Már néhány hónapja fut a Netflixen, amerikai történéseket dolgoz fel, mégis itt és most aktuális a homoszexuálisokat átnevelni szándékozó keresztény szervezetet bemutató dokumentumfilm.
Az Istennel a vágy ellen (Pray Away) című film – nagy vonalakban – arról szól, hogy egy keresztény szervezet égisze alatt hogyan próbáltak homoszexuális embereket úgynevezett „melegterápiával” heteroszexuálissá változtatni. A tengerentúlon az LMBTQ-mozgalmak elrettentő példaként népszerűsítik a produkciót.
A ShoeShine egy névtelenséget kérő pszichológussal beszélgetett a filmről, a terápiás folyamat lehetőségeiről és korlátairól. Az alábbiakban részleteket közlünk a szakember gondolataiból.
Pray Away
„[A film] azt közvetíti, hogy a homoszexualitás tuti veled született. Ha rájössz, hogy az vagy, akkor úgysem tudsz rajta változtatni és minden próbálkozás, ami ennek ellene megy, az csak az öngyilkosság felé sodorhat. Tehát aki meleg, az meleg marad, mindig is tudott róla, maximum tagadta egy ideig, és ezt fogadja el mindenki. Azonban ami szerintem fontos, hogy nem a hit vagy a kereszténység ellen szól, hanem az egyház rigid szabályrendszerét bírálja.”
A „melegterápia”
„Nagyon nem szeretem azt a keresztény hozzáállást, ami azt mondja, hogy azért, mert bizonyos emberek tudnak változni a homoszexualitásból terápia útján, minden meleg képes erre. Azaz minden melegnek csak a saját döntésén múlik, hogy megváltozik-e. Ha nem változik, akkor majd elkárhozik. Ez egy nagyon kemény, kirekesztő hozzáállás. Ugyanakkor nem is úgy van, ahogy a film mutatja be, hogy a terápia vagy az önmegtartóztatás csak olyan elfojtásokat eredményezhet, amik végül öngyilkossághoz vezetnek.”
„Elhangzik, hogy a pokol és az elkárhozás lehetőségét vetítették eléjük. Nagyon káros, ha ez a félelem viszi őket terápiába vagy „megtérésre”, és megbénítja a lelkük, ez felőrlő. A teljes önelfogadás és megengedése mindannak, ami vagyok, nagyon fontos alapja és célja egy terápiás folyamatnak.
Ha valakinek önutálattal és önmegvetéssel kell élnie, és folyamatosan el kell utasítania saját magát vagy egy részét, az nagyon káros, valóban.
De ma már nincs ilyen terápia, és én nem tudok ilyen közösségről sem. A filmben látott út nem terápia, hanem valamifajta rögeszmés bizonygatás.”
„A személyközpontú terápiákban úgy gondoljuk, a gyógyulás a kapcsolatban történik, ahol átíródhatnak régi, szégyenteljes tapasztalatok, az elutasítottság érzése. Tehát abból, hogy „úgy, ahogy vagyok, rossz vagyok” (=szégyen), el tud mozdulni afelé, hogy „vannak elakadásaim, nem mindenben mindig úgy cselekszem, ahogy szeretnék, de szerethető vagyok”. Ezt a megélést segítheti a terapeuta visszajelzése az elfogadottságról.”
Homóból heteró?
„Legyen az is elfogadott és lehessen arról is beszélni, hogy van olyan, aki megváltozott és heteroszexuálisként él. Ők jelenleg a legkisebb szexuális kisebbség.
Ha úgy gondoljuk, hogy el kell fogadni mindent és mindenkit, akkor nekik is jár a tisztelet és az elfogadás.”
