A svájci festőművész nem vallásos, de sokfélesége és különlegessége miatt szereti használni a keresztény ikonográfiát. Hazájában a kath.ch készített vele interjút, melyet teljes terjedelmében közlünk.
– Néhány képén feltűnnek keresztény motívumok – ilyen például az eisiedeln-i kereszt.
– A hegycsúcsra felállított kereszt ötlete eredetileg egy megrendelt munkához kötődött, Einsiedeln és a Fekete Madonna kapcsán. A repülőgép természetesen a keresztre, valamint a Madonnára és a Gyermekre való utalás. Ugyanakkor ez egy hétköznapi jelenet is egyben, akár egy vasárnapi kirándulás is lehetne.
– A földön és az égen lévő repülők között kapcsolat van – utalás a transzcendenciára?
– Természetesen.
– A háttér a reneszánsz festményekre emlékeztet.
-Szeretek a művészettörténeti hagyományokból építkezni, mert a hagyomány mindig gazdagságot is jelent. Izgalmas dolog visszanyúlni bizonyos témákhoz vagy stílushoz és létrehozni belőle valami újat.
-A Feszület című kép mintha képrejtvény vagy kettős kép lenne.
-A kiindulópont itt is egy mindennapi téma volt: egy meztelen felsőtestű ember pihen a fűben – ha fekvő formátumban nézzük a képet. A kép 90 fokos elforgatásával, álló formátumban azonban megtörténik az átalakulás: a földön elnyújtózott alak hirtelen Krisztus testtartására emlékeztet a kereszten – mint egy feszület az út mellett. A napsütés hirtelen transzcendens fénnyé válik. Igazából nem Krisztust látjuk, mégis rá asszociálunk, őt hívjuk elő a képi emlékezetünkből. Játszom a képi emlékezetünkkel.
– Mióta megnéztük a fenti képet, a hegycsúcson álló keresztet, minden repülőben keresztet látok…
– Pedig számomra ennek a képnek nincs vallásos üzenete. A háttérben diákok állnak repülőikkel, elöl a tanárnő egy gördeszkán, karját szárnyként emelve a magasba. Ő maga egy repülőgép. Egyfajta nárcizmus is van a képben, a nő bemutatja saját magát és a teste fölötti uralmát. Milyen jól tud repülni! A kép egyben tisztelgés a művészet előtt: egy pillangó van a nő mellén, ami képes szárnyalni és szép – akárcsak a művészet.
– Hogyan érzi magát, mikor a képeit, ezek által pedig önmagát bemutatja a közönségnek?
– Olyan, mintha az ember alsónadrágban állna ott és két esélye van: vagy nevetségessé válik vagy megtapsolják. Mindenesetre lenyűgöz az a tény, hogy vannak emberek, akik fizetnek a képeimért, azért, hogy az életterükben legyen, pedig egyáltalán nem ismernek. A képeken keresztül úgy érzem, bekerülök az intim világukba.
– Évente nagyjából tíz képet fest, mégpedig párhuzamosan. Miért így csinálja?
– Nehezemre esik elkészülni velük. Elkezdem – majd a kilencedik képnél felmerül bennem, hogy mit csinálhatnék jobban a másodikon. Gyakran a képek felpörgetik egymást. Így inspirálom magam. Amíg a galéria tulajdonosa el nem viszi a képeket a kiállításra, addig nem tudom azt mondani, hogy elkészültek. Azután azonban azzal kell élnem, hogy bizony készen vannak.
Pierre Bonnard francia festőművészről azt mondják, hogy mindig volt nála egy kis festékes doboz. A gyűjtőknek pedig meg kellett akadályozniuk, hogy folytassa a már a falon elhelyezett festményeit. Nálam azért nem ilyen rossz a helyzet.
– Visszavonultan él Frankfurtban. Egy újságíró remetéhez hasonlította…
– Ez egy kicsit drámai megfogalmazás volt. Nem borotváltam kopaszra a fejem. De megvan a napi rutinom, nem tartozom egy művészcsoporthoz sem. A hétvégéket kivéve mindig a műtermemben vagyok.
– El tudja képzelni, hogy a vallásos emberek sértve érezhetik magukat a képei miatt?
– Azok a hívő emberek, akikkel találkoztam, inspirálónak találták a képeimet. Nem magával a vallással foglalkozom. Kapcsolódom egy hagyományhoz, amely a vallással foglalkozik. A vitorlázó repülő, mint kereszt és mint a transzcendens szimbóluma, érthető az emberek számára. A kiállításomat Uriban, a Haus der Kunst-ban meglátogatta Cristian Meyer engelbergi apát. Azt mondták, nagyon tetszettek neki a műveim.
– Ön vallásos?
– Nem, azt nem mondhatnám. Katolikusnak kereszteltek és voltam elsőáldozó, de a szüleim vallásilag közömbösek voltak. A vallásnak nem volt szerepe az életünkben, de a két nővérem megtalálta a hitet. Én nem.
– Mit jelent Önnek az Egyház?
– Művészként sokat köszönhetek az egyháznak. A 19. századig az egyház és a nemesség volt a művészeti alkotások fő megrendelője.
Számomra az egyház esztétikai csoda. Teljes műalkotás – építészetből, festészetből, szobrászatból, liturgiából és zenéből.
A legjobb emberek beleadták a legjobbat. Ezért szívesen fizetek egyházi adót. Nagyszerűnek tartottam azt is, hogy Benedek pápa piros cipőt viselt az ornátusához. Arra gondoltam: Hej, ez biztos pénzbe kerül, és én hajlandó vagyok az esztétikáért áldozni! Szeretem a katolikus képi ábrázolásokat is. A keresztény művészettörténetben Szent Sebestyén ábrázolása adott lehetőséget a mezítelen férfitest ábrázolására annak teljes nagyszerűségében. Sok erotika van ezeken a képeken.
A barokk festmények a maguk rózsaszín felhőivel és angyalszárnyaikkal mind nagy „színpadi művek”. Használom ezt a pátoszt, ezt a hősiességet a festményeimben, összekapcsolva kis, hétköznapi dolgokkal. Így találkozik az én Sebestyén-ábrázolásomon egy kisfiú – íjászjelvénnyel az ingén – a patetikus festménnyel, amelyen Sebestyén egy angyal karjaiban hal meg.
-A Studio egy újabb Sebestyén-ábrázolás. Itt egyértelmű utalást látok a homoszexualitásra. Mit gondol az egyház szexualitáshoz való viszonyáról?
-A Sebestyén-ábrázolások hagyományában vannak erősen erotikus figurák. Ezt az egyház elfogadta. A képek és szobrok oltárokat és templomokat díszítettek. A viszony nem egyértelmű. A tanításnak tisztának kell maradnia, de sok minden történik az egyházban, amit érdekesnek tartok. A dél-amerikai egyház nagyon különbözik az ittenitől, mégis mindannyian összetartoznak. Ettől szimpatikus számomra a katolikus egyház.
-A képei mindig azonnal elkelnek. Miért nem fest évente 20 képet és gazdagszik meg?
-Élvezni akarom a munkámat és szeretnék a saját ritmusomban élni. Még akkor is, ha egyik napról a másikra élek, és néha éjjeliőrként kell dolgoznom.
-Mit jelentenek Önnek a saját képei? Valamit, amit örökül hagy?
Abban a gondolatban, hogy halálom után olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna, van valami rémisztő.
Ilyenkor jó lenne hinni, és tudni, hogy vigyáznak ránk. De az örökkévalóságra nem gondolok túl gyakran.
