Vajon miért menekülünk a csend elől, annak ellenére, hogy nagy szerepe van az alkotómunkában, vagy a másik emberrel való bensőséges viszony kialakításában? Ha elég időt szánunk arra, hogy ne ússzuk meg a magunkkal való (sokszor kínos) találkozást, az kapcsolatainkban is a hasznunkra lehet.
Csendben lenni piszok nehéz, mert együtt járhat az unalommal, a magánnyal és a fájdalom érzésével is – Byung-Chul Han remekül kifejti ezt Csillapító társadalom című könyvében. Ülni egy társaságban, ahol beszélgetés közben időnként majdnem mindenki a telefonjához nyúl – frusztráló. Várni a buszra és nem pörgetni addig is a híreket – frusztráló. Utazás közben csendben kinézni az ablakon, megengedve magamnak, hogy most semmi “hasznosat” ne csináljak – frusztráló és unalmas. Pedig az unalom valójában a legjobb ötletek melegágya. Ha egy iskolában tanítanék, a legelső, amit a diákoknak tanácsolnék az lenne, hogy tanuljanak meg unatkozni.
Mert aki megtanulja kezelni az unatkozásban megélt szenvedést, az olyan alázatot tanul, ami későbbi munkája során látványos eredményekhez vezetheti.
A csend másik velejárója lehet a fájdalom és a szorongás.
Nemrég, életem első altatásos műtétje után, a felébredéskor olyan kétségbeesést éreztem, amit elsőre nem is tudtam, hogyan kezeljek. (Nem közölték velem előre, hogy az ébredés utáni sírás, és az intenzív, egész testes remegés természetes reakció lehet az altatásra.) Nagyon megijedtem a helyzettől: begurítanak a kórterembe, még alig látok, de a remegés és a sírás már előtör belőlem, az ápolók kimennek, senki sem marad a kórteremben, alig tudok mozdulni, a nővérhívó kapcsolóját nem találom, közben kint felsír egy újszülött (a szülészeten történik mindez), ordítanék én is, de csak egy halk hahó-ra futja… Mégis, mit csináljak? Ekkor azt tettem, ami egyébként nem jellemző rám: a mobilomért nyúltam, hogy segítségért forduljak egy közeli hozzátartozómhoz, aki végül meg tudott nyugtatni.
A történet úgy is végződhetett volna, hogy nem kérek segítséget, mert a pániktól eszembe sem jut kifelé kommunikálni. Megbéníthatott volna az ijedtség. De szerencsém volt, mert (mint mindenki más) én is többször találkoztam már az egyedüllét fájó érzésével, és pont egy ilyen kiszolgáltatott szituációban ez a tapasztalat kapóra jött: krízishelyzetben a negatív berögződések, a szorongató érzések visszajönnek, és ha úgy fogadom őket, mint régi ismerőseimet, „akikkel” valamikor együtt éltem, máris nem olyan bénító az egész jelenet.
Sokat tanított nekem a műtét utáni felépülés időszaka is.
Egy elvonulás után csak egy mozdulat visszakapcsolni a telefonomat, és ugyanolyan egyszerű felülni a buszra, ami visszahoz a civilizációba. Nem így egy műtét után. Itt nincs kecmec: a testem egész egyszerűen nem engedi, hogy úgy mozduljak, ahogyan szeretnék. Ennek ellenére meglepődtem, mennyire jólesett a kórházban átélt mozdulatlanság. Hogy van időm.
Rá vagyok kényszerítve, hogy találkozzam a csenddel.
Teljesen más jellegű kihívásoknak voltam kitéve, mint ezelőtt. Például az volt az egyetlen feladatom, hogy a következő öt percben eljussak a vécéig. Hogy mi lesz utána, még nem tudtam, de az a lényeg, hogy szép lassan rámarkoljak az ágyam feletti kapaszkodóra, és megpróbáljam csak karizomból, a hasamat kímélve felhúzni magam. Minden mozdulat egy feladat. Nincs multitasking! Csak egy dologra koncentráltam– és ez az, amiért (a nehézségek ellenére) nosztalgiával gondolok vissza a kórházban töltött napokra, és az azt követő hetekre.
Természetesen nem a szenvedés és a kétségbeesés hiányzik, hanem a mögötte meghúzódó erős, intim élmény: találkozás önmagammal egy ilyen helyzetben. Valójában két közeli hozzátartozóm volt ott velem: az egyik, aki telefonon segített, a másik pedig az, aki súgott nekem, hogy ott a telefon, kérhetek segítséget, csak érte kell nyúlnom.
Ez a “súgó” a valós, benső, „közeli hozzátartozóm”, akinek ugyan nincs telefonja, mégis mindig elérhető. Csak hát a saját életem zajában nem figyelek rá eléggé…
Meggyőződésem, hogy a választott vagy akár ránk kényszerített csendtől valami olyat kapunk, amit sehol máshol nem lelünk meg. Ezért érdemes törekedni arra, hogy része legyen az életünknek. Másik aspektusa viszont, hogy
a magány olyan belső éréshez segít hozzá minket, amit nem siettethetünk.
A felépülést sem lehet siettetni. Csak segíteni. Van ebben tehát felelősségünk – de van benne isteni szerencse is.
Marie-Luise von Franz beszél erről sokat a Női mesealakok című könyvében. A hosszan tartó álom (pl. Csipkerózsikánál), a visszavonulás, a némaság több történetben is kulcsfontosságú a személyiség kiteljesedéséhez. A hat hattyú című mesében például a főhős lánynak hat évig nem szabad beszélnie, és csillagvirágból kell inget varrnia hattyúvá varázsolt fiútestvéreinek, hogy ezzel megválthassa őket az átoktól. A királylány és a kígyóban a nyolc évnyi, pusztában való bolyongás, majd később egy sírkő alatt töltött időszak hozza el a királylánynak azt a bölcsességet és személyiségbeli teljességet, ami méltóvá teszi őt a királyi rangjához.
A belső munka mellett azonban ott van a kegyelem is ezekben a történetekben. A Csipkerózsika bizonyos változataiban (és A hat hattyúban is) az utolsó pillanatban, kvázi szerencse folytán szabadul meg a főhős, mert a herceg pont akkor talál oda a kastélyhoz, amikor letelt a száz év. Éppen időben – ez már talán az isteni kegyelem műve.
Nagy titok, vajon mikor visz minket az önfejlesztés valódi önmegismeréshez,
mikor tudunk a fájdalomból valódi tapasztalást, az unalomból kreatív alkotómunkát, a magányból meghittséget teremteni.
Mert ezek egy része a mi vállalásainkon, és alázatos, kitartó munkánkon múlik, a másik része pedig – valami tőlünk sokkal hatalmasabbnak a dolga.
Zárásként szintén Marie-Louise von Franztól idézek:
„Egy utazó megkérdezett egyszer egy szibériai sámánt: lehetséges-e később, a beavatás után is előbbre jutni? [Az] erre így felelt: igen, ha az ember kész minden előbbre jutást új szenvedéssel fizetni meg.”
Fodor Katalin
