A „Virtuózok” zenei tehetségkutató műsor egykori felfedezettjét 2014-ben, 11 éves kisgyermekként ismerte meg a közönség. 13 évesen Junior Prima-díjat kapott, mostanra bejárta a világot, adott háromszáznál több koncertet, zongorázott harmincnál több zenekarral, rendszeresen ad szólóhangversenyeket külföldön és Magyarországon. Eltökéltsége és kitartása a zene iránti szenvedélyéből, szeretetéből ered – beszélgetésünkben lelkesen mesélt önmagáról, a zongorázásról és a hitéről is.
– Hogyan kezdődött a zene iránti szereteted?
– Testvérem és én is mindent a szüleinknek köszönhetünk. Olyan hátteret kaptunk, hogy bármi lehetett volna belőlünk – jégkorongos, festő vagy akár kémikus is. Mindenhová elvittek minket, hogy kipróbálhassuk önmagunkat, hogy azt tudjuk csinálni, ami tetszik. Megkaptuk a lehetőséget, hogy azzá váljunk, akik szerettünk volna lenni: a testvérem biokémikus lett, én meg zenei pályát választottam. Egyértelműen a szüleinknek köszönhető a hivatásunk kibontakozása. Milyen csodálatos lenne, ha minél több ilyen önfeláldozó szülő lenne Magyarországon, hiszen így kiderülne, hogy kiben milyen tehetség lapul! Mert nyilván kell a tehetség, amit kap az ember, de nagyon fontos a támogató háttér, és én nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ez nekem megadatott.
Az én utam az első hangnál eldőlt. Tisztán emlékszem, fantasztikus érzés volt! Testvéremmel közösen kaptunk egy pianínót – négyéves voltam akkor –, leültem mellé és ott ragadtam, próbálgattam a billentyűket, például a kisterc és nagyterc közötti különbséget, az előbbi a szomorúság, az utóbbi pedig az öröm kifejezésére alkalmas – így kezdődött. Órákat töltöttem el a hangszernél, teljesen magamtól, intuitív módon játszottam, kicsit később darabokat írogattam. Már akkor evidenssé vált, hogy zenész leszek. Hamarosan zongoraversenyeken indultam, de a győzelmeket másodlagosnak tartom – csak megerősítés volt számomra. A lényeg a vonzalom volt a hangszer meg a zene iránt, amit semmi mással kapcsolatban nem éreztem: szerettem sportolni, iskolába járni, de a zene úgy feltöltött, hogy onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy mit szeretnék csinálni.
– Miért döntöttél úgy, hogy 2014-ben indulsz a klasszikuszenei tehetségkutató műsorban?
– Addigra már minden korosztályos versenyt megnyertem Magyarországon, több nemzetközi versenyen is első helyezést értem el. A jelentkezési felhívás a Virtuózokra minden magyar általános és középiskolába eljutott. Én Pécsett jártam iskolába, az általános iskola igazgatója hívta fel erre a figyelmünket, és én örültem a lehetőségnek. Soha nem úgy mentem egy versenyre, hogy én most ezt meg akarom nyerni, ezért is különleges, szép emlék ez nekem. Szerintem az a lényeg az egészben, hogy szeressük, amit csinálunk. A versenyen is kérdezték, hogy mit akarok elérni – semmi mást, mint ami a zongorázással és a zenével lehetséges. Azt viszont nagyon
fontosnak tartom, hogy a magam eszközeivel a lehető legnagyobb társadalmi hatást tudjam elérni.
A Virtuózok után egy évvel körülbelül húsz százalékkal nőtt a zeneiskolába jelentkezők száma – ez nagyon soknak számít, és engem is nagyon boldoggá tett, amiként az is, hogy a Nemzeti Tehetség Program védnökeként megismerhettem a legtehetségesebb fiatal művészeket, tudósokat és sportolókat.
– Korábban aktívan próbálkoztál a színjátszással is, azonban döntened kellett. Miért a zenét választottad?
– A Virtuózok előtti időben A sivatag hercege című darabban játszottam a Pécsi Nemzeti Színházban. Szerettem, mert ez is a színpadot jelentette, és én nagyon szeretem a színpadot! Zene, beszéd, zongora… ebben érzem otthon magam.
Amikor a Pán Pétert kezdtük el próbálni, akkor indultam a Virtuózokon, ezért elég hamar választanom kellett. Emlékszem, mennyire megviselt ez a döntés, de nem tudtam egyszerre két ilyen fontos dologra koncentrálni. Azt mondták akkor a színésztársaim, hogy jól döntöttem, és ezt ma már én is így látom.
