Varga Lili: „Ha magadban nem hiszel, Istenben sem hiszel”

Visky András Kitelepítés című könyve nyomán készült színdarabban tűnt fel az előző évadban: nem kisebb szerepet kapott, mint az utolsókig reménykedő, tragikus sorsú anyáét. A művésznővel beszélgettünk a különleges figuráról és a titokról: hogyan lehet elvarázsolni egy teljes nézőteret?

– Az elmúlt tíz év talán legnehezebb alakítása várt rád, amikor megkaptad a Kitelepítésből ismert anya szerepét. Hogyan élted meg ezt a feladatot?
– Ez egy rettentően izgalmas és közben félelmetes kihívás volt. Egy könyv adaptációja mindig különleges feladat, mert minden olvasó fejében különböző karakter él. Mikor először olvastam a könyvet, előttem is egy egyedi anya karaktere bontakozott ki, ezért a próbafolyamat során folyamatosan azon dolgoztam, hogy megtaláljam a legfontosabb karakterjegyeket, amelyek a leginkább kifejezik ennek a csodálatos nőnek a lényét. A felkészülés során sok időt töltöttem azzal, hogy elmerüljek a világában, és megértsem, mi motiválja őt a legkilátástalanabb helyzetekben. Újra és újra átolvastam a Kitelepítést, közben pedig rengeteget tanultam róla és önmagamról is. Ez a könyv csodálatosan gazdag, és én csak remélem, hogy sikerült olyan adaptációt bemutatnunk, ami

megérinti és érzelmi utazásra viszi az embereket.

Amikor pedig az előadás után többen odajönnek hozzám, és elmondják, hogy milyen mélyen hatott rájuk a történet, vagy hogy egy-egy jelenet emlékeztette őket a saját életük fontos pillanataira, akkor tudom, hogy sikerült átadnunk valamit, ami túlmutat a színház falain.

– A hit központi helyen szerepel az anya életében. Amikor az istenhívő asszony karakterére készültél, miből merítettél inspirációt?
– A hit valóban nagyon fontos a számára – az általam megformált karaktert mély istenhit, egyfajta vak hit jellemzi a legjobban, ami szinte már szerelem. Úgy beszél vele, mint az igazi párjával, szövetségesével, társával. Mivel nekem is volt olyan rokonom, aki hasonló hittel élt, könnyen megértettem, hogyan működik egy ilyen szinten mélyen vallásos ember. A családtagom mindig

rendíthetetlenül hitt Istenben és a gondviselésében, ez adott neki erőt,

hogy átvészelje a legnehezebb időszakokat – ezt próbáltam beépíteni a karakterbe is. Ezenkívül sokat beszélgettem a rendezővel, Árkosi Árpáddal arról, hogyan lehet hitelesen ábrázolni ezt az erős spirituális dimenziót, hogy a nézők is átéljék ezt a – szerelemhez hasonló – érzelmi mélységet és erőt, amit a hit adhat egy ember életében. Személy szerint úgy gondolom, hogyha valaki nem hisz magában, akkor Istenben sem hisz.

– Az előadásban minden csendnek jelentősége van. Ezek nem egyszerű hallgatások, szünetek, hanem igazi, mély csendek, olyanok, amelyekből zajos világunkban egyre kevesebb van. Milyen érzés csendet teremteni ebben a zajos életben?
– Nagyon jólesett elmélyülni ebben a csendes világban, még akkor is, ha a darab szörnyűségekről szól. Számomra a csend mindig is egy különleges eszköz volt a színpadon, hiszen a csendekben rejlő erő és feszültség sokszor többet mond, mint maguk a szavak. Színészként az előadásokban mindig igyekeztem megtalálni azokat a pillanatokat, amikor a csend megszólalhat, és amikor a nézők is átérzik, megértik a súlyát. A Kitelepítés esetében például a próbák során sokszor egyszerűen csak megálltunk vagy ültünk a térben, és azon kaptuk magunkat, hogy a csendet figyeltük, hogy megértsük, hogyan tudjuk használni.

