Mi a kiút a politikai kereszténység történelmi zsákutcájából?

A magyar közéletben a kereszténység egyre inkább politikai identitásként és hatalmi eszközként jelenik meg. Az államhatalommal összefonódó „keresztény–nemzeti” ideológia nemcsak a vallás lényegét redukálja jelszavakká, hanem társadalmi megosztottságot és lelki rombolást is okoz. Pedig a keresztény értékek képviselete nem állami feladat, hanem a hívő közösségek felelőssége. Völgyi András vitaindító diagnózisa és javaslatai a helyzet gyógyítására.

Tanulságosak voltak a Szemléleken megjelent Imádság vagy demonstráció? Vallási kezdeményezések politikai töltettel című írásom kommentjei. A sok tárgyilagos hozzászólás mellett heves megnyilvánulások is előfordultak. Ezek a reakciók mélyen gyökerező érzelmi viszonyulásokat tükröztek a „keresztény” Magyarországgal, a „Mária országával”, vallás és politika szétválasztásának szükséges mértékével kapcsolatban. Árnyaltabb tartalmi kifejtések helyett ilyen sarkított reakciók is születtek:

„Szent István király országfelajánlása óta Mária országa vagyunk, keresztény ország. Minden katolikus templomban van vatikáni és magyar zászló, ami a két legfontosabb identitásukat fejezi ki: katolikus és magyar.”

„Az nem anakronizmus, ha hazánk ezer éven át sikeresen használt fogalmaihoz, módszereihez visszatérünk, miután a komonisták (szándékosan írom így) megpróbálták felszámolni.”

„Szent István óta Szűz Mária Magyarország hivatalos, KÖZJOGI ÉRTELEMBEN vett királynője.”

„Ott van a helyünk a tereken, az utcákon, a nyilvánosságban és a közéletben! Mindenhol és mindenütt azért, hogy Krisztust hirdessük.”

„A magyarság ugyanúgy az identitásunk, mint a kereszténység.”

Kereszténység és magyarság úgy jelenik meg ezekben a kommentekben, mint egy jelszó, vagy inkább csatakiáltás. Megpendít sok 20. századi sérelmet, küzdelmet, szenvedést, valamint a belőlük fakadó elvárást és feljogosítottságot, amely mintha azt üzenné, hogy ha tetszik, ha nem, ez most újra a mi időnk! A jelenlegi kormánypártok elképesztő mértékben építettek a keresztények és a polgári réteg kommunizmus utáni revansvágyára, és átitatták vele hatalmi ideológiájukat. Kultúrharcot indítottak, és évek óta háborús pszichózisban tartják követőiket.

A kultúrharc szükségességét két tényezővel indokolják: a kommunizmus ideológiai elnyomásával és a nyugati demokráciák többségének „keresztényellenes”, valójában inkább szekuláris törvénykezési gyakorlatával. Az első érvről belátható, hogy összetettebb kérdés, és eljárt felette az idő. A második hivatkozási alap már érdekesebb. Három összetevője van: az ún. genderideológia rendszerszintű terjedése, a keresztény alapon életellenesnek minősített törvények elfogadása, végül a történelmi egyházak állami kiváltságainak felszámolása.

Hirdetés

Föltámadott a gender

Első pillantásra elfogadhatónak is tűnik, hogy a férfi-nő szerelmére alapozott reproduktív család eszményét, valamint a megfogant és a halál előtt álló emberi élet védelmét hirdető keresztény felekezetek számára nem közömbös, hogy az államok hogyan viszonyulnak ezekhez az értékekhez. Ahogy abban sincs semmi különös, hogy nem mindegy számukra, hogy milyen mértékű állami támogatásban részesülnek az intézményeik. Mégis fel kell tenni a kérdést: valóban e három szemponton múlik a keresztény életeszmény megvalósítása és hiteles képviselete életünkben, közösségeinkben?

Redukálható-e ezekre a keresztény tanítás, s kifejezik-e Jézus Krisztus életének legfontosabb üzeneteit?

Ha innen közelítünk, akkor be kell látnunk, hogy ezek valójában nem a kereszténység lényegét érintik. Ha jól szeretjük Istent, felebarátainkat és önmagunkat, akkor tőlünk telhető mértékben mindig az életet fogjuk szolgálni. Ha szolidárisabbak lennénk egymás iránt, és az állam nem vonna el túl sokat a jövedelmünkből, akkor közösségeink javarészt akár önerőből is fenn tudnák tartani a vallásgyakorláshoz szükséges egyházi infrastruktúrát, ahogy például a francia katolikus egyház teszi, költségvetési támogatás nélkül, adományokból, ingatlanbérleti díjakból és hagyatékokból (az 1905 előtt épült templomokat az állam tartja fenn).

