Németh Kristóf: A kereszténységet nem kötelezővé kéne tenni, hanem vonzóvá

Bár kamaszkora óta színészkedik, a mai napig a legnézettebb hazai televíziós sorozatokban szerepel, az élete sokkal többről szól, mint sztárság, karrier. Rendhagyó vallomás következik hitről, bizalomról, párbeszédről, elfogadásról, újratervezésről, nyitottságról.

***

VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

***

– Egy történettel készültél a beszélgetésünkre.
– Igen. A nagybátyám – egyben fogadott keresztapám – református lelkipásztor volt, lelki tanácsadómként tekintek rá, nagyon sokat tanultam tőle. Az ő hatásának is köszönhető, hogy a Baár-Madas Református Gimnáziumba jelentkeztem. Ott az volt a rend, hogy hétfő reggelente ökumenikus istentisztelet tartottak, miután több felekezetből is jártak az iskolába fiatalok. A részvétel nem volt kötelező, s ahogy teltek-múltak a hetek, egyre kezdett fogyatkozni a diákság. Tartottak ezért egy szülői értekezletet, ahol az elmaradozás okát keresték. Nem merült fel, hogy ezek az istentiszteletek esetleg lekötik-e a fiatalságot hétről-hétre, hogy olyan nyelvezettel folynak-e az alkalmak, ami érdekes lehet számukra. Felvetette valaki, hogy kötelezővé kéne tenni a részvételt. Édesanyám pedig azt mondta, hogy inkább vonzóvá kéne tenni az alkalmakat. Ezzel a történettel azért készültem, mert úgy látom, a Szemléleknél is hasonlóan gondolkodtok: nem kötelezővé kell tenni a kereszténységet, hanem vonzóvá. Számomra fontos, hogy hívő ember vagyok, hiszek az ökumené szellemében. Nagy hatást gyakorolt rám a Taizéi Közösség is a ’90-es években – a mai napig tartó barátságokat köszönhetek annak az időszaknak.

A hitemmel sosem kérkedtem, de mindig büszkén vállaltam. Igyekszem elfogadni minden embertársamat az ő hitrendszerével – hiszek a párbeszédben, az elfogadásban. Egy keresztény ember mi mást gondolhatna, mint azt, hogy Krisztus előtt mindannyian egyenlők vagyunk?

– Sajátos helyzetbe hoztál, mert még fel sem tettem az első kérdésemet, máris a mélyére eveztünk egy fontos témának. Nem először tapasztalom, hogy olyanok is szívesen beszélnek a hitükről, akiket nem elsősorban erről az oldalukról ismer a közvélemény. Mintha 10-15 éve nem lett volna ekkora nyitottság sokakban a hitéletről való személyes vallomásokra vonatkozóan.
– Érdekes, amit mondasz: magam is így érzékelem, de nem tudom, mi lehet az oka.

– Létezik egy mondás, miszerint ne beszélj róla, de élj úgy, hogy kérdezzenek róla. Most viszont akkor kérdezek. Ha kimondom azt a nevet, hogy Németh Kristóf, bizonyos korosztály mindjárt arra gondol: Barátok közt. Más generációk tagjai azt mondják: Szomszédok. Időben még messzebb, a filmes pályád kezdetéig mennék vissza: mi jut eszedbe arról a szóról, hogy Gaudiopolis?
– Most már nagyon sok minden. Amikor 13 éves koromban meghallottam ezt a kifejezést, még nem igazán tudtam, mit jelent. Azt kitaláltam, hogy görög szó, de nem ismertem a jelentését, ami annyit tesz: az öröm városa. Elsősorban maga a film jut eszembe, amit ezen a címen forgattunk. 13 évesen ott játszhattam Huszti Péter és Takács Katalin mellett, ők alakították Sztehlo Gábor evangélikus lelkipásztort és feleségét. Olyan pályatársakkal együtt szerepeltem a történetbeli fiatalokat megformálva, mint Rudolf Péter, László Zsolt, akik színművészeti főiskolások voltak akkoriban. Fontos számomra, hogy egy olyan filmben alakíthattam egy karaktert, ami megtörtént eseményt dolgoz fel, valaha élt személyeknek állít emléket. Azt mondják néhányan Sztehlo Gáborról, hogy szent volt. Ez persze ironikus önellentmondás, hiszen az evangélikusoknál nincsenek szentek, de ha mégis lennének, ő annak számítana. A saját életemben ez a film sajátos fordulópontot is jelentett: akkor és ezért lettem magántanuló. Maga a döntés nem elsősorban az enyém, inkább a szüleimé volt. Hazamentem azzal, hogy magántanuló lennék a következő félévtől, de ehhez kellett két stramm szülő, aki belement.

