Sebek, amelyek gyógyítanak – Hélisz Katalin és Sólyom Beáta a lelkigondozásról

A hétköznapi lélektanban sebzett gyógyítónak hívják azokat az embereket, akik saját traumáikat is latba vetve támogatnak másokat az életvezetésben. Hogyan működik mindez a lelkigondozásban, és ki segít a segítőknek, ha válságba kerülnek? Dr. Hélisz Katalin és Sólyom Beáta önismereti küzdelmekről, a fájdalmak erejéről és a hitelesség kihívásairól. Gellért Sára interjúja.

– Aki lelkigondozó lesz, tényleg mások terhét akarja hordozni, vagy inkább a sajátját próbálja jobban megérteni?

– Hélisz Katalin: A lelkigondozás nem önjelöltség, hanem hivatás, amely azt kívánja, hogy közel merjünk menni az emberi fájdalmakhoz – a sajátunkéhoz éppúgy, mint másokéhoz. Természetes, hogy az élet bizonyos aspektusaitól ódzkodunk. Ha tehetnénk, megszüntetnénk, kikerülnénk ezeket, vagy legalább nem vennénk tudomást róluk, de az igazi élet a valóságról szól, ami örömteli és fájdalmas is. Egy lelkigondozó akkor tud másoknak segíteni, ha elbírja fájdalmukat; ennek egyik előfeltétele, hogy a saját fájdalmával is képes együtt élni. Nekem is voltak kríziseim, és sokat foglalkoztam a szenvedés miértjeivel. Ma sem tudom minden kérdésemre a választ, de ez jól van így. Hiszen Isten nemcsak a válaszainkban, hanem a kérdéseinkben is ott van. Az érett ember mer kérdéseket feltenni, és idővel megszereti a paradoxonokat. Isten folyamatosan tágítja a szívünket, hogy minél teljesebben be tudjuk fogadni a valóságot – ez feszít, de egyben gazdagít is.

– Sólyom Beáta: A hitelesség abban rejlik, hogy merjük vállalni önmagunkat, a sebzettségünket is. Ha dolgoztunk a fájdalmainkon, akkor képesek leszünk másokat is megtartani a szétesettségükben.

Sok szenvedélybetegből lesz kiváló mentor, de a személyes tapasztalat önmagában nem elegendő.

A szakemberré válás tanulás és komoly belső munka eredménye – és egy életen át tartó folyamat.

– Ha nem segítők szeretnénk lenni, hogyan válhat hasznunkra sebezhetőségünk vállalása egy olyan világban, amelyben az önállóság és az erő a meghatározó?

– Hélisz Katalin: Megtörtségeink által válunk sorstársakká, erősségeink pedig inkább egyediek. Krisztus teste is egy megtört közösségre épül. Ha merjük vállalni a sebezhetőségünket, a küzdelmeinket, akkor sokkal őszintébb, mélyebb kapcsolatokat hozhatunk létre, mint ha csak a sikereinket osztjuk meg egymással.

– Sólyom Beáta: A lelkigondozás éppen ezt segíti elő: biztonságos közegben, ahol az elfogadás jelen van, az ember meg meri osztani a legnagyobb félelmeit és szégyeneit. Ez önmagában is gyógyító lehet, de amivé így válunk, annak igazi hasznát a közösségeink, a velünk kapcsolatban állók látják.

– Sokan a fájdalmaik hatására megrendülhetnek a hitükben is. Tapasztaltatok már ilyet?

– Hélisz Katalin: Gyakran találkozunk ilyen emberekkel. Egy lelkigondozónak ismernie kell ezt az állapotot – amikor az ember tele van kérdésekkel, sőt akár vádakkal is Isten felé. A lelkigondozás nem arról szól, hogy előre gyártott válaszok alapján meggyőzzünk vagy igazságot osszunk, hanem hogy

a másikat kísérjük az útján, elbírva kételyeit, dühét, kétségbeesését.

– Sólyom Beáta: A lelkigondozás abból indul ki, hogy Isten mindig jelen van, még ha a segítséget kérő ezt nem is tudatosítja magában. A folyamat alapja a hit, de a kliens lehet akár hitét vesztett ember is.

– Aki lelkileg nincs rendben, az nem fog tudni elmélyedni a hitében sem?

– Hélisz Katalin: Meggyőződésem, hogy tartós, mély változás az életben Isten nélkül nem jöhet létre. Nem biztos, hogy ezt a kliens mindig felismeri, de ettől még így van.

