Üzenet a határon túlról: Magyarországon k@rva jó dolguk van az embereknek

Erdélyből kaptuk a fenti gondolatot, mi pedig elgondolkodtunk rajta.

„Sok-sok embernél jártam Magyarországon, kurva jó dolguk van és mégis elégedetlenkednek? Nem értem?” – szó szerint ezt az üzenetet kapta szerkesztőségünk, miután néhány cikkünkben felhívtuk a figyelmet az anyaországban létező társadalmi problémákra. A biztosítékot az egyház és az állam kapcsolatáról nyilvánosságra hozott felmérésünk üthette ki az üzenetírónál, mert közvetlenül utána ragadott billentyűzetet – ekkor még a 2022-es országgyűlési választások előtt jártunk.

Mi adja most ennek az aktualitását?

Tavaly tavasszal, a választások előtt az üzenet küldője nem járult hozzá magvas gondolatainak nyilvánosságra hozatalához, választások után pedig úgy voltunk vele, hogy már nem aktuális, így eltettük a „fiókba”.

Nemrég azonban észrevettük, hogy a Bethlen Gábor Alap által támogatott határon túli szervezetek LISTÁJÁN ott szerepel az üzenetküldő által vezetett szervezet neve is.

Így már sok mindent értünk.

Egyébként nem ő volt az egyetlen, aki hasonló gondolatokat fogalmazott meg. A „Békemenet” álszentségéről írt cikkem után is kaptam olyan megjegyzést határon túlról, hogy nem értik, mi bajom van. Persze ezt is olyanok küldték, akik épp úton voltak Erdélyből Budapest felé, magyar zászlóval a hónuk alatt…

Nehéz ügy ez. Mert ahhoz képest tényleg jó dolgunk van, ahogyan a magyar kisebbségek éltek és élnek Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken vagy a Vajdaságban: mindig másodrendű, vagy épp elnyomott állampolgárként. Mindig kiálltam az érdekeikért, és soha nem kérdőjeleztem meg, hogy igaz-e, amit mondanak, jogos-e, amit kérnek. Adtam, amit tudtam, és mindig érdeklődéssel hallgattam a tapasztalataikat – mert nemegyszer kiderült, hogy az átlagmagyart azért nem utálják annyira szívből a románok vagy az ukránok, nagyon sok a vegyes házasság is, de a politika szítja a kialvó tüzet is. Nehéz volt innen megítélni a tényleges helyzetet, főleg úgy, hogy mi is csak a politikusainkon keresztül, politikai érdekek mentén értelmezve tájékozódhattunk a valóságról.

Éppen ezért volt számomra nagy élmény, amikor nyolc hónapra munkát vállaltam Erdélyben. Végre közvetlenül megtapasztalhattam – és nem csak egy csíksomlyói, pálinkagőzben eltöltött búcsú erejéig –, hogy mit is jelentett odakint 2004. december 5-e, hogy miért nem egységesek politikailag a Romániában élő magyarok sem (miért is lennének, hiszen attól, hogy ugyanaz a nemzetiségük, még nem biztos, hogy mindegyiküknek ugyanaz a párt tetszik), és hogy miért kellene már túllépni itthon az erdélyiek szalmakalapos, kizárólag lóval és szekérrel való ábrázolásán (ami valójában csak nekünk jelent valamiféle romantikus nosztalgiát).

És éppen ezért mentem el az ukrán-orosz háború kitörése után nem sokkal Beregszászra is, hogy saját magam tapasztaljam meg, mi zajlik a határ másik oldalán. Az érdekelt legkevésbé, hogy tényleg luxusautókon menekülnek-e az ukránok (egyébként nem is értem, hogy ez miért volt valakiknek lényegi információ) – engem az érdekelt, hogy mi van a kinti magyarokkal. Ők is csomagolnak, vagy várnak? Ha várnak, meddig várnak, ha maradnak, miért maradnak? Ki mit gondol háború idején Orbánról és Zelenszkijről? Sok mindent meséltek, olyat is, ami itthon már megjelent a sajtóban, de olyat is, amiről kérték, egy szót se írjak – mert ugyan igaz, de nagyon nem tenne jót most az ott élő magyar kisebbségnek. Nem írtam meg.

Aki hozzám hasonlóan járt már bármelyik szomszédos ország magyarságánál, az tudja, hogy semmi nem olyan fekete vagy fehér ott sem, hogy az a politikai kommunikációnak jólesne. Mert a politikai kommunikációban semmi nem drága egy egymondatos szlogenért, ami jól hangzik, könnyen „átvihető” – csak éppen a valóságot takarja el előlünk.

De ugyanígy nem fekete vagy fehér az anyaországi magyarok helyzete sem. Most egy kicsit

mintha ezt vonnák kétségbe határon túl élő barátaink, amikor csak a maguk érdekein keresztül tekintenek ránk is.

Mert miért is elégedetlenkedünk mi itt, Magyarországon, a jelenlegi politikai környezet, a közbeszéd minősége, a pedagógusok helyzete, egyházaink hazug viselkedése miatt, ha egyébként nekünk jól megy? Elég benézni a garázsba vagy a templomtoronyba – hol itt a kérdés?

Több szempontból is leegyszerűsítő ez a hozzáállás. Egyrészt nem mindenkinek megy jól. Az a „sok-sok ember”, akiknél az üzenet küldője járhatott, ezek szerint a boldogabb részéhez tartozik a társadalomnak, de nálunk sem él mindenki luxusban. Szerintem nincs rendjén, hogy egy ötvenes pedagógus, pályája csúcsán 250 ezer forintot visz haza, a közigazgatásban pedig egy politikai alapon kinevezett középvezető, akinek sok esetben szakmai múltja sincs, 1 és 1,5 millió forint között keres. Az átlag végülis kijön, és akkor jól élünk, de ugye senki nem az átlagfizetés szerint pakolja a boltban a kosarát. A másik pedig, ami számomra megdöbbentő ebben az üzenetben, az maga az okfejtés: ha jól élsz, mi bajod lehet? Hát, sok minden! Ez pont azoknak a gondolkodásmódja, akik azt hiszik, ha a férj nem iszik és nem veri az asszonyt, akkor az már jó házasság.

Attól, hogy a jelenlegi magyar kormány tényszerűen sokat tett a családokért, a határon túliakért, vagy éppen a templomfelújításokért, miért ne lehetne még kritizálni azokat a káros folyamatokat, melyeket viszont elindított? Szerintem ez nem lehetősége, hanem kötelessége a mindenkori médiának, sőt kibővítem, a mindenkori értelmiségnek – jobboldaliaknak, nemzetieknek, meg konzervatívoknak is.

Mert amikor majd ezek a negatív folyamatok elérik az átlagember mindennapjait, akkor jogosan szegezik nekünk a kérdést, hogy miért nem szóltatok? Miért nem állítottátok meg? És igazuk lesz.

Így – Hodász András után szabadon – én is azt mondom, hogy ezért vessen rám bárki követ, tartson köpönyegforgatónak, libsizzen le, vagy hívjon bárminek, én azokhoz akarok tartozni, akik majd egyenes gerinccel tudják azt mondani: „Én szóltam!” Az üzenet küldőjének pedig üzenem: bennem semmi nem változott a határon túli magyarokkal kapcsolatban, akkor sem, ha ti most így gondolkodtok rólunk.