4_17.jpg

– Elhitték a szüleid a kiskamasz Németh Kristófról, hogy meg fog tudni élni a színészetből?
– Nem hiszem, hogy ezen gondolkodtak volna. Inkább azt látták, hogy meg fogok élni a jég hátán is. És ha ezt a fiút éppen a színészet érdekli, legyen a színészet! Ez a döntés aztán hosszútávúnak bizonyult – létezik egy mondás, miszerint az a tervem, hogy örökké éljek és eddig még sikerült. Visszatérve a Gaudiopolishoz: azóta sokkal jobban megértettem, miről is szólt valóban ez a történet, mi is volt ez a gyerekköztársaság. Nem beszélve arról, hogy nemsokára elkezdtük forgatni a Szomszédokat, aminek Horváth Ádám volt az „atyja”, főrendezője és írója. Amikor megtudtam, hogy a fiú, akinek a szerepét játszottam a Gaudiopolisban, a való életben Horváth Ádám volt, akkor különösen is felértékelődött bennem, hogy milyen lehetőséget kaptam az élettől. Innen indultam el a színészi pályára.

A színészet azért is volt nagy döntés, mert előtte szenvedéllyel rajongtam a sportlövészetért. Aktív, igazolt sportlövész voltam akkor már évek óta, hiszen 10 éves kortól hivatalosan is el lehet kezdeni légfegyverrel sportolni. A honvédelmi szövetség központi lövészklubjának versenyzőjeként háromszoros országos bajnok lettem sportlövészként. Elindult tehát egy sportkarrier, de jött a dilemma, hogy sport, vagy színház. És jött ez a film, a Gaudiopolis, és rátett engem arra az útra, amin a mai napig járok.

– Mennyire ragadt rajtad a „Barátok közt” címkéje?
– Rettentően. Ha végigmegyek az utcán a világ bármely pontján, ahol magyarok vannak, a szembejövők 60 százaléka Kertész Gézaként üdvözöl. Van, aki rákérdez, hogy van Anyus, mikor találkoztam utoljára Vili bácsival és hasonlók. A kortársaim azt mondják, hogy „rajtad nőttem föl” – azért ez ijesztő. Tucatnyi évig voltam „az ország rosszfiúja”, akivel mindig össze lehetett kacsintani. Persze, ha engem bárki is azonosít Kertész Gézával, akkor valószínűleg jól játszottam azt a szerepet. Az emberek másik harminc százaléka már polgármester úrként köszönt, mert a Drága örökösök című újabb napi sorozatban településvezetőt alakítok – nem titok, hogy készül a második évad. Az elmúlt évben ez volt a magyar televíziózás legnézettebb produkciója. Azt kell, hogy mondjam, színészként nagyon jó helyzetben vagyok. Mindemellett a Fórum Színház nevű saját vállalkozásomnak vagyok ügyvezető igazgatója, egy szépen épülő színházat viszünk.

– Azt feltételezném, hogy a színészvilágban is létezik nyári szünet, viszont erre az interjúra készülve hetek óta egyeztettük, módosítottuk az időpontot, mert mindig közbejött valamilyen forgatás.
– A nyári szezon majdnem ugyanolyan erős a színészek számára, mint az év többi része. Ez valójában egy óriási igényt mutat, ami a szakmám büszkesége. A színházi évad valóban befejeződik májusban, s leszámítva a szabadtéri előadásokat, elvileg jönne a nyári szünet. Ám mivel ilyenkor sokkal jobban elérhetők a színészek, szinte minden forgatás ebben az időszakban van. Ha egy színész befutott, akkor az év egész szakaszában dolgozik. De azt szokták ránk mondani – és nagyon igaznak is érzem –, hogy a színészek kétszer sírnak: ha van munka, azért, ha nincs, akkor meg azért.