A különböző nemi identitásokat pedig nem az ókori emberképen alapuló ószövetségi szentírás vagy Szent Pál néhány kijelentése alapján kellene megítélni, hanem krisztusi módon. Védve a család szentségét, de nem megbélyegezve azokat, akik más életvitelt választanak, vagy éppen – genetikai okból, illetve őket ért traumák miatt – erre kényszerülnek. De ami talán a legfontosabb: a keresztény értékek hiteles képviselete kizárólag a keresztény emberek, közösségek és intézményeik feladata, nem államhatalmi tényezőké.

Keresztények a szekuláris államban

Be kellene lássuk, hogy egy szekuláris államban, ahol a keresztények a legtöbb esetben kisebbségei a nem vallásos társadalomnak, az állam nem képviselhet kizárólag partikuláris egyházi értékeket.

Ennek korábbi példája a szentségi házasság felbonthatatlansága, amit ma már nem lehet előírni a világi társadalom számára.

Ehhez hasonló változás az is, hogy ameddig a modern demokratikus társadalmakban a többség újabban nem tartja gyilkosságnak az abortuszt, és mindenkinek biztosítani akarja a választás szabadságát, bele kell törődnünk, hogy a keresztény tanítás ezen a téren nem érvényesíthető. Ez a számunkra fontos magzatvédő, az anyák testi-lelki egészségét is szolgáló megközelítés kizárólag a keresztény hívőket kötelezheti. Sokat tehetünk a jobb tájékoztatásért, az érzékenyítésért vagy akár a többségi társadalom meggyőzéséért, de nem remélhetjük az államtól egy széles körben vitatott vallásetikai megfontolás általános érvényű bevezetését.

Nem véletlen, hogy Magyarországon a rendszerváltozás óta talán ez az egyetlen olyan, európai viszonylatban is liberálisnak tekinthető törvényi szabályozás, amelyhez 34 éve nem nyúlt egyik kormány, még a 16. éve abszolút többséggel kormányzó Fidesz-KDNP sem. Ahogy 2014-ben a vasárnapi boltbezárások – sem szakmai, sem társadalmi vitára nem bocsátott – ötletét is visszavonták a tiltakozások hatására. Mégis mit jelent akkor a kormányzat „kereszténysége”, és miért vált érdemessé ennyire a történelmi egyházak nyílt vagy burkolt támogatására?

A kormány a politikai kereszténységet kiépítő rengeteg költségvetési támogatás segítségével a keresztény vezetők jó részét a rendszer haszonélvezőjévé tette. A korábbi „közös szocialista békeharchoz” hasonlóan összemosták a keresztény és a magyar identitást, mintha külön az egyik vagy a másik már nem is létezhetne. Olyan helyzetet teremtettek, mintha kizárólag a Fidesz-kormány szolgálhatná a kereszténység és a magyarság érdekeit.

E tétel alapján pedig a korlátlan hatalmi gépezet felmentést kap minden hibája, bűne, igazságtalansága és keresztényietlensége alól.

Tizenhat év telt el a totális „keresztény-nemzeti” kormányzás megvalósítása óta, de még mindig küzdeni kell a „keresztényellenes”, „háború- és genderpárti baloldal”, a liberálisok és a „kommunisták” ellen. Miközben a Fidesz-KDNP példátlan hatalmi és anyagi előnyöket élvez, és ha mással nem tud, akkor bármilyen erkölcstelen eszközzel, hazugságokkal és lejáratásokkal kampányol. Mert a hatalom megtartása minden eszközt megengedhetővé tesz, és ezt a keresztény egyházak vezetőinek többsége szó nélkül elfogadja, közülük néhányan még nyíltan támogatják is.

