Így lehet manipulálni egy népet a történelmi sebeivel – politikai passzivitásunk a sémáink tükrében

Miért van az, hogy mi, magyarok, közönnyel az arcunkon nézzük végig, ahogy szétbombázzák például az oktatásunkat, és nem teszünk ellene semmit?

Nyár végi VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, nagy hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói éppúgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!

Úgy tűnik, velünk, magyarokkal bármit meg lehet tenni – a tehetetlenség és passzivitás élménye népbetegséggé vált. Ezt vezetőink is jól tudják: nem kell megerőltetniük magukat, nem kell félniük a nép haragjától.

Ha a legnagyobb jóindulattal is vagyunk az aktuális vezető réteghez, akkor is

nagyon káros az ilyen felállás, ahol semmiféle kontroll nincs a nép oldaláról a vezetői döntésekre.

Miért van az, hogy Franciaországban, ha meg akarják emelni a nyugdíjkorhatárt, az egész ország sztrájkol, az egész ország leáll – a nép képes hatni a közügyekre. A francia politikusok félnek a nép haragjától – a mieink könnyedén legyintenek a tiltakozó pedagógusok csoportjára.

Hol kezdődik a tehetetlenség érzése, és mik ennek a történelmi előzményei?

Sématerápiás fogalmak segítségével, a teljesség igénye nélkül nézzük, vizsgáljuk meg, milyen sémái lehetnek a magyar népnek, hol lehetnek ennek a gyökerei történelmünkben!

A sématerápia Jeffrey E. Young (amerikai pszichológus) nevéhez kötődik, aki azt vette észre, hogy klienseinél megjelennek olyan belső, viszonylag stabil mintázatok, amik rendszerezik gondolkodásukat, érzelmeiket, döntéseiket. Ezeket a belső mintázatokat sémáknak nevezte el, és 18+1 ilyen sémát különített el.

A sémák a világról és a saját magunkról alkotott belső reprezentációk, amik a másokkal való kapcsolódásaink útján képződnek le bennünk. Ezek alapján tanuljuk meg például, hogy bízhatunk-e másokban, vagy hogy magunkat értékesnek, szerethetőnek, kompetensnek éljük-e meg.

Negatív sémáink az érzelmi szükségleteink sérülése mentén jönnek létre. Ha például károsul az autonómia szükségletünk, kialakulhat a dependencia/inkompetencia vagy az összeolvadtság, éretlenség belső képe magunkról. Nagyon leegyszerűsítve ha mondjuk a szüleink minden cselekedetünket kontrollálták, nem hagyták, hogy képesek legyünk magunk megoldani helyzeteket, elég valószínű, hogy kialakul bennünk az inkompetencia érzése. Ezek a sémák önfenntartóak, mert újból és újból olyan tapasztalatokat építünk be az önmagunkról és a világról alkotott képünkbe, amikben megerősítjük a káros mintázatokat. Hogy miért? Mert az ismerős negatív mintázatok nyújtotta biztonság fontosabb számunkra, mint az ismeretlen mintákban rejlő pozitív tapasztalatok bizonytalan lehetősége.

Próbáljunk a magyar népre úgy tekinteni, mint egy szükségletei mentén sérült gyermekre, aki beleragadt negatív sémáiba, ismétli maladaptív megküzdéseit, és ezekből nem tud kitörni! Nézzük meg a magyarok sémáit, vizsgáljuk meg, melyek azok a szükségletek, melyek mentén sérültünk a történelmünk viharai során, és ez hogyan hat a politikai aktivitásunkra!

Tekintsünk vissza 1526-ig, a mohácsi vészig, hiszen ez az a sarkalatos pont a történelmünkben, ahonnan kezdve folyamatosan a bekebelező nagyhatalmak ellen küzdöttünk, egészen a kiegyezésig. A hosszú évszázadokon át tartó hiábavaló próbálkozásunk a függetlenségünk kivívásáért maradandó hegeket okozott autonómiánk megélésében – ennek mentén

beépülhetett a kudarcra ítéltség séma a magyarok identitásába.

Majd következett a múlt századunk egyik legnagyobb traumája, Trianon – az ott és akkor történtek újból megtépázták a magyarság önmagába és az igazságos világba vetett hitét. A trianoni békeszerződés olyan mértékű arculcsapás volt, ami a teljes bizalmatlanság és kiszolgáltatottság érzésével járt együtt. Károsodott az alapvető biztonságérzetünk, azt az érzést keltve bennünk, hogy velünk bárki bármit megtehet, ki vagyunk szolgáltatva mások önző igényeinek (bizalmatlanság-abúzus séma).