– Te viszont nem panaszkodhatsz, hiszen az ország legnézettebb televíziós sorozataiban szerepelsz.
– Így van. Magyarországon és a világon nagyon sok helyen még mindig erősebb a televízió szerepe, mint a webes világé, bármennyire is tör be az életünkbe az online tér jelentősége. Kétségkívül zajlik egy átalakulás, sőt, észrevétlenül át is alakult a rendszer, csak nem úgy, ahogy sokan gondolták: ma már az okostévéken bármelyik csatorna kínálatából akkor nézel és olyan a tartalmat, amikor és amit szeretnél. Kezdi elveszteni a jelentőségét a folyamatos műsorstruktúra, de a „doboz” – hiába temették sokan – megmaradt.

– Egy színésznek sokféle karaktert magára kell tudnia ölteni, hogy hiteles legyen az adott szerepben. A Primadonnák című színdarabban egy papot alakítasz. Nehéz azonosulni egy ilyen „habitussal”?
– Ami a konkrét karaktert illeti, kissé kiábrándító lehet, hogy ez a tiszteletes nem pozitív figura a történetben, ami valójában egy paródia.

Akár szimpatikus jellemet kell alakítanunk, akár gazfickót, nekünk mindig végtelenül őszintén kell játszanunk az adott szerepet.

Ez a színdarab nagyon jól rámutat erre, mert néhány színész több szerepet is megformál – a két főszereplő például a történet részeként előadja magát saját unokahúgaként. Morális értelemben elmondható, hogy a darab végére a rossz elnyeri méltó büntetését, fény derül a sötét dolgokra.

 

 

– Azért is kérdeztem erre rá, mert úgy tudom, református létedre a lelked mélyén van egy lejátszott meccsed a szabad akarattal és az eleve elrendeléssel. Miként tekintesz például ránk, katolikusokra?
– Kevésbé hiszek abban, hogy egy embert az jellemezne, melyik felekezethez tartozik, mintsem az, hogy milyen ember. Meglehetősen hidegen hagynak a vallási kérdések, bármilyen furcsán is hangzik ez. Nem dogmatikus oldalról, katekizmus alapján tekintek egy emberre, hanem az embersége, emberiessége érdekel. Minden komolyan vehető világvallás alapja az elfogadás és a a szeretet – kivételt képeznek a leigázó, harcos vallások. Mivel mindig az ökumené szellemében nevelkedtem, nem okozott soha problémát számomra az elfogadás. A reformátusokon kívül más felekezetektől, sőt, más vallások képviselőitől is kapok meghívásokat a rendezvényeikre. Örömmel teszek ezeknek eleget, örömmel beszélgetek és nyitom a tekintetemet afelé, hogy másoknak milyen világnézetük van, hogyan gondolkodnak ők bizonyos dolgokról. Hogyan látnak más vallásúak minket, keresztényeket. Hogyan látják Krisztust? Hogyan látjuk mi például Buddhát?

– Én viszont igencsak dogmatikus világban nőttem fel, ahol hamar születik ítélet a szívekben. Ilyen eset például a válás, amely téged is érint. Jelezted, hogy erről is beszélhetünk – ha jól tudom, a te személyes történetedben nem úgy alakultak a dolgok, hogy el akartál volna válni.
– Nem gondoltam soha, hogy el fogok válni, de Isten útjai kifürkészhetetlenek. Akárhogyan is rendezi a mi gondoskodó Atyánk a dolgainkat a mindennapjainkban, szerintem igenis szabad akaratunk van. Szabad akaratunk van a dolgok elrontására is. Emlékszem, amikor az anyakönyvvezetőnk megkérdezte: ez hányadik házasságuk? Az volt a válaszunk: az első. Ő azt felelte: nem jó válasz, azt kellene mondanunk, hogy az utolsó. Ez milyen szép, milyen jó mondat! Én is ezt szerettem volna, de nem így alakult, mert a társam másként döntött. Az életünknek van egy gyümölcse, Lőrinc. Nagy békében tudjuk élni a közös életünket, mindenféle konfliktustól mentesen. Én már megtaláltam az új társamat, szerelmemet, feleségemet, aki katolikus és akivel az első gyermekünket várjuk az év végére. Ma is úgy gondolom, hogy csodában élünk. Úgy alakult, hogy Lócit közös szülői felügyelet mellett neveltük, ami számomra eddig csodálatos 11 évet jelent. Pedig sokáig, csaknem 7 évig egyedül éltem, amíg Zitában meg nem találtam az én társamat.