Különböző projektekbe bekapcsolódom néha most is, például amikor az Operettszínház a 100 éves évfordulóját ünnepelte, Kálmán Imrét játszottam az Orfeum Mágusa című darabban. A színházi világa, a próbák folyamata izgalmas és különleges. Ezért nagyon szeretnék majd vezényelni és zenét szerezni. Rendkívül hálás vagyok Eötvös Péternek, korunk egyik legnagyobb művészének, hogy mentorként támogatott és bevezetett a dirigálás és a komponálás világába.
– Mit jelent számodra a zene?
– A zene élet, és az élet zene. A zene a valóság, az, amik vagyunk. Akár egy asztal, amit felemelsz és leteszel, a telefon, amit felveszel, vagy Te magad. Ennyi. Nem több, nem kevesebb. Zene minden, ami körbevesz. A zene az minden. Ugyanúgy, mint egy festmény, egy irodalmi mű. Egy abszolút csoda, amit emberek hoztak és hoznak létre. És ami szép még az egészben, hogy semmi sem változik: egy 400-500 évvel ezelőtti dráma, regény vagy festmény, ugyanúgy hatást gyakorol az adott kor emberére, mint a maira, és ez a zenével is így van. Ez a művészet igazi titka. Ezért olvassuk, játsszuk vagy hallhatjuk ma is. Örömmel tölt el, hogy a klasszikuszenei koncertek, akár itt, a Zeneakadémián, vagy a világ bármelyik pontján, teltházasok előadások, vagyis az emberek valóban kapcsolódnak a zenéhez, szeretik azt.
– Mennyi időt töltesz egy nap zongorázással?
– Nincs standard, hogy mennyit „kell” gyakorolnom – annyit gyakorlok egy nap, amennyit szeretnék. Sokszor több, mint 7-8 órát – de közben az idő elrepül, észre sem veszem.
Nekem nagyobb kihívás, hogy ne gyakoroljak.
A mű felfedezése a legnagyobb feladat. A kotta vagy a szöveg adott, az interpretáció ezt követi. Shakespeare írta a Hamlet című drámát, Beethoven komponálta az Appassionata szonátát, ezeket a darabokat nekünk már nem kell újra megírni, meg kell viszont érteni és meg kell ismerni. Ha ezt megértjük, utána következhet, hogy előadóként hozzáadjuk a saját időnket, azt, hogy én egyébként ki vagyok, mi vagyok…Éppen azért
izgalmas az előadóművészet, mert egyféleképpen van megírva a mű, de ezerféleképpen születhet újra.
Minden előadóművész szubjektumán való átszűrődés által jön létre az interpretáció. Gyorsabban vagy lassabban, hangosabban vagy halkabban játszani bárki tud, a gép, a mesterséges intelligencia is, de a mű értelmezésére, hogy ide egy kicsit nagyobb fókuszt teszek, oda kevesebbet, hogy vannak lényegesebb, és vannak leíró részek, ennek érzékeltetésére a gépek képtelenek. A zenélésnek engem éppen ez a része, az előadás mint művészet érdekel.
– Érdekes nézni a videókon: teljes átéléssel, sokszor lehunyt szemmel zongorázol. Mi játszódik le benned egy darab előadása során?
– Van a színpadnak egy varázsa… Azt otthon nem lehet gyakorolni. Otthon például fölfelé sosem nézek gyakorláskor. A kottát nézem, a kezeimet. De amint a színpadon vagyok, teljesen megváltoznak a dolgok. Nagyon érdekes. Teljesen spontán, semmire nem készülök, s nem kalibrálom előre, hogy mi lesz, hogy ezt majd így vagy úgy fogom csinálni. Nem is tudom megfogalmazni, hogy mit érzek olyankor. Egyszerűen abszolút más univerzum. Egyszer jártam úgy, hogy én, az előadó, aki rengeteg koncerten játszottam már, teljesen elérzékenyültem. Küszködtem, hogy ne sírjam el magam, olyan gyönyörű volt. Egy Bach-kantáta zongoraátiratát adtam elő… Egészen rendkívüli érzés volt.
A zenében minden benne van!
Persze nem az a lényeg, hogy az előadó jól érezze magát, de nem baj, ha szereti, élvezi, amit csinál.
– Hogyan élsz meg egy koncertet, előadást? „Egyedül vagy” vagy közösségben a hallgatósággal?
