NEK-em bejött!

Biztos nem volt minden tökéletes, de egészében véve nagy áldás és nagy ajándék volt a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus.

Ahányszor Fábry Kornél atya, a NEK főtitkára valahol reklámozta a múlt heti katolikus világtalálkozót, mindig azzal kezdte, hogy az Eucharisztikus Kongresszus címből csak két szót nem ért az ember, az eucharisztikust meg a kongresszust. Mit jelent az eucharisztia és mit értsünk az alatt, hogy a katolikusok legdrágább szentségéről szól egy világtalálkozó? Mint a VálaszOnline podcast-jában Gégény Istvántól megtudtam, Franciaországból ered ez a mára nemzetközivé vált rendezvény, amely az Oltáriszentség tiszteletét hivatott mindig újra feléleszteni és terjeszteni.

Fájdalmas történelmi asszociációkat ébreszthetett mind a kongresszus szó, mind a rendezvény maga. Pedig voltak, akik örömmel tettek tanúságot a ’38-ban szintén Budapesten rendezett 34. kongresszusról.

Mindez tagadhatatlanul okozott némi feszültséget a készülődés ideje alatt, akárcsak a pápai látogatással kapcsolatos találgatások és hangulatkeltés.

Szóval nem csodálkoztam azon, hogy sokan kétségeiknek adtak hangot a NEK-kel kapcsolatban.

Mivel tagja vagyok annak az Emmánuel közösségnek, amelyhez Kornél atya is tartozik és amely közösségben a kenyérben köztünk lévő Jézus imádását központi kegyelemként éljük (és amely szintén Franciaországból indult kishíján ötven éve), nem volt kérdés számomra, hogy részt fogok venni a NEK-en. Közösségünk tagjaival énekelhettem a hétfő reggeli Laudest a színpadon és külön ajándék volt, hogy tolmácsként is szolgálhattam, a német vendégeknek fordítottam fakultációkat.

Így, a stáb tagjaként, kintről és bentről is láttam a rendezvényt. Az önkéntesek kedvesek, segítőkészek voltak, a technika profi, az ebéd finom, a megújult Hungexpo is igazán kellemes helyszínnek bizonyult, a közlekedés is remekül működött. A város számtalan pontján gazdag zenei-kulturális-evangelizáló kínálat hívogatott, és fájó szívvel kellett belátnom, hogy képtelen vagyok mindenhová eljutni, ahová szeretnék. Kívülről tehát egy nagyon gazdag, színes, jókedvű és szerethető fesztivált vagy világtalálkozót láttam.

Belülről nézve persze látszott sok kisebb-nagyobb emberi hiba, de ugyanazt tapasztaltam, amit közösségünk táboraiban: mi beletettük a kis kenyereinket, halainkat, amennyi tőlünk telt, Isten pedig megszaporította, hiányosságainkat a Szentlélek kipótolta.

Bizonnyal lehetett volna sok más témát is választani, sok más előadót meghívni, kerekasztal-beszélgetést szervezni, nagyobb hírverést csinálni a felkészülés ideje alatt.

Nagyon sok remek ötletet nem sikerült megvalósítani, nyilván sok különféle elképzelés ütközött, talán versengett is a szervezés közben. Bár újabb hasonló nagyságrendű rendezvényre nem egyhamar kerül sor hazánkban, de a most szerzett sok tapasztalatot másutt is tudjuk majd hasznosítani.

Mindent összevetve szerintem kegyelem, hogy megrendezhettük ezt a találkozót, hálás vagyok a szervezőknek és közreműködőknek, a szolgálóknak és a résztvevőknek. Olyan élmény volt a sok találkozás, beszélgetés, a sok kedves arc, mint egy kis kóstoló a mennyországból. Mondhatni, ez a felszín, mert sok-sok kincs mélyebben rejtőzködött, melyek hosszú időre adnak szellemi táplálékot, megerősítést, imára hívnak és hálaadásra indítanak. Ilyen kincs volt például a függőség fogságából kiszabadult Cenacolo-s fiatalok felszabadult éneke, tánca, tanúságtétele vagy Damian Stayne, a Krisztus Szíve és Fénye (Cor et Lumen Christi) közösség alapítójának előadása az Oltáriszentségben jelenlévő Jézus gyógyító, megújító erejéről. Ilyen kincs volt Szabó Konstantin élettörténete és beszámolója Kárpátalja görögkatolikus közösségének helyzetéről, vagy Hollerich és Bagnasco bíborosok tanítása az evangélizációról és társadalmi felelősségvállalásról, szeretett és féltett kontinensünkön.

