Gyakran nem értjük heves érzelmi reakcióinkat és elképedünk, hogy milyen magasságokból micsoda mélységekbe tudunk süllyedni. Miért van ennyi szakadás és viszálykodás a felekezetek között és bennük? – ha válaszokat keresünk erre a kérdésre, a gyermekvédelemben megtalálhatjuk.
„Én vagyok a keresztény, te nem vagy keresztény”. Gyakran kihallani ezt a mondatot nemcsak a felekezetek, hanem a magukat hívőnek vallók közötti párbeszédekből is. Mintha komoly küzdelem zajlana, hogy ki nevezheti magát kereszténynek. A vádlás és a kárhoztatás szelleme azonnal ott terem, amikor hívják. Minden ember rab, amíg ítélkezik. Ebből a rabságból a keresztény hit szerint csak az tud kiszabadítani, akinek a nevére hivatkozva ítélkeznek. Aki megmondta azt is, hogy:„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?”(Máté 7;1-4)
Az ítélkezés nem azt jelenti, hogy nem ítélhetjük meg, hogy egy másik ember beszéde vagy cselekedete szerintünk helyes vagy helytelen (bár kéretlenül ennek sincs helye). Elhatárolódhatunk mások beszédétől és cselekedeteitől, ennek is megvan a helyes, az emberi méltóságot szem előtt tartó módja. Az ítélkezés az, amikor a másik emberi lény teljes, általam elképzelt valóságát megkérdőjelezem, magamat fölé emelem, és őt emberi méltóságában megalázom. Ez pusztító utálatosság, ami milliárdok életét nyomorítja. Ott van-e a szent helyen? Hát, a Biblia szerint a hívő ember teste a Szentlélek temploma, s mint olyan, szent hely.
Sajnálatos módon beleivódhat a keresztény lelkületbe a vádlás és a kárhoztatás, amit már gyermekkorban megtanítanak nekünk.
Minden ember úgy értelmezi a Szentírást, ahogy azt a saját szemszögéből megérti. Még akkor is, ha nagyon nagy szeretettel azt akarjuk: a másik azt lássa meg, amit mi. Jézus Krisztust senki a világon nem tudja ugyanabból a szögből követni. Ez egyszerű fizika. Elvárni bárkitől, hogy máshogy örüljön, vagy egyáltalán ne is örüljön, vagy ugyanazt értse, amit mi, az istenkáromlás. Miért? Mert az Isten a képmására teremtette az embert. Istenre hivatkozva megparancsolni a másik embernek, hogyan örüljön, hogyan gondolkodjon, az az emberi méltóságot sérti. Számtalan gyerek és hívő, hinni akaró sérül, mert megszégyenítik azért, ahogyan az örömét megéli.
A felekezetek és a testvérek közötti sértődések, gyűlölködések legfőbb oka mind a mai napig, hogy a másik örömét, megértését kritizálják irigységből, féltékenységből. Ezt akkor lehet látni, amikor valaki gúnyolódik a másik örömén. Ezt akkor teszi, ha őt már megalázták és megszégyenítették a saját örömének megélése miatt, valószínűleg még gyermekkorában.
„Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: Ki a nagyobb a mennyek országában? Ő odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, és olyan lesz, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában.” (Máté 18;1-3)
A megtérés (vagyis a gondolkodásmódunk megváltoztatásának) feltétele Jézus Krisztus szerint az is, hogy olyanná válunk, mint a kisgyerekek! Nem csak engedelmessé, hiszen egy kisgyerek sem feltétlen engedelmes, viszont engedelmessé válhat, kétféleképpen is. Engedelmessé válhat, ha teljes valójában tiszteljük és megbecsüljük, mint Isten csodálatos, egyedi és megismételhetetlen teremtményét, akit ránk bízott, hogy szeretetteljes emberré formáljuk az Ő ereje és igéje által. És engedelmessé válhat akkor is, ha kijelentjük, hogy a gyerek egy ránk szoruló, aki azért van, mert mi etetjük, és valójában egy gyurma, akit tekintéllyel, hatalommal kell a saját képünkre formálnunk. Mikor felnő, a mi végtagunk lesz, és ha nem úgy mozog, ahogyan azt mi kitaláltuk, kivetjük a családból.
Nos, ezek a „gyerekek” ülnek jelenleg a világ trónján. Emberek, akiket sosem vigasztaltak meg, akiket sosem vettek komolyan, akiket tekintéllyel leuraltak, akiket megaláztak, és akik mérhetetlen hatalomvággyal és vagyonokkal próbálják magukat láttatni és komolyan vetetni – és a szívük mélyén megszerettetni. Ha a szívük rejtett zugában nem ez lenne, akkor nem emberi lények lennének. Az emberi tudomány mai állása szerint viszont azok – még ha majmokból is, a keresztény hit szerint pedig Isten képmásai, teremtményei.
