Kiért és miért lehet imádkozni? Mi az igazi gond a Bús Balázsért mondott misével?

Néhány napja jelent meg Horváth Tibor cikke a Szemléleken, amelyben – joggal – vetett fel kérdéseket a Bús Balázsért bemutatott szentmisével kapcsolatban. Az eset azonban az előzetes letartóztatásban lévő fideszes politikus személyén túlmutató kérdéshez vezet: tulajdonképpen kiért lehet misét bemutatni? Van-e olyan ember, akiről az egyháznak azt kell mondania, hogy érte nem imádkozunk?

A szerző római katolikus teológiát is végzett történész

A fenti kérdésre a rövid válasz egyértelmű: emberért – szinte – mindig lehet misézni. Lehet betegért és egészségesért, élőért és halottért, fogolyért és szabadért, ártatlanért és bűnösért. Lehet állami vezetőért, katonáért, fogvatartottért, sőt jogerősen elítélt emberért is. A keresztény ima ugyanis nem kitüntetés, és nem annak igazolása, hogy akiért imádkozunk, annak igaza van.

Egy gyilkosért is lehet misézni anélkül, hogy helyeselnénk az emberölést. Háborús bűnösért anélkül, hogy felmentenénk. Diktátor lelki üdvéért anélkül, hogy igazolnánk a zsarnokságot. Politikusért pedig anélkül, hogy közéleti állásfoglalást tennénk.

Ha csak azokért imádkozhatnánk, akiknek az igazáról meggyőződtünk, az ima valamiféle jutalmazási rendszerré válna.

Az egyház évszázadokon át imádkozott uralkodókért és állami vezetőkért. Ez nem jelentette valamennyi döntésük helyeslését. Ahogyan a katonákért bemutatott szentmise sem jelenti a háború megáldását. A tábori lelkész imádkozhat azért, hogy a katonák hazatérjenek, emberek maradjanak az embertelenségben, a sebesültek segítséget kapjanak, a halottak pedig elnyerjék az örök életet. Ugyanez érvényes a politikára. Lehet imádkozni egy miniszterelnökért, köztársasági elnökért vagy királyért, hogy bölcsen és igazságosan vezesse a rábízott közösséget – ebből azonban nem következik, hogy az egyház a politikáját, a pártját vagy a döntéseit is jóváhagyja.

IV. Károly király és Zita királyné (jobbra, térdelnek) 1921 októberében a biatorbágyi állomáson bemutatott tábori misén (fotó: Fortepan / Porgeth Imre)

A magyar történelem különös példát kínál erre. 1921 októberében IV. Károly másodszor kísérelt meg visszatérni a magyar trónra. Budapest felé tartva, a budaörsi összecsapás előtt az uralkodó és kísérete szentmisén vett részt, a királyi pár megáldozott.

Röviddel később magyar katonák álltak magyar katonákkal szemben:

az egyik oldalon a Károlyhoz csatlakozott alakulatok, a másikon Horthy Miklós és a Bethlen-kormány mellett felsorakozó erők.

A mise nem döntötte el a közjogi vitát. Nem mondta ki, hogy IV. Károlynak igaza van, és nem változtatta politikai vállalkozását Isten által támogatott üggyé, ahogyan a másik oldalon álló katonák sem váltak ettől „Isten ellen harcoló” sereggé. Vagyis nemcsak az számít, kiért mondják a misét, hanem az is, hogy milyen jelentést kapcsolnak hozzá. A határ ott válik veszélyessé, amikor már nem egy emberért imádkozunk, hanem a szentmisével egy politikai állítást akarunk igazolni.

A magyar egyháztörténet ennek fájdalmas példáját is ismeri. 1944 júniusában Veszprémben, a helyi zsidóság deportálását követően Schiebema Ferenc főispán kezdeményezésére hálaadó szentmisét tartottak a ferences templomban, amelynek végén Te Deum hangzott el.

Hirdetés
Támogass

Az egyház ősi hálaadó himnuszát ebben az esetben a zsidókkal szembeni „sikeres” akció lezárásához kapcsolták.

Veszprém püspöke ekkor Mindszenty József volt. Emlékirataiban úgy emlékezett vissza, hogy a misét megtiltotta, és az elmaradt. Más források szerint azonban a tiltás ellenére a liturgia – számos nyilas részvételével – megvalósult. Az esetet árnyalja, hogy a megyéspüspök joghatósága a szerzetesi templomok felett nem olyan szintű, mint egy egyházmegyei plébániatemplom esetében. Később ezt a misét mégis Mindszenty „nyakába kívánták varrni“.

Ez természetesen szélsőséges történelmi példa. Nem azért idézem fel, hogy bármely mai eseményt egy szintre helyezzek vele. Az eset arra világít rá, hogy attól, hogy valamilyen szándékot miséhez kapcsolunk, a cél még nem válik szentté vagy igazzá. Veszprémben a hálaadás gesztusát olyan eseményhez kötötték, amely keresztény szempontból elfogadhatatlan volt. Itt valóban a blaszfémia határán járunk: azért adtak hálát Istennek, hogy embertársaikat deportálták, meggyilkolták. Ezért

rossz kérdésnek érzem, hogy „szabad-e ezért vagy azért az emberért misézni?”

Giovannino Guareschi Don Camillo kisvilága című könyvében Peppone, a kommunista polgármester kereszteltetni viszi újszülött fiát, és a Lenin nevet akarja adni neki. Don Camillo ezt megtagadja. Krisztus azonban a keresztről rendreutasítja: a gyermeket meg kell keresztelnie, még ezen a néven is. Aztán – némi vita és a Don Camillo-történetek világában korántsem szokatlan kisebb verekedés után – a gyermek végül más nevet kap. De ez már a meggyőzés története, nem pedig annak eldöntése, hogy a keresztelés megengedhető-e.