A második világháború kudarca, és az utána következő kommunista diktatúra tovább erősítette a kudarcra ítéltség érzetét a magyar néplélekben. A kudarcra ítéltség és a csökkent önértékelés magával hozza az erős vezetés igényét, hiszen ha nem bízunk a saját kompetenciáinkban, akkor könnyen kerülünk dependens viszonyba. Kialakulhat az az érzés, hogy képtelenek vagyunk önálló döntéseket hozni, gondoskodni és megvédeni magunkat (dependenciaséma).

Az 1956-os forradalom ugyan némileg javított negatív önképünkön, az újabb kudarc és a magunkra hagyottság élménye újabb negatív sémát alakított ki (elhagyatottság séma).

A rendszerváltás új politikai szeleket hozott, lehetőséget az identitás fejlődésére és új sémák kialakítására. Ugyanakkor

az évszázadok alatt már kialakult és rögzült negatív sémák nagyon jól működő eszközeivé váltak az aktuális hatalomnak, lehetővé téve a szükségletek mentén a közgondolkodás manipulációját.

A negatív sémáink kapcsolatban állhatnak vélt csökkentértékűségünkkel, ami elkerülést, behódolást vagy túlkompenzálást eredményezhetnek, mind egyéni szinten, mind pedig a magyarság politikai közélethez való viszonyában.

A csökkentértékűség túlkompenzálása a feljogosítottság sémájához vezethet – ezért működik az a narratíva a magyar politikában, hogy mi magyarok szembemegyünk mindenkivel, vagyis túlhangsúlyozzuk vélt felsőbbrendűségünket.

Hogyan tudnánk ezen változtatni? Például azzal, hogy elfogadjuk és megértjük sebzettségünket. És felismerve az e mögött meghúzódó sérült szükségleteinket, kilépve az áldozatszerepből, elkezdünk saját sorsunk aktív formálóivá válni.

A változás ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy képesek vagyunk kiállni saját szükségleteinkért,

például egy jól működő magyar oktatási rendszerért.

Asztalos Katalin
pszichológus

1 hozzászólás

  1. Nem hiszek abban, hogy létezik a „néplélek”.
    1989-90-ben azt éreztem, hogy egy óriási teher leesik a vállamról, s szabadon, nagy levegőt véve végre a magunk uraiként formálhatjuk jelenünket, jövőnket, s főleg-főleg gyermekeink és unokáink jövőjét.
    Tudtam, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen az államadósság, az előző rezsim itt maradó, destruktív támogatói, elavult technológia a gazdaság szinte minden ágában, kétségek, hogy a Nyugat befogad-e bennünket, mert annyi eszük (sajnos) nem volt, hogy felajánlják az államadósság – mondjuk – felének elengedését stb. Mégis optimista voltam – sokakkal egyetemben -, mert a környező országok Romániától Lengyelországig, nem beszélve az épp háborút kezdő délszláv államokkal, a SzU-ból aztán 1991-ben kiváló kis balti köztársaságokkal, Ukrajnával, Belorusszal stb. – mindegyiküknél jobb pozícióból indultunk. Jellemzően SOKKAL jobb pozícióból. Ami az elmúlt 33 évben történt, azt csak és kizárólag magunknak köszönhetjük. S nem a népléleknek, hanem a dilettáns, illetve jórészt a maguk zsebére dolgozó megválasztott vezetőinknek. S eljutottunk od, hogy egy jó évtizede egy bűnszervezet vezetheti ezt az országot, a hazánkat, ahol a gyermekeinknek, unokáinknak nem lehet már jövője. Sajnos.
    Én már nem megyek, de mindhárom gyermekemet arra ösztökélem, hogy menjenek, amíg még megtehetik Mindenkinek egy élete van, éljenek boldogan! Na, ezt ebben az országban nem lehet. Kivéve az erkölcsöt, szolidaritást, empátiát hírből sem ismerő gátlástalan NER-iovagoknak és famíliájuknak. Mondjuk ők is Marbellán stb. vesznek ingatlant, hogy ha itt rájuk dől az, amit építettek, ha eljön az igazság pillanata, akkor gyorsan, könnyedén le tudjanak lépni, legen hova menekíteni a szajrét.