„Nagyon hiányzik a tánc” – Tóth Nikolett a tragikus baleset utáni életéről

A Budapesti Operettszínház balettművésze, Tóth Nikolett 2022 júniusában bénult le, miután rászakadt egy bővítési munkálatok alatt álló ház homlokzata. Hogyan éli meg, hogy tolószékbe kényszerült, és mennyiben tudja folytatni hivatását a fájdalmak, a gyógytornák és a robotterápiák közepette?

– Egy baleset után az ember ösztönösen kapaszkodókat keres: magyarázatot, felelőst, igazságot. Nálad a jogi út is elindult. Hol tart ez most?

– A kártérítés érdekében indított polgári perek három év után decemberben számomra kedvező eredménnyel zárultak. A büntetőeljárásnak azonban még nincs vége. Ott annyi történt, hogy a rendőrség az ügyet átadta az ügyészségnek. Nehéz folyamat volt, bár szerencsére nem kellett sokat bíróságra járni, az ügyvédem intézett mindent. Inkább az bosszantott fel, amilyen reakciókat az építtetőktől kaptam. Ők ugyanis

egyáltalán nem vállalnak felelősséget:

a rendőrség négy céget gyanúsított meg, de egyik sem vállalta. Ezek bosszantanak, elvégre nem a semmiből omlott le az az épület.

– Dühítő is, amikor egymásra mutogatás megy, miközben egy élet derékba tört.

– Így van. Pedig az elején még nagyon optimista voltam. Azt gondoltam, ez csupán egy szakasz az életemben, és a múltamat tekintve majd szépen rehabilitálódom, és ha nem is táncolhatok, azért valami mégis lesz. Hamar rájöttem, hogy ez nem így néz ki.

– Mikor szembesültél vele?

– Nem tudom igazából. Csak azt tudom, hogy mire vágytam. Mindig is belül akartam maradni a színház világában, akkor is, ha nem táncolok. Az volt a tervem, hogy táncosokkal maradjak, és szerencsére sikerült is, hiszen részt veszek az oktatásban. Sőt,

Hirdetés

most együtt szerepelek velük, ugyanis benne vagyok a Diótörőben,

csak nem táncolok, hanem mint nagymama ülök a székben. Jó érzés, hogy mégis visszatérhetek a színpadra, csak nem úgy, mint előtte.

– Ez egyfelől jó, másfelől pokolian nehéz lehet.

– Nagyon hiányzik a tánc. És nagyon bosszantó, hogy elvesztek olyan lehetőségek, amelyeket a társulatnál még megkaptam volna. De szerencsére nem omlottam össze. Mindent összevetve úgy gondolom, hogy jól kezelem a helyzetet.

– A legelső időszakban, amikor még bizonytalan volt, mi lesz holnap, hogyan tudott támogatni a családod, a környezeted?

– Szerencsés vagyok, mert egyrészt nagyon sok barátom van, és a közvetlen környezetem befogadó volt. Az is sokat segített, hogy nem kezeltek másként. Nem úgy, mint egy „beteg embert”, hanem ugyanúgy, mint előtte. Már a legelején bejöttek a kórházba, és úgy viselkedtek velem, mint korábban. Ez sokat segített abban, hogy én se gondoljam magamról, hogy rossz, más vagy beteg vagyok. A közvetlen környezetem a mai napig nagyon támogató, még mindig itt vannak mellettem. Ami pedig az Operett Színházat illeti: kezdeményezték, hogy beszéljünk. Hogyan, mit tudok dolgozni, hány órában. Ezt sikerült kitalálni, megbeszélni. Most már több mint egy éve vagyok a színháznál balettmesterként, próbavezetőként.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát a kezelésekkel?

– Még járok rehabilitációra, például gyógytornákra, az is sok időmet veszi el. Úgyhogy egyelőre félállásban vagyok, és leginkább próbavezetőként veszek részt a társulat életében. Az egyes darabok balettbetéteinek vagy koreográfiáinak próbáin veszek részt, segítem a táncosokat, javítom őket, segítek a másik balettmesternek.

– Hol tart most a rehabilitáció?

– A baleset után egy éven keresztül bent voltam a rehabilitációs intézetben, most pedig már másfél éve két helyre járok rehabilitációra: egy helyre gyógytornára, egy másik helyre pedig robotterápiára és gyógytornára. Heti négyszer két órát.

– Mi ad erőt a viszontagságok elviseléséhez?

– Az édesanyám mellett az, hogy dolgozhatok a színháznál. Tehát leginkább a szakma iránti szeretetem, és hogy együtt lehetek a volt kollégáimmal, illetve most már új munkatársakkal is. Mert én a színházban érzem magam a leginkább otthon.

– Milyen terveid vannak? Ha mondjuk öt év múlva készülne veled egy interjú, miről mesélnél?

– A baleset óta nagyon hosszú távú terveim nincsenek, mert kiszámíthatatlan az állapotom. Úgyhogy egyrészt örülök a mának. Másrészt szeretnék továbbra is a színháznál dolgozni. Nem biztos, hogy egy ötéves tervet fel tudok vázolni, de annak örülnék, ha a színházban egyre több mindent tudnék csinálni. Nemcsak próbákba besegíteni, hanem önállóan próbákat vagy akár balettórákat tartani.

– Ha valaki most ébred fel egy baleset után, vagy még a legnehezebb, kórházi szakaszban van, mit mondanál neki?

– Azt mondanám, hogy arra koncentráljon, ami van, és amiért hálát tud adni, ne pedig arra, ami nincs. Sokkal jobb úgy nézni a dolgokra, hogy a pohár félig tele van, nem pedig félig üres! Másrészt azt, hogy semmiképpen ne adja fel. Szerintem vannak csodák. Még ha velem eddig nem is történtek meg…

persze már az is csoda, hogy életben vagyok.

És hogy az élet még így is szép. Amikor az ember nagyon rosszul van a kórházban, akkor a betegágyról nézve csak az, hogy mondjuk kimegy a napsütésre, már önmagában nagyon szép élmény tud lenni.