– Hú, ez jó kérdés! Csakis közösségben. Olyan, hogy egyedül, olyan nincs.
Amint kilépek a színpadra, már csak a közönség létezik.
Ez élesen hangzik, de így van. Örömmel hallottam, amikor Rudolf Péter színművész, akinek felkérésére több közös programom is részt vettem, ugyanígy nyilatkozott: csak a közönség számít. Ő még azt is hozzátette, hogy az előadó ilyenkor olyannyira a közönségre fókuszál, hogy azt is tudja, ha a tizennegyedik sorban például leejtenek egy zsebkendőt. Ez azt jelenti, hogy annyira kell tudnod a darabot, hogy fejjel lefelé, hátulról előre is el tudod játszani az egészet. Ez az alap. Aztán csak és kizárólag a közönség számít. Ezt én nagyon szeretem. A művön keresztül kell vezetni a közönséget, a rezzenésekből lehet érezni, hogy hol kell valamit jobban kiemelni, hol kevésbé, hol kell kicsit átfogóbban játszani valamit, hol pedig a részleteket jobban megmutatni. És szintén Rudolf Péter mondta, hogy ha akár egy tizedmásodperc szünetet tartasz, mindenki elkezd figyelni: nem értik, hogy most mi van? Ez az erő a művészetnél, nem az, hogy ma is, holnap is ugyanazt a darabot ugyanúgy eljátsszuk.
– Mi a célod: adni vagy kapni a zongorázáson keresztül?
– Ez egy oda-vissza folyamat. Az előadás legszebb része, amikor a csendet a közönség tapsa követi. A csend, amikor a semmi és a minden szól egyszerre, rendkívül fontos egy mű esetében. A zene csendből születik, és a zene csendet szül. Szeretek úgy játszani, hogy a közönség nem mer megszólalni.
Amikor vége, és újra csend van, ott megszűnik a szerepem – ott kerülök vissza a valóságba, amikor a csendet a taps megtöri.
Nagyszerű érzés, hogy egy mű eljátszásával mennyit lehet adni, de legalább annyit vissza is kap az előadó. A koncert természetesen igénybe vesz, de annál nincs nagyobb boldogság, mint azt érezni, hogy megcsináltam, amiért élek. Én rendszeresen kimegyek az ott lévőkhöz – azért nem a közönség szót használtam, mert ők is szerves résztvevői az előadásnak –, beszélgetek velük, váltunk pár szót. Nekem ez nagyon jólesik!
– Melyik zeneszerző áll a szívedhez legközelebb?
– Valahol nemrég olvastam, hogy az tetszik nekünk igazán, akiben vagy amiben magunkra ismerünk. Nem tudom, hogy ez így van-e, mindenesetre hozzám Mozart, illetve Schubert zenéje áll a legközelebb. És van Bach, aki mindenek fölött áll, ő egy külön dimenzió! Miért éppen Mozart és Schubert? Mert szerintem leginkább a világ finom rezdülései inspirálják őket. Van ennek az érzésnek ezer oldala, az öröm meg a fájdalom árnyalt kifejezésformái, de alapvetően kíváncsiak a minket körülvevő világra. Beethoven máshogy közelíti meg ezt a kérdést, az emberi létet igyekszik körüljárni a maga határozottságában. Javarészt magabiztos, és azt mondja, ahogy emberként a világot érzékeli. Emellett hozzátartoznak a zeneirodalom legszemélyesebb hangvételű lassú tételei. Mozart úgy határozott, hogy közben a műben mindig ott marad egy kérdőjel, ami szerintem a filozófia lényege is. Nekem ezt jelenti Mozart és Schubert zenéje. Ennek ellenére néha jobban szeretem azt, amihez nehezebb kapcsolódnom, nagyobb kihívás. Beethoven 32 zongoraszonátájában minden felfedezhető, amit egy ember átélhet. Van, hogy egy harcon megyünk keresztül – harcol a világgal és önmagával, van, hogy filozófiai ráeszmélésekhez vezet, mint például az utolsó zongoraszonátáiban, ahol megjeleníti az alkotás képességének örömét és szépségét. Beethoven legtöbbször át akarja magát verekedni a világon, Mozart meg inkább beengedi – ez ég és föld, ugyanakkor mind a kettő zseniális.
A műsoraim összeállításánál is odafigyelek, hogy milyen zeneszerzőket párosítunk össze. Vannak „nehezebben érthetőek” és vannak olyanok, mint például Bach, Mozart, Schubert, akiket reggeltől estig, sőt éjszaka is ajánlanék hallgatásra.