„Van olyan heteroszexuálisként élő volt homoszexuális, aki házasságban, családapaként, anyaként él, nem egy. Ők valamilyen önismereti folyamatban megértették mélyebb szinten vágyaik működését, felismertek traumákat, amiket fel tudtak dolgozni. Késztetéseik vannak néha, mikor nehezebb nekik érzelmileg valami, de tudnak más módon megnyugvást találni, nem kell kiélniük az ilyenkor megjelenő homoszexuális késztetéseiket. És vannak olyan magukat ex-melegnek mondók, akik szintén tudatosan, elkötelezetten dolgoznak a saját önismeretükön, heteroszexuális identitásban élnek, és nagyon bántó nekik, amikor a küzdelmeiket hazugságnak bélyegzik. Ők nem rögeszmésen hajtogatnak valamit, hanem komoly önismereti munka árán tartanak ott, hogy megerősödött a személyiségük, és vállalni tudnak számukra fontos értékeket.”
Keresztény és meleg?
„Volt, aki úgy jött, hogy negyven évig nem élte meg a leszbikus vágyait, mert ő keresztény. Azért is érdekes, mert ő külföldön élt, olyan országban, ahol társadalmilag „beleférne” ez az út. Tényleg nagyon erős késztetései voltak, de uralkodott rajtuk, vállalta ezt az utat, hetero kapcsolata sem volt. Gyakorlatilag cölibátus. Elkezdett járni terápiára azzal a céllal, hogy megértse mélyebben magát, mert érezte, hogy ha ilyen mértékű elfojtással él, akkor valami komoly testi betegsége lesz. A terápia folyamatában (az elfogadottság tapasztalatával) meg tudta engedni magának, hogy megéljen egy leszbikus kapcsolatot egy másik hívővel, mert ez volt hiteles számára ennyi év tagadás, küzdelem után, és nagyon fontos volt, hogy végre kapcsolódjon valakihez, szörnyű nehéz lehetett neki ez a magány. Egy idő után rájöttek a barátnőjével, hogy ők a kapcsolatban gyerekszerepben vannak, és hogy ez nem egy párkapcsolat. A szexuális kapcsolatuk ez után a felismerés után gyakorlatilag megszűnt, de a kapcsolat megmaradt, és megölelik, segítik egymást azóta is.”
„Sok keresztény homoszexuális van, akik vágynának a templomi közösségre, Isten és az emberek elfogadására. Vágynak a templom és a közösség támogatására. Azért is, mert sokszor komoly elutasításokat éltek meg, kirekesztettséget a közösségből (nem feltétlen a homoszexualitásuk miatt), és éppen ez az a seb, az elutasítottság, aminek gyógyulnia kell. Ahogy a terápiában a terapeuta meg tudja adni a szeretettség, elfogadottság megélését, úgy a gyülekezet, a barátok is tudnak ebben gyógyító tapasztalatot jelenteni. Nekem nagyon nehéz látni, mikor eljön valaki hozzám, nagyon értékes és aktív tagja a közösségnek, de nem tudják róla, hogy homoszexuális. Amikor kiderül, akkor elveszíti a legtöbb addigi kapcsolatát, nem tudja tovább csinálni azokat a szolgálatokat, amikben jó volt.
Vannak és lesznek homoszexuális hívők, akiknek ugyanolyan nagy szüksége van a kegyelemre, Isten szeretetének megélésére, mint bármelyikünknek.
Ezzel a kérdéssel az egyháznak kell valamit kezdeni, mert jelen van, és jelen lesz.”
Mit tehetnék érted?
„A mostani gender lobbi nem teszi egyszerűbbé a gyülekezetek, plébániák állásfoglalását ebben a kérdésben. Kicsit olyan, mint a Mátyás király mesében: legyen is ruha rajta, ne is, vigyen is ajándékot, ne is… nehéz úgy emberek mellé állni, hogy közben a lobbi túlkapásait ne támogassák.”
„Azt értettem meg a Bibliából, hogy Isten ott van jelen az életünkben, ahol éppen mi tartunk, nem a „jó” és nem a „rossz” útjainkon, hanem az éppen aktuálison. Úgy gondolom,
nekünk is ez a feladatunk, hogy egymás mellett legyünk, nem az ítélkezés vagy a jóslásokba bocsátkozás.
Magánemberként vagy szakemberként legyünk empátiával egymás mellett és tanúsítsunk tiszteletet a másik ember életútja és döntései felé.”