– Úgy tapasztalom, sokan járnak hasonló cipőben, miközben keresztény hívők közül jó néhányan elsősorban ítélkezni kezdenek egy ilyen helyzet kapcsán.
– Ez valóban igencsak jellemző ránk. Ha valahol egy keresztény ember önmérsékletet tanúsíthatna, az szerintem épp mások megítélése. Olyan könnyen mondjuk azt bárkire, hogy neki könnyű, bezzeg én. Magyarországon eleve nem az van bennünk, hogy bezzeg nekem mennyivel jobb kocsim van, bezzeg az én kertem mennyivel zöldebb, hanem bezzeg én mennyivel betegebb vagyok, bezzeg nekem mennyivel kevesebb a nyugdíjam. Ilyen mentalitásúak vagyunk. Ez ellen minden fronton próbálok küzdeni: ne negatívan, hanem pozitívan álljunk hozzá mindenhez, a másik emberhez is. De ne legyünk naivak, se pedig megvezethetőek. Mindennek a mélyén – azon túl, hogy beszélgettünk az imént erkölcsi-etikai dolgokról is – meggyőződésem szerint a tudás és a tapasztalat a döntő.

Minél műveltebb valaki, annál kevésbé megvezethető, és minél kevésbé megvezethető, annál kevésbé lesz szolgalelkű. És minél kevésbé szolgalelkű egy ember, szerintem annál jobban tetszik Istennek.

– A SZEMlélekre értékmagazinként szoktunk hivatkozni, emiatt is örülök, hogy számos fontos értékről beszélgettünk az imént. Olvasóink számára a filmsorozatok, színdarabok mellett onnan is ismerős lehetsz, hogy egy partneri együttműködés keretében a Duna Autó egyik nagyköveteként gyakran feltűnsz a magazin felületén. Ezt pedig azért hoztam elő, mert annak a partnerségnek van egy központi kifejezése, ez pedig a bizalom. Mi jut eszedbe erről a fogalomról?
– Elsőként az, hogy egy kihalófélben lévő érték. Ezért minden nap tennünk kell érte, hogy megmaradjon. A családon belül is, testvérek között is. Milyen érdekes, hogy ha vallási vonatkozásban tekintünk a témára, a „legyen meg a Te akaratod” a legnagyobb bizalom, amit egy hívő ember kifejezhet Istennek! Az a meggyőződés van mögötte, hogy a mi mennyei Atyánk jobban tudja, mi a jó nekünk, mint mi magunk. Valahonnan innen kellene kiindulnia a bizalomnak: bizalom Istenben, bizalom a másik emberben, megbízhatóság… Eljuthatunk az üzleti világban lévő bizalomig is, ami nem kéne, hogy ismeretlen fogalom legyen. Nagyon fontos volna mindent megtennünk azért, hogy hiteles emberek tudjunk lenni. Az irántunk való bizalmat is úgy lehet elérni, ha hiteles, önazonos emberek vagyunk. Ha az igenünk igen, a nemünk pedig nem. Nem könnyű ezt a mai világban megvalósítani, pedig hosszú távon nagyon kifizetődő. Ezért is örülök, hogy egy bizalomkampányban vehetek részt. Egy nagyon pozitív dolog mellé állhatok ezáltal, ráadásul olyan cég a partnerünk mind kulturálisan, mind szolgáltatás terén, akiknek köszönhetően biztonságban érezhetjük magunkat. A bizalom is oda vezet, hogy biztonságban érezhetjük magunkat. Alkotni, boldognak lenni akkor lehet igazán, ha az ember biztonságban érzi magát. Ilyen kampányban részt venni nem csupán öröm, hanem megtiszteltetés is. A gondtalan autózás nagyköveteként a Duna Autó abban partner számunkra, hogy mi biztonságosan közlekedhessünk, mi pedig partnerek vagyunk abban, hogy ennek megfelelve az utakon is azt a szemléletet képviseljük vezetőként, ami méltó ehhez a kampányhoz. Igyekszünk ezt a jó üzenetet mindenfelé terjeszteni.

9b.jpg

– Aki bizalmat épít, nagyon jót tesz a társadalommal.
– Református lelkész keresztapámra hivatkozva kezdtem a beszélgetést, őt idézem zárásként is. Gyakran ismételte, a lelkembe ivódott, hogy két ember között a legrövidebb út egy mosoly.

Beszélgetőtárs: Gégény István

Ez a cikk eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.