Miért tűnik álszentségnek a budapesti békemenetelés?

békemenet
origo.hu

Én is nyeltem annak idején a könnygázt az Astoriánál, most mégsem szívesen vonulnék együtt a kereszténység nevében még a pápát is gyalázókkal.

Megszólítva érzem magam az október 23-ra meghirdetett Békemenet által. Én is ott álltam ugyanis 2006-ban az Astoriánál. Nem sérültem meg, de nyeltem a könnygázt a többiekkel együtt. Máig azt gondolom, hogy szégyen, ami akkor, és még nagyobb szégyen, ami azután történt. Kitüntetett főrendőr, kéz kezet mos nyilatkozatok, a felelősség fel és el nem vállalása. Magyar emberek meggyalázása volt ez. Ott voltam a tömegben, melyet az akkori híradások is – tévesen – tüntetésnek tituláltak. Nem volt tüntetés. Egy október 23-i megemlékezés volt, igaz, hogy az akkori ellenzék szervezte, és az is igaz, hogy a beszédekben voltak “kiszólogatások” az aktuális kormányzat felé. De még egyszer rögzítsük, nem tüntettünk, megemlékeztünk.

A Békemenet sem tüntetésnek titulálja magát, mégis érezzük, hogy a mi békemeneteink itt, Magyarországon, távol állnak például az Olaszországban idén 60. éve megrendezett, ugyanilyen elnevezésű felvonulástól. Ott is kiállnak értékek mellett, ilyen volt például, mikor 2011-ben a kínai kommunista párt által üldözött Fálun Gong meditáció híveiért való szolidaritás jelképeként a menet felvonulási útvonalán a békét és az emberi jogokat hirdető standokat állítottak fel. Ha kell, azt is bátran néven nevezik, ami ellen kiállnak: idén ez a közömbösség, mely a gondoskodás ellentéte. A résztvevőknek meg is üzente Ferenc pápa, hogy “a békemenet egyszerű és lényegi üzenetével leszögezik, hogy a gondoskodás kultúrája egy út, sőt a főút, amely a békéhez vezet. A gondoskodás ugyanis a közömbösség, a leselejtezés, a mások méltósága megsértésének az ellentéte, vagyis annak az ellenkultúrának, mely minden háború és erőszak alapja.”

Ezzel szemben melyek a mi Békemenetünk fő célkitűzései? Megüzenni “a hazánkban lébecoló ellenzékieknek”, akik “semmire sem voltak jók” 2002 és 2010 között, akik “kirabolták a kincstárat”, és a brüsszeli bürokratáknak, hogy mi nem hagyjuk, mi majd megmutatjuk. Nem értem, nem látom át, hogy ebben mi az előremutató. Hol van ebben a béke lehetősége? A megoldás felé vezető út? Mitől fogom én – mint a 2006-os események egyik elszenvedője – jobban érezni magam a békemenet után? Hogy megmutattam? Hogy velem ezt nem lehet? És utána? Mi történik azután?

Csak azért, mert engem annak idején, ott, az Astoriánál gyűlöltek, nekem miért kellene erre gyűlölettel válaszolnom? Keresztényként szabad vagyok arra, hogy ne ezt tegyem.

A Békemenet szervezői, “arcai” viszont mintha pont erre csábítanának. Ők maguk is átlépték már többször az illendőség, sőt, a hiteles újságíráshoz szükséges tényszerűség határait is, mikor az elmúlt években tett nyilatkozataikban, publicisztikáikban arra használták tehetségüket, hogy más embereket, adott esetben a katolikus egyház fejét gyalázzák. Vannak olyan tévéműsorok – melyben hétről hétre ők is rendszeresen szerepelnek -, amik más emberek, a tőlük másképp gondolkodók pellengérre állítására, modern szóval a trollkodásra, keresztény megközelítéssel az ítélkezésre épülnek.

És most ők hívnak a keresztény Magyarországért csatába… Sajnálom, de én ebbe a hadseregbe nem tudok beállni. Akkor sem, ha vannak az abban résztvevőkkel közösen vallott értékeink. A gyűlölködésre, az ítélkezésre, a “mi” és az “ők” felosztás további mélyítésére nem mondhatok igent, mert akkor a kereszténységemet kéne megtagadnom. A gyűlölet az gyűlölet, mindegy, kinek a zászlaja alatt. Ha komolyan gondoljuk magunkat társadalomként itt, Magyarországon, akkor túl kell lépnünk ezen a gondolkodáson. Gyűlöletből én még építkezést nem láttam. Soha és sehol a történelemben. Akkor miért hiszünk ebben? Még mindig és újra? Gyűlölettel békét? Azt meg hogy?

És akkor joggal tehető fel a kérdés: mi a megoldás?

Számos módja létezik a béketeremtésnek – a Békemenetet jelenlegi formájában nem tudom ide sorolni -, elsősorban saját környezetünkben, családunkban, a munkahelyünkön és társadalmi szinten is. Mi itt, a Szemléleknél egy nyilvános felület biztosításával tudunk hozzájárulni egymás meghallgatásához, az eltérő vélemények megjelenéséhez, mely középtávon ki tud vezetni bennünket a mindenkit megbetegítő szekértáboros gondolkodásból, hosszú távon pedig elvezethet minket a személyeskedéstől mentes, valódi párbeszédhez, egymás méltóságának tiszteletben tartásához. Ezért itt, a Szemléleken továbbra is lesz helye az akár tőlünk is távol álló vélemények megjelenésének, a továbbiakban is interjúzunk majd pártpolitikai hovatartozástól függetlenül politikusokkal, művészekkel, médiaszemélyiségekkel és hétköznapi hősökkel is.

Mert hiszünk abban, hogy mikor kimondjuk azt a szót: “együtt”, az nem vonatkozhat az országnak csak az egyik vagy a másik felére.

Hirdetés
Szerelmese vagyok a közéletnek és a közbeszédnek. Hiszem, hogy magas szinten ezeket művelni csak szabadon gondolkodva lehet: a valóság és az igazság talaján állva, megengedve magunknak a változás lehetőségét.