Pár hónapja még nem sejtettük, hogy a nagyhéten élőben nézhetjük egy szétszakadt család passióját, majd egy nemzet vonulhat velük a keresztre. A próbák még zajlanak, de a szenvedés elkerülhetetlen. A farizeusok a hatalmon lévő férfiak, a római katonák a média, és akik feszülnek, azok mi vagyunk. Mi és a gyerekeink.
Olyan szépen is tudna beszélni a magyar, mégis sokszor a csúnyát választja. Most páratlan lehetőség van előttünk a közbeszédben. Eddig tízmillió miniszterelnök és fociedző, pedagógus és virológus országa voltunk, mostantól egy új területen szakérthetünk: családon belüli erőszak. Ennek ha nem is szakértője, de egészen biztosan gyakori elszenvedője mindenki – a szájjal verést ismerjük, elszenvedjük és gyakoroljuk, napi szinten.
Nem kell a család- vagy gyermekvédelembe menni súlyos esetekért –
mindenhol gőzerővel folyik a bántalmazás.
Komoly kommunikációs szakemberek, újságírók, műsorkészítők adják át kreativitásukat és billentyűzetüket a bennük fortyogó, kezeletlen indulatoknak, és kíméletlenül lecsapnak. Bárkire. Bármikor. Az nyer, aki nagyobbat üt.
Ha Varga Judit szavainak csak egy százaléka lenne igaz, akkor is nagy probléma lenne a családban. Eddig is nagy szükség lett volna arra, hogy felelős pozícióban lévő emberek beszéljenek a családon belüli erőszakról – családon kívül, nyilvánosan. Most erre történelmi lehetőség van előttünk: beszélhetünk nemzetünk és világunk rákfenéjéről, arról, hogy hogyan bánunk egymással, és hogyan lehetne ezen változtatni.
Elég sok időt töltöttem a gyermekvédelemben ahhoz, hogy tudjak olyan esetekről, amikor hatalmi pozícióban lévő emberek bántalmazzák a családjukat. Politikus, cégvezető, orvos, ügyvéd, híres, hírhedt – a képlet mindenhol ugyanaz. Adott a család, mely a férfi akarata alá hajlik, hiszen a család vezetését – kimondva-kimondatlanul – tőle várjuk el. A férfi próbál megfelelni a világ elvárásainak otthon, a munkahelyén, az élet minden területén. Minél nagyobb befolyással és hatalommal rendelkezik a kör, mely az elvárásait közvetíti felé, annál nagyobb a nyomás, amit vélten vagy valósan ránehezedik, és annál nagyobb a feszültség is, amit folyamatosan cipel. Ha nincsenek jó technikái arra, hogy ezzel megbirkózzon, akkor bizony robbanásig feszül, a feszültséget pedig a családja kénytelen viselni, hiszen „értük dolgozik”, „miattuk szenvedi el” a pozíciójából fakadó nehézségeket.
Az általam ismert gyermekvédelmi esetek közül azok a bántalmazások a legsúlyosabbak, amelyekben a család a hatalmi befolyását is beveti, hogy ne derüljön ki róluk, mi történt a kulisszák mögött, a négy fal között – ez hatalmas pusztítást végez a gyermekek lelki világában. És ez generációk óta, generációkon át így megy… Ha nem látnánk bele egyetlen ilyen családba sem, bizonyos helyzetekből akkor is jól kikövetkeztethető a családon belüli erőszak jelenléte: elég csak ránéznünk arra, ahogyan felnőtt, hatalommal és befolyással rendelkező férfiak egymással beszélnek – érzelmi reakcióik egy sértődött óvodás szintjén vannak. Mondjuk, ez – annak ismeretében, hogy milyen mélyen sebzettek és mekkora feszültséget hordoznak – nem is csoda. De ezt a sebzettséget el kell fedni, a feszültségtől meg kell szabadulni: csillogó partik és vagyonok, Gucci-táskák és élére vasalt öltönyök, élvezeti szerek és szexuális kicsapongások mind a feszültség levezetését szolgálják – miközben, paradox módon, még többet generálnak. Amikor ugyanis kiderül néhány túlkapás, a hasonló sebeket hordozó, de a feszültséget hasonló módon levezetni nem tudó nép követ ragad – csak még nem tud odáig eldobni…
Amiről Varga Judit a családi életükkel kapcsolatban beszélt, az nagy valószínűséggel igen sok befolyással rendelkező családban előfordul – a feszültségnek valahova mennie kell… Ritkán posztolnak nagyjaink jógás, futós, vagy imádkozós, meditálós képeket, kapunk helyette lógó hasakat, gúnyos mosolyokat, cinikus megjegyzéseket, súlyos rágalmakat, érthetetlen intézkedéseket – ez is az elviselhetetlen feszültség távozása a felsőbb körökből.
Természetesen a családon belüli erőszak nem az elit kiváltsága, ez a kiterjesztett valóság. Ugyanezt csináljuk mi, az Istenadta nép idelent – csak itt arra már kevesebb energia jut, hogy elfedezzük. A feszültség fokozódik, és ne legyenek illúzióink, utat fog törni magának – és „a rossz fa nem terem jó gyümölcsöt.”
Istentelen életünk szeretet nélküli élet.
Következményeit látjuk mindenhol: az ország vezetésében, a médiában, a gyermekvédelemben, az emberi kapcsolatainkban. Néha kétségbeesetten próbáljuk toldozni-foltozni pszichológiával, újabb és újabb módszerekkel, amik majd megváltást hoznak. Majd, ha ezt vagy azt, így vagy úgy csináljuk – majd akkor jobb lesz. Feszítenek, feszülünk, mi meg továbbfeszítjük egymást gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Ostorrá formált nyelvünkkel ütjük a másik ember szeretnivalóságát, majd újabb és újabb nyilvános feszítésekért kiáltunk.
Ha akarjuk, ha nem, egy passióban vagyunk és egymást feszítjük keresztre.
Jézus Krisztus keresztútja így válik véres valósággá: senki nem ússza meg, hogy megfeszüljön a szeretetért.
Kimerítő valóság szegekkel és ostorral járkálni, és folyton arra lesni, kit lehet megfeszíteni. És ami nagyon tragikus, hogy erre szükség sincs, ha Isten útmutatását elfogadjuk és aszerint bánunk egymással. Isten nem tehet arról, hogy így bánunk egymással, de a politikusaink sem fogják rendbe tenni a kapcsolatainkat, sőt az országunkat sem – a lehetőség minden egyes ember számára adott.
„Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Márk 1;15)
Ha van olyan ember a kerek egy világon, aki a saját életében arra vágyik, hogy abban ne legyen igazságtalanság, békétlenség és szomorúság, akkor neki is szól ez az igeszakasz:
„az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben.” (Római levél 14;17)