– Sólyom Beáta: A gyógyulás azáltal történik, hogy aki a lelkigondozóhoz fordul, először hozzá kapcsolódik, majd rajta keresztül önmagához és Istenhez. A három kapcsolat kölcsönösen hat egymásra. Bármelyik megerősödése segíthet a másik kettő fejlődésében is.

– Ki segít maguknak a segítőknek, ha ők kerülnek válságba, például mert egy-egy eset nagyon megterheli a lelküket?

– Hélisz Katalin: – Egy lelkigondozó nem dolgozhat úgy, hogy ne legyen támasza és tere feldolgozni mindazt, amit a lelkigondozásokban átél.

Nem hiszek abban, hogy egy jó lelkigondozó sosem érintődik,

hiszen a szakmaisága mellett a személyiségével is dolgozik. Fontos tehát a saját istenkapcsolatának ápolása, a szakmai támogatás, az úgynevezett intervízió és szupervízió, és mindenkinek kell hogy legyen bevált egyéni módszere a regenerálódásra is.

– Egy pap is lehet lelkigondozó, mégsem az mindegyikük. Ugyanakkor például a gyónásnak lehetnek szakembert kívánó vetületei. Hogyan látjátok a két hivatás kapcsolatát?

– Hélisz Katalin: Szerzetesek, papok, világiak egyaránt lehetnek lelkigondozók. Az embereknek a közösségi létre és a személyre szabott odafigyelésre egyaránt szükségük van. Az egyik nem helyettesíti a másikat. A pap szentségeket szolgáltat ki, gyóntat, tanít és közösséget formál. A lelkigondozó inkább az egyénre koncentrál, és amikor a problémák, amelyekkel felkeresik, megoldódnak, a lelkigondozói folyamat lezárul.

– Sólyom Beáta: A lelkigondozás spirituális térben zajlik, de a cél az, hogy a kliens hozzájusson a saját erőforrásaihoz, és megdolgozza az elakadásait. Ezzel szemben a lelkivezetésben a figyelem arra irányul, ami a vezetett személy és Isten között történik. A lelkivezető feladata, hogy a legapróbb rezdülésekben is észrevegye Isten érintését, és segítsen felfedezni, hogy ki az az Isten, aki a vezetettel találkozni akar. A gyónás és a lelkivezetés közös pontja, hogy mindkettő segíthet felismerni azokat a megkötözöttségeket, amelyek eltávolítanak Istentől.

A gyónásban egy-egy megkötözöttséget ismerek fel és feloldozást kapok, a lelkivezetés pedig a lelki út egészére tekint.

– Az egyházi közösségekben sokáig tabuként kezelték a mentális problémákat, de ma már rengeteg lehetőség áll rendelkezésre a segítségre szorulóknak.

– Hélisz Katalin: Egyre többen mernek segítséget kérni, és a papok is mind gyakrabban javasolják a lelkigondozást, ha egy egészséges személyiségszerkezetű ember elakad. Elsőre könnyebben és nagyobb bizalommal fordul valaki lelkigondozóhoz, mint pszichológushoz vagy pszichiáterhez. Különösen a hívők körében, akik így biztosak lehetnek abban, hogy hitük miatt nem éri őket megítélés vagy elutasítás, de lelkigondozóként a mi szakmai felelősségünk, hogy odafigyeljünk a kompetenciahatárokra, és minden indokolt esetben továbbküldjük az illetőt a megfelelő szakemberhez.

– A lelkigondozás komoly szakma, amit nyilván csak megfelelő képzettséggel lehet végezni. Hogyan állunk ezen a téren?

– Hélisz Katalin: – Az elmúlt 30 évben jelentős fejlődés történt a képzések terén is. Lelkigondozást ma már országszerte többfelé lehet tanulni – a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is van lelkigondozó mesterképzés, amely abban egyedülálló, hogy nemcsak hitéleti végzettségre, hanem bármilyen alapszakos diplomára ráépíthető. Hallgatóink nemcsak elméleti tudást szereznek, hanem a terephelyeken folytatott beszélgetéseken keresztül rengeteg gyakorlati tapasztalatot is. Megtanulnak értő figyelemmel meghallgatni másokat, tisztelettel konfrontálni őket belső ellentmondásaikkal, és megtanulják kezelni magukban azt a feszültséget,

amikor segíteni szeretnének, de a kliens még nem áll készen a változásra.

Sólyom Beáta: Az empatikus ember meghallgat, de a lelkigondozó komplex pszichológiai és teológiai képzést is kap ehhez. Ez összetett, integrált tanulási és önismereti folyamat, melynek során mindenkiben a maga személyes útját is bejárva alakul ki egy – a lelkigondozáshoz elengedhetetlen – kiegyensúlyozott ön-, isten-, ember- és világkép.