– Beszéljünk a jelmezről. Az előadást nézve többen azt hittük, hogy a szerep miatt borotváltad kopaszra a fejed. Majd kiderül, hogy nem volt szükség semmilyen borotvára. Mesélnél erről?
– Ez egy hosszú történet. 11 éves korom óta küzdök az alopecia areatával, vagyis a foltos hajhullással. Ez egy betegség, aminek megvannak a maga nehézségei, többek között az, hogy egyszerűen nem nő ki a hajam, ugyanakkor soha nem hagytam, hogy ez meghatározza az életemet vagy a karrieremet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem zavart, mert kezdetben nagyon megviselt. Az iskolában eleinte például sokszor találkoztam negatív előítéletekkel, és ez nem volt könnyű. Aztán

elhatároztam, nem hagyom, hogy ez tönkretegye az életemet.

Most úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy egy olyan szakmám van, ahol a betegséget – bár nem szeretem ezt a szót – az előnyömre fordíthatom, itt van mondjuk a Kitelepítés című előadás… Máskor pedig parókát veszek, ami segít a különböző karakterek kifejezésében. Tehát már nem zavar, ennek ellenére az emberek gyakran kérdezik tőlem, hogyan tudok ilyen nyíltan beszélni erről a témáról, én pedig bátran válaszolok nekik. Tudom, sokakat inspirálhatok ezzel, köztük érintett személyeket vagy másokat, akiknek az átlagostól eltérő a külsejük, ezért úgy érzem, hogy ez a betegség egyfajta ajándék.

– A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nem okozott problémát?
– Nem igazán. Ha jól emlékszem, felvételin a második rostán szegezte nekem a kérdést Máté Gábor: mennyi fejkendőd van? Én pedig egyszerűen válaszoltam neki: hat-hét.

– Az egyetemről eszembe jut a szakdolgozat témád, a női színésznők kapunyitása. Miért éppen a pályakezdő színésznők? Így akartál erőt meríteni a színész szakmához?
– Számomra ez egy személyes téma. A pályám elején én is számos kihívással szembesültem, tudom, hogy milyen nehéz az indulás. Az általam tanulmányozott színészi karrierek láttán megtanultam, hogy minden kihívás egy lehetőség a növekedésre. Az élet néha olyan helyzetek elé állít, amelyek próbára tesznek minket, de ezekből a helyzetekből tanulunk a legtöbbet. Megtanultam azt is, hogy a színház világa tele van lehetőségekkel, és bár néha

úgy tűnik, hogy az ajtók zárva vannak, de mindig ott állnak a nyitott ajtók is.

De az is nagyon fontos tanulság volt, hogy támogató közegben dolgozzak, ahol bátorítást és inspirációt kapok – ez szerintem minden ember számára fontos. És végül, de nem utolsósorban, soha ne veszítsük el a szenvedélyünket a színház iránt – ez az a szenvedély, ami átsegít a nehéz időszakokon, és amiért érdemes küzdeni.

– Visszatérve a jelenlegi projektre, tudod, hogyan alakul számodra a következő évad?
– Most szabadúszóként dolgozom, és először találkoztam azzal a helyzettel, hogy július közepén nem tudom, hogy mit hoz az ősszel induló évad. De bízom a gondviselésben! Az előadások és a szerepek sokszínűsége engem mindig motivál, ezért izgatottan várom, hogy milyen új, izgalmas projektek várnak rám.

– Nehéz volt kiválni a kőszínházak kötelékéből, és szabadúszóként folytatni a karriered?
– A szabadúszás egyszerre felszabadító és terhes. Egyrészt lehetőséget ad arra, hogy kipróbáljam magam különböző produkciókban, másrészt folyamatosan új helyzetekhez kell alkalmazkodnom. Az előző évad során több különböző előadásban is szerepeltem, nagyszerű alkotókat ismerhettem meg, ami egy gazdagító élmény volt, és a jövőben is szeretnék olyan projektekben dolgozni, amelyekben új oldalról mutatkozhatom be a közönség előtt. Nincsenek kétségeim, a gondviselés segíteni fog.