A pár napja elhunyt színészlegenda úgy távozott közülünk, hogy bár szakmai életműve nyitott könyv, a vele történt csodaszámba menő eseményeket valószínűleg kevesen ismerik.
* * *
2016-ban találkoztam a Nemzet Színészével, aki törékeny fizikuma ellenére úgy ült velem szemben, mint az a biztos pont, amit Arkhimédész is keresett, de nem talált sehol. Pedig megpróbálta az élet Törőcsik Marit: sok olyan helyzetet túlélt, amibe mások talán belehaltak volna. A belső erő példaképeként emlékezhetünk rá, amelyhez akkori beszélgetésünk felidézése is hozzájárulhat. Az alábbi interjú eredetileg a Szemlélek blogon jelent meg.
* * *
– Gazdag, sikeres pályafutást mondhat magáénak, holott az sem volt biztos, hogy épen megéri a felnőttkort.
– Kisgyerek voltam, a nővérem iskolai kirándulásra indult a Tiszához. A nagyapámnak szikvíz üzeme is volt, a három unokája kapott tőle színes kicsi szódásüvegeket. Rohantam az egyik üveggel a nővérem után, hogy vigye magával, de elestem, és felrobbant a kezemben az üveg. Elöntötte a vér az arcomat. Anyám odaszaladt, felemelt, és amikor meglátta, hogy nem a szemem ment ki, hanem épp mellette sérült meg az arcom – még most is látszik a vágás –, eldobott, és elájult. Mondta is neki utólag az orvos: örüljön neki, hogy úgy dobott el, hogy nem sérült meg még súlyosabban a fejem.
– Mikor történt ez?
– Öt éves lehettem talán.
– Csodának tartja ezt az eseményt?
– Nézze, ha nincs szemem, én ma nem vagyok színész! De van még ehhez hasonló történetem. A második világháborúban golyót kapott a lábam. Kiszöktem ugyanis a bunkerből, mert láttam, hogy gyönyörű csíkokat húznak a repülők. Anyám nem vette észre, hogy kimentem, csak amikor felkiáltottam fájdalmamban. Akkoriban nem voltak ott orvosok. A patikus felforrósított egy ollót, és levágta a kiszakított részt a lábamról – a golyó szerencsére nem maradt benn.
Ha az a lövés egyetlen centivel lentebb talál el, ma szintén nem lennék színésznő.
Ha a térdemet találta volna el a golyó, még ma is nehezen hoznák rendbe a lábamat, de akkor, ott erre nem lett volna lehetőség. Soha többé nem tudtam volna rendesen járni.
– Úgy tudom, súlyos közlekedési balesete is volt.
– Egyszer elaludtam vezetés közben. Rengeteget dolgoztam, a színészet sok utazással jár. Arra ébredtem, hogy egy vastag fának hajtottam a kocsimmal. Teljesen összeroncsolódott az autó eleje, a kormány szorosan nekem nyomódott, alig tudtam kiszabadulni. Hátra kellett másznom, úgy jöttem ki valahogy. És akkor láttam, hogy azért nem lett komolyabb bajom, mert sok nagyobb bokor állt a fa előtt, és azok lefékezték az autómat. Emlékszem, ahogy elegáns öltözékben, tűsarkúban, kalapban kiálltam hajnali egy órakor az út szélére stoppolni. A rendőrök később hívtak, hogy megtalálták a kocsit.
– A sort egy földrengés folytatja.
– Így van, ez Peruban történt. Egy csodálatos és biztonságos limai szállodában laktunk: rengésbiztos falak, csupán 4 vagy 5 emelet, tehát nem toronyház. Ez nagy előny, mert amikor az a bizonyos földrengés megtörtént, egy másik, magasabb hotelben sokáig bent rekedtek az ott tartózkodók, mert elmozdult az épület, emiatt nem lehetett használni a lifteket. Makk Károllyal és a Hungaroring akkori igazgatójával voltunk akkor épp Peruban. Olyan erős földrengés jött, hogy 2 perc 40 másodpercig tartott. Ez iszonyúan hosszú idő. Az erőssége is nagy volt, 8,5-es. Kivágódtak az ajtók, becsapódtak, újra kivágódtak. Amikor az egész véget ért, csak akkor vettük észre, hogy közöttünk van egy bennszülött takarító. Képzelje el, hogy élhettük át az egészet, ha közben észre sem vettük, hogy egy ismeretlen ember odakerült mellénk! Minden a földön volt, egyetlen tárgy nem maradt a helyén, a cigarettám a földön, az öngyújtóm a földön, a képek leestek a falról. És akkor megláttam, hogy a telefonom a helyén maradt, előtte pedig két papírfotó: Maár Gyula és Maár Teréz, a férjem és a lányom. Néztem, néztem, aztán letérdeltem és elkezdtem imádkozni. Hát ez hogy lehet? Hogy lehet, hogy két papírkép a helyén marad, miközben minden szanaszét hever a földön? Utólag láttuk, hogy a sztrádán is hatalmas hasadékok nyíltak.
