Ezt egy olvasónk kérdezte tőlünk – mert most nemcsak mi kérdezünk, hanem a Szemlélek vezetőit is lehet kérdezni. Sőt, a legizgalmasabb kérdésekre hamarosan még válaszolni is fognak! Előtte azonban az elmúlt hét hozzászólásai közül válogattuk ki a legizgalmasabbakat.
A Komment-tár-sorozat küldetése, hogy rendszeresen merítsünk az olvasói reakciók bőséges terméséből, újraolvassuk az esetleg szem elől tévesztett vagy elfeledett észrevételeket.
Nem a legjobb hozzászólásokat gyűjtjük egybe, és szerkesztjük cikké, nem is azokat, amelyekkel leginkább egyetértünk – a válogatás célja továbbra is a közös gondolkodás, a párbeszéd támogatása.
Hozzászólni ér, sőt nagyon örülünk minden építő megjegyzésnek!
Hova tűnt Krisztus az egyházból?
„A keresztény rendezvényekkel kapcsolatos válasz mutatja meg legjobban, hogy a legnagyobb probléma a hívőkkel van. A hívők többsége fotelkeresztény, nem veszi a fáradságot, hogy kimozduljon a komfortzónájából. (…)”
„(…) A rendezvények önmagukban szinte semmit sem érnek, hogy ha otthon nem működik a jó és megtartó közösség. A rendezvény önmagában lehet egy lángra lobbant faág, de ha valaki hazamegy s nincs körülötte több „lángra lobbant faág”, akkor az a tűz elhamvad önmagában, feléli magát. S ezért nem nevezném fotelkeresztényeknek a hívők többségét, aki nem hajlandó kimozdulni. Inkább azért nevezném fotelkereszténynek azokat, akiket ez érint, mert az egyházban nem kaptak semmi „szerepet”, csak a kiszolgálást. Elmennek a vasárnapi szentmisére, ahol 1 kántor 1 pap, pár szem ministráns és max 1 felolvasó szolgálatát veszik. S mivel semmi szolgálatuk nincsen, egyszerűen veszik a kiszolgálást és hazamennek jóllakott napközisként… ennek megoldását amúgy ugyanúgy a közösségekben látnám, ahol jó esetben egy belső és egy külső tudatos cél mozgatja annak tagjait.”
„A problémák régóta közismertek. Ha ez mögé statisztika kell, akkor ez meglett, de ha az ‘illetékesek’ orra alá dugják, akkor akár falra is hányhatnánk borsót hasonló eredménnyel (nem akarnak ezen változtatni). Nekem nem a felmérés alapján jutottak eszembe ötletek, hanem évtizedek óta gyakorlat felénk (egy ‘szűk ösvényen’) a hit hétköznapokra váltása.
Nem vártunk akkoriban ötletekre, hanem elkezdtük a kisközösségeket, a lelkiségi irányzatokat. Találkoztattuk egymással (regnum, Focolare, Taizé, bokor, karizmatikusok), és különféle szolgálatokban vettünk részt (Hit és Fény, gitárosokkal az időseknél, hajléktalanoknál, az iskolában, zeneiskolai karácsonyi ünnepségeken, falakban a zarándoklatokon az ottani idősekkel és fiatalokkal, városkörnyéki zarándoklatok, alkoholmentés, ifjúsági krízis- és öngyilkossági telefonszolgálat, börtönmisszió,… – persze nem mind egyházi zászló alatt, és változó létszámmal, intenzitással, időnként sutaságokkal, gyarló emberekként csupán jézusi indíttatásból). Igen, mi már nem az ifjúsághoz tartozunk, de még vannak távlataink.
Tudom, hogy a mai fiataloknak nehéz versenyezni a ‘mobil-őrülettel’, de láttam őket is kivonulni a Tiszához árvíz idején, jönnek a börtönbe énekelni, csocsóznak a plébánián,…
Nincs veszve a jövő, csak keresni kell a lehetőségeket, és a társakat, hogy ébren maradhasson, és gyakorlatba kerüljön a pislákoló, de értékteremtő jószándék
a megkaparintás és révedezés ellenében).”
„Szerintem ezek megvannak most is, születnek újak is, csak az egyházi közeg, működés nem segíti ezeket kellően.
Ahhoz képest, hogy a forrás bőség évei/évtizede volt(ak), egyházi ügyek és kérések felé nyitott kormányzati közegben és az egyházi iskolák számának növekedésével és iskolai hitoktatással olyanhoz is könnyebben el lehetett jutni akikhez egyébként nem biztos (nemcsak gyerekek, hanem teljes családok), nem látszik a vallásos élet reneszánsza, felfutása, kivirágzása.
Egy-egy ilyen felmérés is ezzel szembesít…. pedig szerintem ez egyfajta „kegyelmi pillanat”, nem biztos, hogy mindig rendelkezésre fognak állni ezek a lehetőségek.