Nekem az a szerepem, hogy az embereket összekössem a zenével.
Ennyi, semmi több. Ha valaki kapcsolgatja a televíziót, és épp akkor játszom valamit, vagy beszélgetek valakivel, és úgy dönt, hogy inkább a csatornán marad. Ha emiatt elkezd klasszikus zenét hallgatni, ha emiatt lesz jobb a napja, ha emiatt fogja másnap is megkeresni YouTube-on azt a művet, amit játszom, és újra meghallgatja, akkor már megéri. Engem ez motivál, nekem ez a vágyam, de ezért is tenni kell.
– Rengeteg koncertet adtál már itthon és szerte a világban. Melyik volt a kedvenced?
– Egyszer néhányunktól, zongoristáktól megkérdezték ugyanezt. Az előttem szólók New Yorkot, Rómát említették, én pedig azt válaszoltam, hogy Csíkszentlélek. Mert valóban hatalmas élmény volt például New Yorkban, a Lincoln Centerben zongorázni, de egy kis közösségben játszani megrázó. Nálam egyébként nincs olyan, hogy ez vagy az a kedvencem – nincsenek prioritások. Csak a zene öröme. Templomokban is szoktam koncerteket adni – az egy különleges műfaj, nem is tudom, hogy szabad-e, még sosem gondoltam bele… Érdekes olyankor megfigyelni, hogy milyen különbségek vannak két előadás között is – teljesen mások a viszonyok időben, térben, reakcióban.
– Mit jelent számodra a hit?
– A bizalmat. Ahogyan a művészet találkozik a bizalommal. Megbízunk valakiben vagy valamiben. Ez olyan, hogy amikor elmész egy koncertre, megbízol a zeneszerzőben és az előadóban, és abban, hogy amit játszik, az érvényes. És ez benne a csodálatos. Én belülről soha nem fogom például meglátni azt, amit az adott személy lát. Ez elképesztően izgalmas, és ugyanez van a művészetben, a hitben, bármi egyébben. Nekem ez a legfontosabb, és gyakorlatilag
ez az abszolút kulcs: A feltétlen bizalom – úgy bízni, hinni, hogy nem feltétlen „látok” fizikailag.
– Milyen összefüggést látsz a hit és a zene között?
– A zene papíron semmi és minden – hangjegyekből és némi szövegből áll. Mégis, ha megszólal, olyan mély és olyan hihetetlen tartalma van, hogy sokáig nem bírsz megmozdulni. Megszólít, beszél, közöl, közben pedig valahol a felhők fölött van, és körbevesz. Abszolút átjárja az embert, ahogyan a hit is. Egy kör, amely önmagába zár. Hit és zene – mindkettő megszületik valamiből. A pillanat, a teremtés pillanata nagyon fontos, és minden mű esetében ezt a teremtést kell létrehozni. Bach Kromatikus fantázia és fúga című művének fantázia része számomra a világ teremtéséről íródott, amelyet mindenkinek szeretettel ajánlok. A mű első oldalai a természet keletkezéséről szólnak, és pár oldal elteltével megjelenik a recitativo utasítás, ami szerintem az ember megjelenését kívánja érzékelteti. Amikor megszületik bennünk a hit, az is ilyen.
– Milyen az önmagaddal való kapcsolatod?
– Egyszerre kőbe van vésve, hogy én kivagyok, ugyanakkor lebeg előttem az énem. Mindenkinek van saját márványtömbje, hogy ki ő valójában, viszont nagyon fontos, hogy bármennyire is biztosak vagyunk benne, minden oldalról közelítsük meg. Az életemet nézve nem kérdés, hogy zongorázni akarok, ugyanakkor minden oldalról próbálom körbejárni, hogy mi ez, és miért csinálom. A közönség számára egyértelműen látszik, hogy erre odafigyelve, tudatosan vagy kevésbé tudatosan zenél és él valaki.
– Milyen jövőbeli terveid vannak?
– Annyira szeretem, amit csinálok, hogy nem is szeretnék mást tenni egész életemben csak zenélni, zenélni, zenélni. Adok évi 50-60 hangversenyt, valamint ezek a beszélgetések is nagyon sokat jelentenek számomra. Szeretném, hogy továbbra is a zene vezéreljen, és hogy a zene iránti szeretetemet és elkötelezettségemet megoszthassam a közönséggel. Ez az én egyedüli feladatom.
