Amit egyesek bűnüldözésnek látnak, arról másoknak a keresztényüldözés jut eszébe. Az igazság azonban általában nem ennyire sarkos, a tények pedig segíthetik a tisztánlátást.
Nem könnyű kibogozni annak az eseménynek a szálait, amely február 21-én történt a szociális missziót végző Oltalom Karitatív Egyesület budapesti telephelyén. Nem az okozza a nehézséget, hogy felidézzük, mi történt, még a miértre is találhatunk viszonylag egyszerű válaszokat. Az jelenti a fő problémát, hogy Iványi Gábor tevékenységét nem lehet elválasztani a pártpolitikai vonatkozásoktól, emiatt épp az alapelv, a segítségnyújtási szándék kérdőjeleződhet meg. Az alábbiakban megpróbálom a létező közéleti mellékszálakat nem eltagadva bemutatni, mi tört hirtelen, elemi erővel felszínre a Dankó utcában.
Már az is jól jellemzi a NAV kivonulásának politikai értelmezését, hogy míg a kormánytól független sajtóban egész nap részletesen nyomon követhettük, mi zajlik a helyszínen, az egyik rádióállomás kormánykommunikátorok által irányított információs összeállításában – amire „hírek” elnevezéssel hivatkoztak – még késő délután sem volt hírértéke annak, hogy addigra tömegek gyűltek össze a helyszínen, pártvezetők tartottak beszédet a rögtönzött színpadon, a hatóság tucatnyi embere zárat tört, számítógépeket foglalt le. Később aztán belendültek a megmondóemberek, de a szokásos karaktergyilkos célozgatáson túl másra nem igazán futotta részükről.
A nagyon is létező, megtörtént eset középpontjában egy konkrét személy áll,
akire ellenzéki oldalon rendre a valódi kereszténység mintaképeként szoktak hivatkozni, s aki egyes állítások szerint megkárosította az államot.
Mielőtt ezt a vádat megvizsgálnánk közelebbről, elmondanék néhány tényt Iványi Gáborról.
Gyerekkorom óta ismerem, vagyis nem a pártoló vagy az ellenző média hasábjain keresztül alakult ki az a kép, ami vele kapcsolatban bennem él. Amellett, hogy mindig társadalmi tevékenységet végzett, rosszat is hallottam róla, nem egy embertől, nem is egyszer. Nekem soha nem volt vele ilyen tapasztalatom. Azt viszont tudom, hogy mióta először találkoztam vele, mindig ment előre, éspedig a maga által helyesnek tartott, nagyon is evangéliumi ihletettségű úton.
A szocializmus éveiben szülővárosomban, Nyíregyházán ha nem is vérszegény, de igencsak formális volt a katolikus közösségi élet, ám akadt néhány ember, akit nem érdekelt a békepapok helyezkedése, a politikai érdekek kiszolgálása, avagy néma eltűrése, hanem mentek, amerre vitte őket a szívük. Ezek az emberek többnyire nem katolikusok voltak, hanem – akkoriban úgy nevezték őket sokan – szektások, szabadkeresztények, nevenincs gyülisek. A szüleim elkötelezett hitélete kellő nyitottsággal párosult ahhoz, hogy hol csendes napok, hol családi házaknál tartott imaalkalmak, hol hejcei ifjúsági táborok során a testvéreimmel együtt belekóstoljunk a szokásvallásosságon túli, élő kereszténységbe. Iványi Gáboréknak köszönhetően találkoztam először gitáros keresztény énekekkel – azóta nekem is született számos szerzeményem. Hejcén, táborozás közben tanultam meg először fejből a Biblia könyveinek listáját – ma már teológiai végzettséggel rendelkezem. Sok olyan dolgot tudnék sorolni az életemben, ami biztosan nem úgy alakult volna, ahogy, ha nincs ott Iványi Gábor, a testvére, a sógornője, a többi lelkész, keresztény szolgálattevő.
Miután rengeteg értéket kaptam gyermekként a hitélmények eme „szabad” csokra által, gimnazistaként, majd egyetemistaként
értetlenül szemléltem, hogy ugyanez az ember ott ül a parlamentben, annak az SZDSZ-nek a képviselőjeként, amelyről nem sok jó jutott sem akkor, sem azóta eszembe.
Ez a helyzet számomra a politika és a kereszténység funkciójának, sőt értékeinek az összekeveredését szimbolizálta, és ma sem látom pontosan, hogy mi dolga volt Iványi Gábornak a parlamentben, egy individualizmust, élvezetek keresését hirdető liberális párt képviselőjeként.
És valószínűleg ez a két parlamenti ciklus az, amit én csupán nem értek, a jelenlegi kormánypárt viszont alapvetően nem tud megbocsátani neki. Ahogy azt sem, hogy nem sorakozott be az elnémítható, helyezkedő, lefizethető vallási vezetők sorába (akik beszédes hallgatással reagáltak a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elleni eljárásra). Ezt a be nem sorakozást viszont nem csupán megértem, de hálás is vagyok érte Iványi Gábornak.
