Juhász Anna: Az emberek fogékonyak a kultúrára, csak jól kell megszólítani őket

Juhász Ferenc költő legfiatalabb lánya megszámlálhatatlan helyre vitte már el a kultúrát, köztük olyan magyar falvakba is, ahova ritkán jut el az irodalom. Budapest mellett Olaszországban tanulta a szakmát, ahol a ferences lelkületet is megismerte. Ma kulturális menedzserként több ezren kíváncsiak a programjaira. Az ikonikus irodalmárral beszélgettünk.

– Tizenöt éve ápolod édesapád szellemi örökségét. Miért tartottad fontosnak, hogy másoknak is megmutasd édesapád emlékét?
– Ahogy a nővérem mondaná: a családunkban édesapám volt a “Nap”, és mi körülötte keringtünk. Az ő tehetsége, nagysága és zsenialitása a mindennapjaink része volt, amit már korán felismertünk. Közelről figyelhettük, hogyan alkot, hogyan ír verset, époszt – ahogy ő mondta –, és ez óriási élmény volt számunkra. Később magától értetődővé vált, hogy én is az irodalommal foglalkozzak. Erős belső késztetés mondatta azt velem, hogy amíg élt, segítsem a munkában, majd halála után éltessem az emlékét. Az ő élete és munkássága mindig inspirált – úgy érzem, kötelességem ezt az örökséget továbbvinni. Ma már hivatásom az irodalom népszerűsítése – ezen a sokszínű úton viszem tovább, amit kaptam: a költészetet, és azt az értékrendet is, amit édesapám képviselt. Ez egyfajta tisztelgés az irodalom előtt.

– Felmerült benned, hogy te magad is író legyél?
– Az irodalom útjain járok, de másképp, mint Édesapám. Talán úgy fogalmaznám meg a helyemet, hogy hídszerepet töltök be: számomra a kapcsolódás a legfontosabb, az alkotás számtalan formáját igyekszem bemutatni előadásokkal, beszélgetéssel, szalonestekkel a nagyközönségnek. Nem ellentétes pólusokat, hanem egymás felé forduló világokat kapcsolok össze a szavak erejével. Ebben otthon érzem magam, hiszen az irodalom szeretete és a közösség építése mindig is fontos volt számomra.

Gyerekkoromtól kezdve foglalkoztat a kérdés: hogyan lehetne eljuttatni az emberekhez a kultúrát?

Ez a vágy később, amikor fiatal felnőttként Olaszországban tanultam kultúraszervezést, még inkább felerősödött bennem. Az ottani kultúra, az emberek nyitottsága és irodalom iránti szeretetük olyan nagy hatással volt rám, hogy hazaérkezésem után nem sokkal már tudtam, én az irodalom népszerűsítésével fogok foglalkozni. És mivel Olaszországban kipróbálhattam, hogy milyen, ha különböző kulturális programokat szervezek, nagy lelkesedéssel kezdtem a munkához itthon, Magyarországon.

– Nehéz megszólítani a magyarokat, amikor a kultúrát hirdeted?
– Nem volt soha nehéz dolgom, mert tapasztalatom szerint könnyű felébreszteni a kíváncsiságot és az érdeklődést az emberekben a művészet iránt. A versek, történetek leginkább életeket mutatnak, választásokat tükröznek: olyan kérdéseket állítanak elénk, amikkel mi is szembenézünk hétköznapi életünkben. Erről beszélni fontos feladat, kapaszkodó a mai, sokszor gyors világunkban. Emellett kezdetben

bizalmat adott a vezetéknevem: egy kivételes magyar költő lánya vagyok,

első önálló estjeim hátterét az alkotók világában való jártasságom adta. 2010-ben jártunk ekkor, az akkor alapított Szalon-estek világa fokozatosan épült fel történelmi kávéházakban, és ma már, másfél évtizeddel később leginkább országjárásokat szervezek. Az emberek nyitottak, ha látják, hogy szívből jövő dologról van szó, és ennek eredményeként egyre többen csatlakoznak hozzánk. Úgy gondolom, hogy a világban a kultúra iránti fogékonyság mindig is megvolt, csak megfelelő módon kell megszólítani egymást. Mivel én szenvedélyes vagyok, ez könnyen átragad bárkire, akivel kapcsolatba kerülök.