Hasonló különbséget érzek itt is. Más kérdés, hogy egy emberért lehet-e misézni, és megint más, hogy mit gondolunk róla, az ügyéről, vagy arról a politikai értelmezésről, amelyet mások a szentmise köré építenek. A valódi kérdés inkább az: mit állítunk a misével? Ha egy fogvatartottért mutatjuk be, imádkozhatunk azért, hogy emberségesen bánjanak vele, és igazságos eljárásban legyen része. Ha ártatlan, nyerje vissza a szabadságát; ha felelősség terheli, szülessen igazságos ítélet, és legyen képes a bűnbánatra.

Fohászkodhatunk a családjáért, az esetleges sértettekért, a nyomozókért, az ügyészekért és a bírákért is.

Egészen más a misét egy olyan állítás keretévé tenni, amely szerint az illető politikai fogoly, az ellene folyó eljárás pedig koncepciós per. Ezek ugyanis súlyos történeti tartalmú fogalmak. Gondoljunk Mindszenty Józsefre, akiért számtalan szentmisét mutattak be Magyarországon és külföldön. Ma levéltári források tömegéből ismerjük a kommunista diktatúra politikai rendőrségének működését, a kikényszerített vallomásokat és az egyház megtörésére irányuló állami szándékot. Mindszenty esetében tehát a „politikai fogoly” történetileg bizonyítható kategória.

Ha minden politikust érintő büntetőeljárásban elővesszük Mindszenty nevét – és a költségvetési csalás, illetve hűtlen kezelés gyanújával előzetes letartóztatásban lévő Búst Balázst hozzá hasonlítjuk, amint jó pár fórumon megjelenik –, valamint a koncepciós per fogalmát, azzal

a valódi koncepciós perek jelentését üresítjük ki.

A fideszes politikusért és a családjáért természetesen lehet imádkozni, például hogy igazságos eljárásban legyen része. A jogerős ítéletig őt is megilleti az ártatlanság vélelme. Lehetséges, hogy felmentik, ahogyan az is, hogy az eljárás valamely eleméről később jogszerűtlenség derül ki. Ezekre azonban bizonyítékok és jogi eljárás adhatnak választ. A szentmise nem bizonyíték. A középkorban „divatos” istenítéletek már kimentek a divatból – szerencsére.

A hűtlen kezelési ügyben érintett Nemzeti Kulturális Alap volt elnöke, Hankó Balázs és Osztie Zoltán a misén

Ha tehát egyházi elöljáróként egy pap azzal keresne meg, hogy egy fogvatartott politikusért kérnek tőle nyilvános szentmisét, nem azt mondanám neki, hogy ne tegye. Inkább bölcsességre és óvatosságra hívnám fel: gondolja végig, mit jelent majd a szentmise abban a politikai környezetben, amelybe a szervezők belehelyezik. Mert

nem ugyanaz misézni valakiért, és misével igazolni valamit.

Ezért a vita végső soron nem Bús Balázsról szól, hanem arról, hogy ugyanazt a mércét alkalmazzuk-e mindenkire. Mert vajon ugyanilyen természetességgel fogadtuk volna, ha az elmúlt évtizedekben egy katolikus pap hasonló körülmények között és hasonló szándékkal valamely ellenzéki politikus fogvatartása idején mutat be szentmisét? Vajon az érintett papnak valóban nem kellett volna számolnia semmilyen következménnyel? Mennyi idő után hívták volna be egy kávéra a püspöki hivatalba? Meddig maradt volna ugyanazon a szolgálati helyen? És mennyi idő múlva kellett volna esetleg elbúcsúznia a reverendától?

Nem állítom, hogy tudom a választ, és talán ez a fő probléma. Mert a válasznak egyértelműnek kellene lennie. Attól tartok, ebben sincs még egységes egyházi hozzáállás. Sokszor nem maga a cselekedet dönti el, hogy valamit elfogadhatónak tartunk-e, hanem az, hogy melyik politikai oldalhoz kapcsolódik.

Életem során sokféle misén vettem részt.

Olyan papén, akit szinte élő szentnek tartottam, és olyanén is, aki – mondjuk ki – annyira részeg volt, hogy támogatnom kellett, nehogy összeessen.

Mégis mindkét misét szentnek tartottam. Nem azért, mert egyenlőségjelet tettem a két pap közé, hanem mert a liturgia szentsége nem a pap emberi tökéletességéből fakad. Ezért nehezen veszi be a lelkem, amikor már nem a szentség kiszolgáltatása kerül a középpontba, hanem amikor a mise arra szolgál, hogy egy politikai állításnak szakrális súlyt adjon.

Nem a misétől kell tehát elhatárolódni, hanem a mise kisajátításától. Ezért azt várnám az egyháztól, hogy világosan mondja ki: minden fogvatartottért, politikusért, bűnösért és minden ártatlanul megvádolt emberért lehet misét bemutatni. A szentmise azonban nem válhat pártpolitikai állásfoglalássá, nem előlegezhet meg bírósági ítéletet, és nem szolgálhat valamely politikai ügy legitimációs eszközéül.

Bús Balázsért mint szükséget szenvedő, fogvatartott emberért természetesen lehet misézni. Ha azonban „Bús Balázs politikai fogolyért” tesszük, az nem egyszerűen imaszándék, hanem politikai és jogi minősítés, ezért kerülendő.

támogass

Így támogathatja a Szemléleket

A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.

Támogatom