Raffael István: Édesanyám hite számomra is megtartó erő

Felesége halála óta gyermekeit egyedülállóként neveli. Több száz embernek és családnak segített túljutni a nehézségeiken. Segítésről, hídépítésről, módszerekről beszélgettünk a többszörösen díjazott tanácsadó szakemberrel.

– Hogy lesz valakiből értelemközpontú személyiségfejlesztő szakember?
– A pszichológia, azon belül a személyiségfejlesztés nagyon régóta érdekelt. Alapdiplomám a szociális munka, ami már érinti a pszichológia határterületeit. Családgondozóként eltöltött 17 évem alatt megfogalmazódott bennem az a kérdés, hogy a problémák mellett, amivel megkeresnek, hogyan tudnék foglalkozni a kliensek olyan jó tulajdonságaival is, melyekkel legtöbbször maguk sincsenek tisztában.

Gyakori, hogy az ismert problémák csak elfedik azt, ami mélyebbről ered.

Megismertem a Viktor Frankl osztrák pszichiáter által kidolgozott logoterápiát. Az ő gondolatisága és személyisége segített hozzá, hogy elvégezzem az értelemközpontú személyiségfejlesztő szakember szakot is. Idén munkahelyet váltottam, egy gyermekotthonban dolgozom. A hivatásomban az adja a legnagyobb erőt, hogy megmutathatom az embereknek, mennyi érték rejlik bennük és ezt hogyan használhatják önmaguk és a környezetük hasznára.

– Hívő emberként hogyan párosítod össze a hitet és a tudományt?
– Egyáltalán nem esik a kettő messze egymástól. Lélekről és szellemről sokféleképpen lehet gondolkodni, de nem lehet Istent megkerülni.

– Van olyan eset, ami nagyon megviselt?
– Az egyetem végeztével Komlóra kerültem, rögtön a mélyvízbe. Egy olyan családot ismerhettem meg, ahol a nagyszülők neveltek egy 13 éves kislányt, aki minden tőle telhető módon próbálta felhívni magára a figyelmet. Tudatni akarta a világgal, hogy szüksége van az édesanyja szeretetére, aki a féltestvéreit neveli, de vele nem foglalkozik. Egyszer egy családlátogatás alkalmával azt tapasztaltam, hogy hisztérikus sírásban és kiabálásban tört ki. A konyhában voltunk és úgy tűnt, a szobája felé megy. Követtem és láttam, hogy a nagymama gyógyszereit akarja beszedni. Úgy kellett kiverni a kezéből a fiolákat. Ez erős kezdés volt a szakmámban. Azóta ez a kislány már felnőtt, és 3 gyereket nevel. Az elsőt még 17 évesen szülte, de tudom, hogy becsülettel neveli a gyerekeit és biztosan nem hagyja el őket.

– Mi a dolgod a gyerekotthonban?
– Szupervíziókat, személyiségfejlesztő beszélgetéseket tartok, a felnőtteknek esetmegbeszélőket, ventillációs lehetőségeket is nyújtok. Az otthonon kívül is szervezek tréningeket, például előítéletmentes kommunikációt tanítok különféle belügyi szervezeteknek. Illetve jelenleg online működik a magánrendelésem. Ha vége a járványnak, arra szeretnék fókuszálni, hogy romák is igénybe vegyék a szolgáltatásaimat.

– Roma származásod mennyire előny vagy hátrány a hivatásodban?
– Érdekes, azt figyeltem meg, hogy nem nagyon veszik észre a származásomat sem a gyermekek, sem a kollégák. Előfordult már olyan is a munkásságom alatt, hogy előttem szidták a romákat, amit én végighallgattam, majd a végén fölfedtem magam. Szeretem látni a metamorfózist az arcokon.

Édesanyámra nagyon büszke vagyok.

150 centis, 40 kilós asszony volt, aki sajnos 50 éves korában meghalt. 3 osztályt végzett csak el, de mindent megtett azért, hogy a bátyám és én tanulhassunk. Ha a cigányságommal nem foglalkoznék, úgy érzem, őt tagadnám meg. Hitének megtartó ereje számomra egy csoda. Ő volt előttem a példa, amikor elvesztettem a feleségemet az ikerszülés után 12 órával és végig kellett csinálnom mindazt, ami ezután következett.

– Ennek már 6 éve. Hol tartasz a feldolgozás útján? Hogy ment a továbblépés egy ikerpárral?
– Az adott erőt, hogy láttam az alagút végén a pislákoló fényt. A gyerekek az első pillanattól fogva érezték, hogy velük vagyok. Bújtak hozzám. Az apává válás önmagában egy depressziós állapot, mert megváltozik az ember élete. És ezt tetézi az, ha nincs mellettünk a párunk. A dédnagymama volt az, aki az első pillanattól kezdve nagyon sokat segített és teszi ezt a mai napig. Többen is voltak körülöttem a kezdeti időkben, mégis egy nagy üres teret éreztem magam körül. Vissza kellett mennem dolgozni, hogy legalább az anyagi helyzetünk rendben legyen.

– Mégis, aki rádnéz és nem ismeri az előéleted, egy kiegyensúlyozott embert lát.
– Szerencsére tudtam kapaszkodni Istenbe.

Abban hiszek, hogy minden emberben ott vannak azok a tulajdonságok, amiket, ha nem hagy elszunnyadni, amikor jönnek a problémák, akkor kialakul egy egyensúly.

A magánrendelésem során is használom ezt a tapasztalatot. Amikor arra gondolok, milyen kemény esettel állok szemben, eszembe jut, hogy én ennél sokkal nehezebb helyzetben voltam. Mivel ismerem a problémák mélységét, jobban is tudok segíteni.

– Mit gondolsz az integráció és a szegregáció kérdéséről?
– Erről Teréz anya gondolata jut eszembe. Egyszer azt kérdezte tőle egy vezető, aki látta a nyomor mértékét a telepen, hogy: „Hogy fogunk ennyi embernek segíteni?” Teréz anya így válaszolt: Egyenként! Szakemberként én is így gondolom. Jó, hogy vannak közös programok, foglalkozások, de ha mindezt nem bontjuk le egyéni szintekre, akkor nem tudunk integrálni. A cél fontos, de nem mindenkit lehet ugyanúgy beilleszteni. Mondok egy példát. Kertészként jól tudom, hogy nagyon sok vitamin van a spenótban, de az én torkomon akkor sem fogják lenyomni, mert nem szeretem. Pécsett 20 éve vagyok vezetőségi tagja a Khetanipe egyesületnek. Számtalan programmal segítjük a peremkerületekben élő roma családokat, a szociális szakmai identitásom megerősödése ennek az egyesületnek köszönhető.

– Szerinted mi a legmegfelelőbb módja a hídépítésnek a társadalmunkban?
– Fontos lenne, hogy a szociális hivatást megfelelő szakmai és anyagi elismerésben részesítsék. A szakembereknek is olyan képességeket kell adni a kezükbe, hogy értsék a tiszta roma kultúrát. Ne keverjék össze a prostitúcióval vagy a koldulással. A romáknál létezik az a szó, hogy „pátyiv”, ami annyit tesz, hogy tisztesség, becsület. Ez a kultúránk és törvényeink alapja. Ha ezt nem tartjuk szem előtt, abból keletkezik az a zűrzavar, ami nagyszerűen szüli az előítéleteket.

– Hogy fejeznéd ki egy mondatban azt, ami számodra a legfontosabb?
– Minden pillanat egy lehetőség arra, hogy emberként viselkedjünk.