– Az első irodalmi beszélgetésed óta több, mint tíz év telt el. Milyen nehézségekkel szembesültél az évek alatt, és mi adott erőt a folytatáshoz?
– Pontosan tizennégy év – nagy idő ez nekem és a közösségnek is. Rengeteg épülés, tanulás és fontos pillanat adódott ebben a több száz estből álló időszakban – azt hiszem, felnőttem közben. És ha belegondolok, az első igazán nagy nehézséget akkor éltem meg, miután édesapám elveszítettem: akkoriban nagy változások következtek be, biztosnak tűnő feladatok változtatást kívántak, új utakra kellett lépnem, sokszor bizonytalan helyzetben. Nekem a hit, a kitartás és az önmagunkba vetett bizalom segített továbblépni a nehéz időkben. Az építkezés folyamata alatt sok mindent meg kellett tanulnom, mint például a megfelelő közönség felépítését és a programok népszerűsítését. Az évek múlásával egyre tapasztaltabb, és ezzel együtt több dologban biztosabb lettem, de

a szorongás is mindig velem van.

Meg tudok-e felelni, elég-e, amit végeztem, miképp tud a munkám időről időre megújulni? E téren az elmúlt időszak igencsak különleges volt: január óta 27 ezer kilométert utaztam, hogy a kultúrát a legkisebb településekre is eljuttassam. Most Magyarország az EU soros elnöke, és ennek kapcsán 19 településre látogatok el év végéig, Székesfehérváron kezdve a feladatot. Emellett az évfordulós költők sorozat is folytatódik, idén a 80 éve elhunyt Radnóti Miklós életére fókuszálva indítottunk irodalmi sétát, és sok más csatlakozó programot is szervezünk.

– Szépen beszélsz a hitről. Látszik, hogy nagyon fontos neked.
– Számomra a hit és a remény elengedhetetlenek a mindennapokban. A hit ad erőt, hogy túllépjünk a nehézségeken, a remény pedig megvilágítja az előttünk álló utat. Hiszek abban, hogy minden embernek van egy küldetése, egy célja az életben, és ha erre rátalál, akkor boldog és teljes életet élhet. Az én misszióm a kultúra népszerűsítése, ami nem mindig könnyű feladat, de a remény mindig átsegít a nehéz időszakokon. Amikor úgy érzem, hogy minden összeomlik körülöttem,

a hit és a remény nem hagy el.

Fontosnak érzem megosztani, hogy a ferences rend lelkülete nagyon közel áll hozzám, hiszen az egyszerűség, az alázat és a szolgálat számomra is alapvető értékek, ezek mentén élek és munkálkodok. Legfontosabb tanítóm Frajka Félix atya volt, aki születésem óta kísért utamon.

– Most egy időutazásra hívlak. Tegyük fel, hogy öt év múlva ugyanennél az asztalnál ülünk! Miről mesélnél nekem 2029-ben?
– A jövőre nézve rengeteg tervem van. Szeretném folytatni az irodalmi rendezvényeket, és még több embert bevonni a kultúra világába. Mindig új előadáson, könyvön, feladaton dolgozom, ez az állandó változás nálam a folyamatosság kulcsa: a töretlen, állandó megújulás és a többrétegű befogadás lehetőségét adja mindannyiunknak. Fontos számomra a ferences rend lelkülete, ezt is szeretném beépíteni a mindennapi munkámba. Jó lenne öt év múlva arról mesélni, hogy az országjárásom mottója, a számomra oly fontos sanctum, a szentély és a vallásos gondolkodás megidézése egyre több beszélgetés háttere.