Félek ma is könnyebben van forrás, támogatás látványos rendezvényekre, szépülő épületekre, beruházásokra, mint a hétköznapi missziós munkára, vagy azzal kapcsolatos kisközösségi projektekre.”
„Mi a baj a „rendezvények”-kel? Az, hogy vannak „rendezvények”, az jó dolog, de egy kicsit elleplezik, elfedik azokat a problémákat, ami miatt sokaknak „nehéz” kereszténynek lenni, maradni.
Egy fiatalokkal dolgozó fiatal pap mondta, hogy a legtöbb kérdést a vallás mindennapjaival, a hétköznapi döntésekkel, kihívásokkal kapcsolatban kapja a fiataloktól. Ahogy ő mondta, a „hogyanokkal” kapcsolatban – a nagy irányok, alapelvek világosak, érthetőek, de kis apró, mindennapos döntésekben sok a bizonytalanság. Ezekben a kérdésekben a „rendezvények” nem tudnak, nem adhatnak megfelelő muníciót, iránymutatást, segítséget.
Másnak esetleg triviális hétköznapi dilemmáktól bizonytalanodnak el sokan, a mindennapi keresztény élet kisebb-nagyobb kérdéseivel, dilemmáival kapcsolatban (pl. „ha zsebbe, feketén kapom a pénzt a munkám után, attól keresztényként rosszul érzem magam, de közben szükségem lenne egy kis pluszra, mert alig tudom fenntartani a családom, ha mindent becsületesen befizetek, leadózok”). Nem nagy teológia kérdések ezek, de ezer kicsi mindennapi kihívás egy társadalomban még útját kereső kereszténynek.
A rendezvények, előadások, celebek nem alkalmasak ezekre a bensőséges, beszélgetésekre, tanításokra, tapasztalatok megosztásokra. Pedig sokaknak lenne rá igénye – talán azoknak is, akik most távol maradnak a nagy rendezvényektől.
Azt látom, hogy a fiatalok akik együtt készülnek fel a bérmálkozásra, a felnőtt keresztény életre, megtették közösen mindazt, amivel felkészülhetnek a bérmálás szentségére… az „esemény” megtörténte után „légüres térbe” kerülnek, szétszéled a csapat, nem kapnak egyénileg sem meghívást a folytatásra, nem kapnak szerepet, feladatot a közösségtől, ahova éppen felvételt nyertek… aztán a többsége már egy idő után a templomból is eltűnik. ?
Valahol itt, alul kellene kezdeni az építkezést, amire aztán már lehet felhúzni rendezvényeket, eseményeket – különben lehet, hogy homokra építjük (egy)házunkat.”
„A katolikus egyház úgy kommunikál, hogy hallgat. Azt is halkan teszi, nehogy meghallják.”
„A keresztény embernek példát kellene mutatni embertársainak, hogy ők is vágyjanak keresztények lenni.
Az értékeinkért harcos kiállást, nem hagyni, hogy lepusztítsák, kigúnyolják. Olyanná válni, hogy ha Jézus eljön, megállhassunk előtte. Az igen az igen, a nem az nem. Rám szólnak, ha szólni merek, hogy a kereszténynek nem szabad hagyni…..nem lehetünk langyosak, elnézőek .”
„Igen, szólni kell, ha látom, hogy más rossz felé halad, de mi van, ha énrám szólnak? Meghallom-e? Hat-e a viselkedésemre? Határozott meggyőződésem, hogy magamon kell elkezdenem a változást, mert magamra még tudok hatni. De mástól elvárni….??? Át szoktam gondolni, hogy nekem mi fontos, és mit teszek meg ezért. Korlátlanok ebben távlataim.”
„ez egy marhaság. Önmagában csak egy üres lózung, ami folyamatosan lelkiismeret furdalást okoz a mindennapokban. Ráadásul összekeveredik a vertikális (isten-ember közötti) és a horizontális (ember-ember közötti) működés. Teljesen elfelejtkeztek arról, hogy a kereszténység eredetileg a legszegényebb, legkiszolgáltatottabb réteghez szólt, arról, hogy hogyan lehet elviselni a létezésnek ezt a fokát, hogyan lehet “túlélni”. Ebből lett aztán egyfajta elvárás, ami gyakorlatilag nem engedi a keresztényeket, főleg a katolikus híveket gyarapodni, vagy ha mégis, akkor az egy permanens meghasonlással fog együtt járni. Nem véletlen, hogy a polgári értékek szinte összeegyeztethetetlennek tűnnek a vallással. És az sem véletlen, hogy minél erősebb ez a vallásosság, annál nehezebb gyarapodni. Alapvetően a katolicizmus és a feudalizmus kéz a kézben járnak. Az egyházak pedig ehhez ragaszkodnak, emiatt jöhettek létre anno a Magdolna mosodák, a gyerekmolesztálás és emiatt van Mo-n ma is nagyon jó viszony a jelenlegi pártállam és a magyar katolikus egyház között. Ezért kell brüsszelezni, meg sorosozni, nehogy legyen más alternatíva és a hívők nehogy elkezdjék a sorsukat a saját kezükbe venni frusztráció nélkül.”