A társadalom elvadítása

Az Orbán-rendszer legnagyobb bűnének azt tartom, hogy eluralta és lejáratta a magyar és a keresztény identitás alapjait, a keresztény humánum legalapvetőbb értékeit. Tizenhat év alatt ezzel okozta a legnagyobb kárt a magyar társadalomban. Mert a közpénzek intézményesített magánosításával hatalmas kárt okozott ugyan az állami vagyonban, de ezt részben vissza lehet szerezni. Az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszer elsorvasztásával szintén nagy károkat okozott, de ezeket is helyre lehet állítani. Ahogy a leépített fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerét, a jogállamot is. A kisebb-nagyobb diktatúrákkal kialakított szövetségeket is fel lehet számolni.

De a társadalom lelkében végzett rombolást csak nagyon lassan lehet begyógyítani.

Azt a polgárháborús légkört, amelyet a Fidesz-KDNP állandóvá tett, és ennek folyamatos szításával megmérgezte sok jószándékú testvérünk, főleg az idősebb nemzedék lelkét. A rendszerváltozás után 36 évvel megdöbbenve tapasztalom meglett hölgyek és urak szájából az állampárti propaganda kritika nélküli átvételét és felmondását.

Tizenhat év alatt egyházi vezetőink is kiszolgáltatták magukat a féktelen államhatalomnak. A közelmúltban egy püspök zárt körben elárulta mindennek személyes hátterét. Azt mondta, csak olyan papi és világi munkatársak tudnak közel kerülni hozzájuk, akikkel zárt véleménybuborékban tartják egymást. Ezeket az „aulákat” egyféle vélemény, egyféle megközelítés, felnagyított intézményi célok, eltúlzott aggodalmak és nagyfokú zárkózottság jellemzik. Feltehetjük a kérdést: mire figyelmeztethet a spanyol Franco-diktatúra bukása, vagy a jelenből a legutóbbi népszámlálás és a vallásukat gyakorló embereket szondázó független kutatások eredménye?

Tanulságok az angol királyi családból

1957-ben a változatlanság mítoszába burkolózó angol királyi család megnyilvánulásaival kapcsolatban egy angol polgár a sajtóban felhívta a figyelmet egyes tarthatatlan szokásokra és bizonyos változások elkerülhetetlen bevezetésére. Találó lehet a hasonlat, mert

a katolikus püspöki hivatalok nagy része ma is palotában működik,

s egyik-másik az átlagemberek számára még időnként sem látogatható. Angliában három megszüntetendő és három bevezetendő gyakorlat fogalmazódott meg. Ha ezeket a magyar helyzetre alkalmaznánk, ilyesmi felsorolás kerekedhetne ki:

(1) A püspökök ma már nem főurak vagy egyházfejedelmek, ehhez kellene igazítani az őket övező protokollt; csökkenteni kellene a püspökök többségének nehéz megközelíthetőségét; érdemi párbeszédre kellene törekedniük a rájuk bízott közösségek világi tagjaival, nemcsak a papsággal vagy a szűk munkatársi réteggel.

(2) A püspöki hivatal tekintélye helyett nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a püspök személyének és szolgálatának hitelességére, a tanítói küldetés és az intézményvezetés mellett a közösséget szolgáló egyéb pásztori feladatok „nyájszagú” ellátására, köztük az átlagemberek meghallgatására és megértésére.

(3) Végül a változatlanság Angliában is hamisnak bizonyult mítosza helyett az átlátható és folyamatosan javítható működési módszerek és stílusok kialakítására.

A magyar egyházak történelmi feladata lehetne, hogy

közreműködjenek a társadalom lelkében bekövetkezett traumák és politikai rombolások gyógyításában.

Ehhez az őszinte szembenézés, a bűnbánat és az önkritika mellett arra volna szükség, hogy az egyházi vezetők ne zárkózzanak el még a saját híveiktől is. Egyszerűbben fogalmazva: nagyobb nyitottságra és bátorságra, katolikus szóhasználattal sokkal több „szinodalitásra” volna szükség. A külső, politikai helyzet sem közömbös számunkra, de jóval lényegesebb a belső megújulás. Történelmi felekezeteink többségében ezt igényelné és jelentené egy valódi szemlélet- és korszakváltoztatás.

(Az címen várjuk mindazok igényes hozzászólását, akik állam és egyház kapcsolatában máshová helyezik a hangsúlyokat.)

*
„A szükséges dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, de mindegyikben szeretet”. A Szemlélek a Szent Ágostonnak tulajdonított gondolat jegyében igyekszik fórumot teremteni a legkülönfélébb véleményeknek. Ezért, bár vendégszerzőink publicisztikái nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját, az építő párbeszéd jegyében szívesen befogadjuk őket.