Borzalmas élmény volt, de az a két fotó el sem mozdult a helyéről. Akkor biztos voltam benne, hogy ezzel Isten azt üzeni nekem, hogy minden rendben lesz.
– Néhány éve a klinikai halál állapotába került, de visszatért.
– Nemrég mondtam nevetve a lányomnak, hogy az Isten visszaadott, de nagy árat kellett fizetni érte, mert maradt egy halott rész az agyamban. Ötödik éve egyre nagyobb görcsben van az egyik kezem, folyamatosan növekszik a fájdalom.
– Ennek ellenére most is két filmben szerepel, színpadon játszik. Szerintem ez az igazi csoda. Mi az, ami tűzben tartja, ami erőt ad Önnek, hogy tovább maradjon a pályán?
– Maár Gyulával készítettek egy interjút, amiben a kórházba kerülésem is szóba került. Úgy volt, hogy csak egy vizsgálatra megyek be, ő lent megvár az autóban, és hamar megyünk is tovább. Aztán kapott egy telefont, hogy a klinikai halál állapotába kerültem. Két és fél hónapig voltam intenzív osztályon. Ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy minden reggel másképp kaparta össze magát ebben az időszakban, hogy élni tudjon, de abban biztos volt, hogy Mari visszajön. Így mondta: – Őbenne van valami különleges emberi tartás, amivel még soha nem találkoztam. Ez hasonlóan különleges tehetséggel párosul. Elvárom tőle, hogy éljen engem is túl. Ha ő menne el előbb, nekem végem van. Megállnék, és nem tudnám, hogyan kell tovább élni – fogalmazott velem kapcsolatban. Amikor ezeket a szavakat meghallottam, elkezdtem sírni.
– Az egész ország ismeri Önt, mindenkiben él valamiféle kép a személyével kapcsolatban. De saját maga szerint kicsoda valójában Törőcsik Mari?
– Nehéz kérdés, kedvem lenne kikerülni a válaszadást. Mindenki azt hiszi, hogy az idő múlásával többé válik – természetesen így vagyok ezzel én is. Más szakmákra is igaz, de a színészetre különösen áll, hogy ha valaki emberileg romlik, akkor romlik a munkája is.
Abban ringatom magam, hogy azért szeretnek olyan sokan, még a fiatalok is felnéznek rám, mert talán még mindig tudok valamit adni, amin elcsodálkoznak.
Abban ringatom magam, hogy talán nem romlottam emberileg, mert nem romlottam a színészet terén. Igazából a kérdésére nem is én tudok válaszolni, hanem az, aki engem lát.
– A kérdésem részben arra is vonatkozott, hogy látjuk-e az igazi Törőcsik Marit a színpadon, a vásznon. Mennyire van ott az ember a szerepben?
– Nézze, én nem bírom elviselni a színjátszást. Major Tamás rendező mondta, amikor hallgatóként a negyedéves vizsgán látott, ahonnan a Nemzeti Színházba is kiválogatta a leendő színészeket, hogy: „Törőcsik, maga nem tud semmit.” Mondom neki: így van, de mit csináljak… Azt felelte: „Semmit. Majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán. De egészen kivételes ízlésre vall, hogy maga képtelen használni az általam annyira gyűlölt általános színészetet. Maga nem játszik, hanem létezik. Ehhez majd szép lassan megtalálja a megfelelő formákat.” Ennek megfelelőn igyekeztem élni. Találkoztam nemrég a Saul fia című film főszereplőjével, egy díjat adtam át neki, és akkor mondtam, hogy mindig úgy akartam játszani, ahogy ő teszi. Létezni – ez az igazi színészet, amihez nem könnyű megtalálni a formákat.
– Aki tehát látta Törőcsik Marit valamilyen szerepben, az ismeri a valódi Törőcsik Marit?
– Talán elmondható, hogy igen.
