíltan és őszintén fogalmaz.
A lelkész még friss és lelkes megtérőként szembesült azzal, hogy legjobb barátja többet jelent számára jó barátnál, és azon tépelődött, vajon lehet-e ilyen érzelmekkel egyáltalán keresztény.
Talán sokan úgy gondolják, számukra ez a kérdés nem releváns, mondván: „én normális heteró vagyok”.
Allberry mondanivalója azonban nekik is fontos, ugyanis végigveszi a tipikus kérdéseket arról, hogyan viszonyul Isten a szerelemhez, a szexualitáshoz.
Ismeri – és bibliai idézetekkel cáfolja – az összes kibúvót, amelyekkel Jézusban a kemény ószövetségi törvények elnéző fellazítóját szeretnénk látni. Nem, Jézus nem kertel, tanítványai épp ezért meg is szeppennek: ha így áll a dolog – mármint hogy Mózes „csak szívetek keménysége miatt” engedte meg a válást, de kezdetben nem így volt –, érdemes-e egyáltalán megházasodni? (Mt 19, 4-10) Hiszen
Isten előtt a paráznaság minden formája utálatos, a házasságtörés ugyanúgy, mint az egyneműek közötti szexuális kapcsolat,
Jézus pedig már a „kívánsággal asszonyra tekintést” is házasságtörésnek mondja, tehát a pornográfiának ezt a formáját is világosan az utálatosságok közé sorolja.
A tisztaságra Isten mindannyiunkat meghív: a házasok számára ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy nem szexelnek mással, csak egymással, hanem azt is, hogy nem használják/kihasználják egymás testét, hanem odaajándékozzák egész önmagukat, folyamatosan – aminek része a testi egyesülés is.
A könyv nagyon értékes és nagy kihívást jelentő fejezete szól arról, hogy hogyan álljanak a gyülekezetek, a keresztény közösségek homoszexuális tagjaikhoz, mit tegyen egy keresztény, ha barátja, közösségi testvére megosztja vele ezt a problémáját, feltárja a helyzetét. Allberry úgy tapasztalja, hogy egy ilyen személyes megnyílás megtisztelő és nagy bizalom jele, a legjobb válasz pedig először a figyelmes meghallgatás. A homoerotikus vonzalom nagyon sokféle lehet: egészen másra van szüksége annak, aki még a saját érzéseiben sem biztos, mint annak, aki megélt egynemű kapcsolat miatt gyötrődik. Van, amikor elég az együttérző, elfogadó szeretet, de van, hogy tanításbeli tisztázásra, az igazság világos kimondására van szükség.
Amikor egy istentiszteleten új látogatók tűnnek fel, akkor jó esetben szeretettel fogadjuk, megszólítjuk és hívjuk őket a további alkalmakra. Ilyenkor nem az az első kérdés, hogy a párkapcsolatuk rendezett-e, hanem igyekszünk nekik a jóhírt továbbadni, a lényeget elmondani, remélve, hogy közelebb kerülnek Istenhez. Aztán általában különböző fájdalmas sebek kerülnek elő, hiszen senki nincsen közöttünk bűn nélkül.
Csak hát mi osztályozzuk, rangsoroljuk a bűnöket, és a házasságtörést férfi és nő között egyhébbnek ítéljük meg, mint az egyneműek együttélését. Ahogyan elnézőbbnek szokás lenni a hűtlenséggel, vagy bántalmazó viselkedéssel szemben, ha azt férfiak követik el – pedig Isten előtt egyikünk sem állna meg Jézus megváltó halála és feltámadása nélkül!
Ez a megváltás a jó hírünk magva, az, hogy
Isten ismer bennünket, és mégis annyira szeret, hogy Fiában maga jött el értünk, maga viselte el a mi bűneink következményeit,
ő áll elénk, amikor a vádló le akarna rántani a pokolba, és Jézus vére mos tisztára minden vétkest.
De egyetlen vétkest sem lehet azzal megnyerni, hogy a fejére olvassuk a bűneit, hogy ítélkezünk felette, hogy megvetéssel, undorral elfordulunk tőle. Egynémely mai gyülekezetben bizonyos bűnök elkövetői olyan nyílt megvetéssel szembesülnek, mint Jézus korának leprásai vagy vámosai.
Jézus pedig ma is ugyanazt mondja: nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek.
Nem szeretjük meghallani, hogy egyikünk sem egészséges, nem akaródzik megérteni, hogy aki magát egészségesnek, hibátlannak hiszi, az önmagát zárja ki Jézus tanítványai közül.
Jogos a felvetés, amelyet egy korábbi cikkünkben idéztünk: nem könnyű manapság úgy elfogadóan és irgalmasan közeledni a magukat szexuális kisebbségnek tartó embertársainkhoz, hogy közben ne támogassuk a genderlobbit, amelynek tevékenysége, meggyőződésünk szerint, nem segíti, hanem éppenhogy nehezíti az érintettek helyzetét. Nekünk akkor is arra kell törekednünk, hogy minden embert Jézus szemével lássunk. Ehhez legjobb nap mint nap beszélgetni Jézussal a „nehéz embereinkről”, hogy azután hitelesen beszélhessünk nekik Jézusról.