„(…) Ez a rákfenéje most az egyháznak, hogy nem marad független a politikától.”
Súlyos kérdések, melyek mellett egy miniszterelnök sem mehet el szó nélkül
„Itt minden megtehet. Odaát majd nem. Ott minden kérdésre nemcsak válaszolnia kell, hanem elismernie mindent, amit itt letagadott.”
„Kell-e a miniszterelnöknek a nyilvánosságot tájékoztatni? Kell.
Megteszi-e? Minden péntek reggel.
Van-e lehetősége a Telex újságírójának tájékoztatást kérnie a Kormány tevékenységéről? Van.
Mindent Orbán Viktornak kell-e csinálnia? Nem.
Valódi tájékoztatás iránti vágy vezette-e az újságírót, vagy csak negatív színben akarta feltüntetni az „álkeresztyén”, „álszent” miniszterelnököt? Szerintem az utóbbi. (…)”
„(…) Úgy gondolom, hogy a kormányfő viselkedéséből méltatlan volna a templom, vagy a gyülekezet vallásosságának a hitelességére következtetni.
Számomra inkább az a meglepő, hogy még mindig a keresztényi magatartást várjuk el a Miniszterelnök Úrtól.
Hiszen, ha valaki keresztény szemmel vizsgálta az elmúlt 12 év gazdaság-, egyház-, és társadalompolitikai döntéseit, az már elég régen rájöhetett, hogy a keresztény köntös csak egy, a sok ismert marketing termék közül, amelyek egyenként összeadják a szükséges százalék-szeleteket a szavazóbázishoz.
Azt hiszem, – a Szemlélek hasábjain is – ideje lassan elengedni a Miniszterelnök Úrral szemben támasztott keresztényi elvárásokat.”
„(…) Ennél jobbat érdemlünk. Mi mindannyian.”
„A megszólítások közötti éles szakadékon („Miniszterelnök úr”/”ember”) nekem is fennakadt a szemem. De jól mutatja, hogy magát (és gondolom egy réteget) az általa elméletileg szolgált nép fölé helyezi (ezt mutatja minden „intézkedése”, egészen onnantól kezdve, hogy a gazdagoknak minden jár, de az is, hogy a magyar munkavállalók és gyerekek nagy része fagyjon meg és legyen beteg kevesebb mint 18 fokon…, ő pedig ül a meleg palotában, vagy Falconban).
Amúgy elég cikinek érzem, hogy hazám „első embere” csak így tud kommunikálni. Extra égő…
Kérdés számomra hogy Magyarország képes-e másra is azon kívül, hogy ilyen embereket helyezzen piedesztálra…”
Khm, khm…
„Minél bölcsebb és jobb egy ember, annál több jót vesz észre Orbán Viktorban.
Blaise Pascal után szabadon”
Hogyan lehet kevesebb abortusz?
„Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen és most úgy gondolom, hogy a leggyorsabb és leghatékonyabb eszköz mégis csak a felvilágosítás.
A támogatói közeg vagy megvan, vagy nincs. Ez olyan adottság, amin nagyon lassan és nehezen lehet változtatni, de aminek kialakítása sem kerülheti meg a felvilágosítást mint szükséges eszközt.
Mit rontottak el ezzel kapcsolatban az évtizedek alatt…?
Először is a szülők, a tanárok, az iskolai és a tankerületi vezetés egyformán prűdek voltak és tologatták egymásra a felelősséget úgy, hogy közben generációk nőttek fel.
Én a kellő számú és magasan képzett, állandó státuszban tartott iskola pszichológusok alkalmazásában látom a megoldást, akikhez a gyerekek az oktatási időn kívül is tudnak fordulni.
A felvilágosítást többé ne lehessen elszabotálni két osztályfőnöki órára behívott vendég előadókkal meg megúszós vetítésekkel.
Egyénre szabottan, kisebb csoportokban, külön lányoknak és fiúknak vagy személyes, egyénre szabott, akár névtelenül feltett kérdésekre is felvilágosítást kell adni a gyerekeknek, ezt pedig csak főállású szakemberek tudják megadni.
Ha ez a kapcsolati rendszer kiépül, azután már nagyon sok hozzárendelt tartalommal ki lehet egészíteni, de enélkül csak marad a vak vezet világtalant állapot.”
„Az abortusz – empátia ide vagy oda – gyilkosság. Ezt ki kell mondani ítélkezés nélkül. Ezen nincs mit szépíteni. Ember már az is, aki érkezőben van. A Szentcsalád története akár lehetne mai történet is. Apa nincs, házasság nincs, a szülés körülményei enyhén szólva is rendezetlenek. Programok kellenek, normális felvilágosítás a nemi életről, a betegségekről, a gyermekvállalás felelősségéről, az abortuszról, mint legrosszabb megoldásról. (…)”