És itt érdemes visszaérkezni 2022-be, a Dankó utcába, amelyet a NAV olyan látványos kivonulással nyilvánított bűnügyi helyszínné, mintha minimum lőfegyvereket, gyilkost, lopott aranyrudakat kerestek volna. A fegyveres különítmény „zsákmánya” ezzel szemben a híradások szerint néhány számítógép lett, amiket „bezacskózva” vittek magukkal a kirendeltek.
Kár volt ekkora csinnadrattát csapniuk, ugyanis Iványi Gábor nagy nyilvánosság előtt elismerte, hogy igenis jelentős adóhátralékot halmozott fel az általa irányított szervezet. Nem rémlik, hogy a valódi csalók, gazemberek ennyire őszinték lennének, ráadásul
a tevékenység, amivel kapcsolatban bevetődtek a bevetettek, nem egy drogtanya működtetése volt, nem találtak ott kétes eredetű luxusautókat sem, helyettük a szeretet, gondoskodás segítőivel és rászorulókkal találkozhatott bárki, aki arra járt.
A tények alapján nem könnyű nehézsúlyú bűnözőnek beállítani Iványi Gábort, noha vannak, akik eddig is sikerrel küzdöttek meg az ehhez hasonló kihívásokkal.
Miközben az Oltalom Karitatív Egyesület, avagy a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség kapcsán felmerülő szabálytalanságokra tekintünk, érdemes feltenni a kérdést, hogy mit tettünk volna Iványi Gábor helyében? A kormány nem fizeti ki azt a sokmilliárd forintot a szervezetnek, ami járna nekik társadalmat szolgáló, szociális tevékenységük alapján. A rászorulók továbbra is ott vannak. Iványi Gábor tette, ami lényéből fakad: ment, amerre a szíve vitte. Nem is az a különlegesség ebben a történetben, hogy nem fizetett be bizonyos adónemeket, hanem az, hogy valahogy mégis képes volt annyi adományt összekalapozni, amiből valamennyi fizetést adni tudott a munkatársaknak.
Iványi Gábor szabályt szegett. Ezen nincs mit szépíteni. Ő sem szépíti.
Iványi Gábor nem saját jóléte miatt szegett szabályt, hanem azért, hogy ételt, szállást, holnapot biztosítson a felnőtt rászorulóknak, nevelést, jövőt a kiskorú rászorulóknak.
Különösen apró szálkának tűnik ez az adótartozás annak ismeretében, hogy egy vesztegetéssel vádolt kormánypárti politikus mind a mai napig ott ülhet a parlamentben, államtitkári posztjától megválva sokmilliós végkielégítést kaphat, hogy a jegybank elnökének fia egy – alighanem – közpénzből vásárolt luxusingatlanban lakhat, amelynek udvarán parkoltatja a luxus sportautóit, hogy a cigányság felzárkóztatását szolgáló milliárdos támogatással kapcsolatos visszaélés fő gyanúsítottja háborítatlanul hallgathatja a helyszínen a kormányfő évértékelő beszédét. És ez a felsorolás nagyon hosszúra nyúlhatna…
Iványi Gábor nyilvánvalóan adócsalónak tekinthető a jog szemében – kényszerűségből, a szegények szolgálata érdekében tette ezt, miközben valójában nem az ő szervezete károsította meg az államot, hanem az állam tartozik neki, a most hiányolt összeg sokszorosával. Talán kevesen gondolnak bele, de vajon Böjte Csaba minden lépésével a törvényesség hófehér útján járt, amikor leverte a lakatot a dévai épület kapujáról? Teréz anya mindig mindent jogszerűen dokumentált, miközben létrehozta a világot átformáló szervezetét? Nem zárható ki, hogy így történt, ám ugyanilyen valószínű, hogy időnként összeütköztek a törvény betűjével. A három emberben az a közös, hogy soha nem elsősorban az írott szabályoknak akartak engedelmeskedni, hanem másokért éltek, felkarolták a szükséget szenvedőket. Nem is létezne ugyanakkor a mostani ügy – és akkor tényleg nem lenne miről beszámolni a híradóban –, ha az állam képviselői felhagynak a diszkriminációval.
Miután az állam elvesztett egy pert a nemzetközi emberi jogi bíróságon az államtól átvállalt feladatok kiegészítő támogatásának ki nem fizetése miatt, a kormányzat kénytelen volt rendezni a korábbi elmaradásokat.
De az a konkrét bírósági döntés csak a 2017-ig tartó visszaélések megszüntetését írta elő, amely visszaélést Iványi Gábor közlése szerint az állam 2017 óta tovább folytat, így megint kénytelen a szervezet kikényszeríteni a kiegészítő támogatás kifizetését.
Ez a történet összességében valóban csalásról szól, annak azonban Iványi Gábor és munkatársi csapata az elszenvedője, az igazi áldozatok pedig a hajléktalanok, az éhezők, a gyermekek.
Ez pedig olyan égbekiáltó visszaélés, amely kapcsán teljesen érthető, hogy sokan, egységben, hangosan fejezték ki azon a hétfő estén a bűnügyi helyszínnél, hogy elegük van az ilyen típusú „egyházpolitikából”.