Engem szíven ütött Sako bíboros, bagdadi érsek, káld pátriárka tanúságtétele egyházunk legrégebbi és legtöbbet szenvedő részéről, arról a közösségről, amely az apostolok ideje óta őrzi a hitet, mindmáig üldözések közepette. Mélyen megérintett, hogy ők, akiknek legfőbb karizmája a vértanúság, a dicsőséges keresztet emelik magasra, magasztalják Istent és ujjonganak, akárcsak az első keresztények.

Nagy örömömre a meghívott előadók között volt Johannes Hartl teológus, az augsburgi Imádság Háza alapítója, akinek közössége épp tíz éve végez állandó imádást és dicsőítést, minden áldott nap, éjjel és nappal szakadatlanul.

Hartl most arra hívta fel a figyelmünket, hogy Istent a szépségen keresztül is fölfedezhetjük, a szépség sokakat vonzhat, akik még távol vannak az egyháztól, Jézustól; és fontos, hogy a szolgálataink, az evangelizálásunk szép és igényes legyen, hiszen a Legszebbet, minden szépség forrását hirdetjük, imádjuk.

Egészen konkrét útmutatást kaphattak a hallgatók a plébániák megújításához a spanyol Lofeudo atyától, aki tapasztalatból tudja, milyen erőforrás az örökimádás. Michael White atya az Újraépítve mozgalomról beszélt, ahol mindenkit aktív részvételre hívnak az egyház küldetésében, hogy Jézus tanítványává tegyenek minden népet.

Különleges alkalom volt Mary Healy, az Egyesült Államokból érkezett teológus tanúságtétele, aki nem csupán megosztotta megtérésének tapasztalatát, de azonnal imában végigvezette a hallgatóit a bűnbánat, a bűnöktől való elfordulás lépésein át Jézus megváltásának és Szentlelkének elfogadására, életünk átadására.

A legderűsebb és legszínesebb nap minden bizonnyal a csütörtök volt, amikor Székely János püspök atya fakultációján roma testvéreink tettek tanúságot, nem csak szóval, de zenével, tánccal is.

Ezen a napon a lovári nyelvű mise szólt, olyan lendülettel, olyan tűzzel, hogy alig tudtam megállni, hogy táncra ne perdüljek. A pénteki zsidó dallamok klasszikus és klezmer beütésű feldolgozásaiból álló Budapest Mise hasonló hatással volt rám és nagyszerű előkészítése volt a Chemin Neuf közösséghez tartozó, magyar-zsidó származású Etienne Vető atya fakultációjának, ahol arról hallhattunk, milyen szerves folytatása, része a zsidó liturgiának, Izrael misztériumának az Eucharisztia, a „mennyből alászállott élő kenyér”.

Csodálatos gyógyulás mozzanatai voltak ezek az alkalmak, akárcsak a testvéregyházakkal és ’idősebb testvéreinkkel’ közös programok, ezek közül is kiemelkedik a Szentatyával való találkozó, illetve Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka részvétele a Kossuth téri és a záró szentmiséken.

A sok hír között nem volt könnyű észrevenni, de pénteken a Lauder Javne Iskola kertjében egy katolikus pap tiszteletére avattak emléktáblát:

Klinda Pál száznál több zsidó embert mentett meg a vészkorszakban. Most együtt emlékeztek rá a Lauder és a Patrona Hungariae gimnázium diákjai.

Minden hibájával, hiányosságával együtt tehát számomra nagy jel és valódi tanúságtétel volt a NEK, egy jelentős lépés azon az úton, amelyre Jézus hív és amiért főpapi imájában közbenjár: „legyenek mindnyájan egy, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem!”

Mindig szerettem volna a dolgok mögé látni, néha úgy érzem, sikerül is - különösen, amióta a Teremtő Lélek hangjára igyekszem fülelni. Amit pedig felfedezek, azt szívesen meg is osztom, akárcsak a kérdéseimet, amelyek minden meglelt válasz nyomán sokasodnak. Nagy öröm számomra közösségben felfedezni és együtt gyönyörködve szemlélni a Teremtőt műveiben.