Ha Isten Fia felszólít minket arra, hogy legyünk olyanok, mint a kisgyermekek, akkor azt érdemes komolyan venni. Ha olyanoknak kell lennünk, mint a kisgyermekek, akkor nézzük meg, milyenek a kisgyerekek!
Egy kisgyerek mindent eltűr, mindent elhisz és mindent remél. Töretlen bizalommal közeledik felénk, amíg már annyit bántjuk, hogy gyanakvó és megkeseredett lesz. Nem ítélkezik, nem vádaskodik, és képes arra, hogy hetvenszer hétszer is megbocsásson. Nem akar uralkodni, sem tanítani, sem kioktatni, sem teológiából diplomát szerezni. Nem nézi, mekkora vagyonunk van, és miben vagyunk rosszabbak nála. Nem akar semmi mást, csak örülni és játszani egy másik emberi lénnyel, akinél nem gondolja magát sem többnek, sem kevesebbnek – míg meg nem tanítjuk erre.
A kisgyerekek lelkülete és hozzáállása világszerte minden jóérzésű emberből csodálatot vált ki. Nem véletlen, hogy a legnagyobb felháborodás a gyerekeket érintő erőszak váltja ki. És nem véletlen az sem, hogy Jézus Krisztus így beszél a gyerekbántalmazókról:
„Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be. De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.” (Máté 18;4-6)
A szakadásokat a legtöbb esetben sértődés, gőg és megbocsátatlanság okozza, amely már akkor jelen volt a gyülekezetek életében, amikor a hívő oda belépett – mert otthonról hozta. És egy megtért embernek, aki csatlakozni szeretne egy gyülekezethez, nem pusztán az Igére van szüksége, hanem legfőképpen embertársai Isten által adott szeretetére, tiszteletére, méltóságának visszaszerzésére. Azaz a megcselekedett Igére!
Általános jelenség, hogy mikor egy új ember csatlakozik egy felekezethez, néhány hónapig örülnek neki, majd elkezdődik a saját képükre formálás. Ha szegény nem hajlik, vagy nem olyan gyorsan, ahogyan azt néhány testvér vagy maga a gyülekezet vezetője elvárná, kivetik magukból, vagy újabb sérülésekkel meggyötörten maga távozik. Ezek miatt is kerülik sokan a gyülekezeteket. A templomok annyival jobbak, hogy ott nem szólnak egymáshoz az emberek – csak néha szemmel verik az „elitkeresztények” az esetleneket, az újoncokat, a hátrányos helyzetűeket. Ami tény: a vádlás, a kárhoztatás, a neheztelés, a rágalmazás szelleme a világban mindenütt, minden felekezetben is jelen van. Minél több a felekezet, annál nagyobb a lehetőség, amivel egymásnak lehet őket ugrasztani. Ez vajon Isten terve?
Ha egy embert gyermekkorában megszégyenítenek az érzelmei kifejezése miatt, akkor sérül. Mert ez bántalmazás. Hányszor kiabálnak a „felnőttek” a gyerekekkel, mert azok mérgesek, vagy fura mozdulatokat tesznek, mikor örülnek, mert nem a társadalmilag elfogadott módon fejezik ki az érzelmeiket. Fegyelmezik őket azért, mert pusztán csak gyerekek. Kíváncsiak, érdeklődőek és kérdezősködnek, sokszor kéretlenül. Idegesítőek? Igen. Miért?
Mert nem azt és úgy és akkor csinálják, amit mi akarunk. Ugyanezért gyűlölködnek az emberek a világon mindenhol.
Kérdezés és meghallgatás nélkül parancsolgatnak, ítélkeznek, ahogy azt megszokták.
A sebeik nem gyógyulnak meg pusztán az Ige hirdetésétől és hallgatásától, de nélkülük sem! Az Igét bárki bárhol hallgathatja és olvashatja – nem biztos, hogy még egy papra, prédikátorra, vagy újabb igemagyarázóra van szükség. Az Úr nem csak úgy adta azt a parancsot, hogy Szeressétek egymást! Ahhoz kell egy másik ember. Kell, hogy odaforduljunk hozzá, és ne pusztán mondjuk az Igét, hanem hallgassuk meg a másikat. Ez nagyon nehéz, ha minket sosem hallgattak meg. Ha Isten szeretetének továbbadása a célunk egy másik embernek, akkor meg kell hallgatnunk. A megcselekedett Ige mindig és mindenhol a másik ember felé isteni szeretettel forduló ember.
Előfordulhat, hogy azért akarjuk szüntelen megmondani a másik embernek, hogyan kéne élnie, mert nekünk is folyton meg akarták mondani és emiatt sérültünk.
„Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek, mert aki a másikat szereti, betöltötte a törvényt.” (Róma 13;8)
