„A keresztény értelmiség hallgatása is felelős az ország lelki állapotáért”

Hosszabbra nyúlt sok családi ebéd Visi Piroska közéleti szerepvállalása miatt, aki szerint a Fideszre szavazók többsége is jól járna egy kormányváltással.

* * *

Nehéz lenne az országgyűlési választások közeledtével függetleníteni magunkat a politikai témáktól, de nem is akarunk ilyet tenni, hiszen ez az egész elvileg rólunk, a társadalom tagjairól szól. Pártpolitizálni nem fogunk, értéket viszont szívesen keresünk a pártok, jelöltek, szavak és tettek sűrűjében. Következetes szándékunkhoz ragaszkodva most sem azért szólaltatunk meg egy aktív politikust, mert egyetértünk vele, vagy sem, hanem mert úgy érezzük, inspirálóak, párbeszédre hívogatóak a gondolatai. Az Új Világ Néppárt jelöltje hatgyermekes katolikus közgazdászként Budapest 3. számú egyéni választókerületében méreti meg magát az előválasztáson.

* * *

– Itt vagyunk az előválasztás első fordulójának hajrájában – amikor ez a cikk megjelenik, már csak néhány óra van hátra belőle. Milyen érzések vannak benned?
– Egyrészt fáradt vagyok: nagyon sokat dolgoztunk, sok munka van mögöttünk. Másrészt jó a kedvem: nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg, jó a hangulat az aktivisták között is, akikkel egymás mellett standolunk. Jóban vagyunk, jó az együttműködés, és igazán lelkesítő, hogy a hegyvidéki választópolgárok közül nagyon sokan szavaznak. Felemelő érzés megélni, hogy jó ez a demokrácia, és jó, hogy gyakorolhatjuk.

– Ahogy ideértem a Széll Kálmán térre, én is azt láttam, hogy viszonylag sokan voltak a sátraknál, fiatalabbak is, kisgyermekesek, középkorúak, idősebbek – sokszínű társaságnak tűnt az összkép. Megtudtam, hogy néha ennek sokszorosa volt a tömeg ugyanitt. A mostani beszélgetésünkkel aligha fogjuk az előválasztás kimenetelét befolyásolni, most viszont még biztosan versenyben vagy, ami szerdára változhat. Azért vagy ha nem is kivételes, de különlegesnek tűnő képviselőjelölt, mert aki keresztény értékrendű, annak elméletileg nincs sok gondolkodnivalója, hiszen ott a Fidesz-KDNP. Mit gondolsz erről?
– Létezik ilyen narratíva. A kormánypártnak az az érdeke, hogy ezt erősítse: nincs más alternatíva a keresztények számára, csak ők vannak. Való igaz, hogy egy időben nagyon sok keresztény ember a Fideszre szavazott. Hozzáteszem, akkor sem mindenki, tehát soha nem volt úgy, hogy teljesen homogén módon az összes keresztény a Fideszre szavazott volna, vagy a Fidesz táborát erősítette volna. Mostanra azonban sokan úgy látják, hogy az az út, amire a kormány rálépett, az ellenkező irányba vezet, mint amit a kereszténység tanít. Napjainkra egészen eltávolodtak akár a szolidaritástól, a szegények, az elesettek védelmétől, nem beszélve a békétlenségről, az uszító hangnemről. Nagyon sokan látják ezt az anomáliát.

Ma már a legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy a keresztények egységesen a Fideszt támogatják.

– Hatgyermekes édesanyaként, egyházi közösségekben szolgáló, aktív személyiségként hol fordult át nálad az, hogy elégedetlen szavazópolgárból ellenzéki képviselőjelöltté válsz?
– Talán akkor történt, amikor a közösségünkhöz tartozó, a mi templomunkba járó Széll Bernadettet komoly atrocitás érte a templom tagjai részéről – keresetlen szavak, hogy hogy merészel áldozni, hogy merészel templomba járni… Amikor erről értesültem, belegondoltam, mennyire félelmetes, hogy valaki a közösséget szolgálva kiteszi magát akár ilyen vádaskodásnak is, én meg otthon mérgelődöm, hogy miért vannak kevesen a szerintem jó politikusok, miért nem lehet jó szívvel senkire szavazni. Eljutottam addig, hogy ha elfogadjuk, hogy rendes, tisztességes ember nem vállal politikai szerepet, az csak a hiteltelen emberek játszmája, akkor soha semmi nem fog változni. Felismertem, milyen nagy felelősségünk van abban, hogy idáig eljutottunk, mert szerintem a keresztény értelmiség hallgatása is felelős az ország lelki állapotáért, hogy itt vagyunk 2021-ben a demokráciadeficit csúcsán. Abban is van felelősségünk, hogy ezt visszacsináljuk-e, vagy sem. Nekem, aki egy köztiszteletben álló, szeretett ember voltam a közösségemben, az iskolában, a szülők között, nekem is van felelősségem. Úgy voltam vele, hogy ezt be kell vállalni, rendben, legyek én a célpont! Mert miért mindig a másiktól várjuk el, hogy vásárra vigye a bőrét?

– Olyan szép szavak hangzottak el az első kérdésemre adott válaszban, hogy sejtettem, létezik az éremnek másik oldala is.
– Persze, hogyne,

lettem én minden: nemzetáruló, hazaáruló, libsi, kommunista, egyházam elárulója…

– Hogyan viseli ezt egy édesanya és a családja?
– Sok ilyet kapunk internetes trolloktól, azokkal nem különösebben kell foglalkozni. Az nem esik jól, ha az ismerősi körödből, akikkel jóban voltál, megkapod, hogy elárulod az egyházadat. Ilyen helyzetekben megpróbálok értelmes vitát folytatni, de ha az illető nem nyitott rá, én nem tudok többet tenni a békesség, barátság kedvéért. A szűkebb környezetünktől, templomi közösségünktől nem kaptunk túl sok direkt támadást. Még aki nem is ért velem egyet, a jó szándékot talán nem vitatja el.

– A beszélgetésünk után hamarosan eldől, hogy Hegyvidéken ki nyeri majd az ellenzéki előválasztást. Ha te nem folytathatod, adódik a kérdés: megbántad-e, hogy bevállaltad ezt a kalandot?
– Nem bántam meg, és nagyon remélem, hogy később se fogok erre bánatosan visszagondolni. Már abban is felelősségünk van, nekem is, hogy felhívjuk az emberek figyelmét, ha nem jó irányba mennek szerintünk a dolgok. Nem tudom, milyen más formában tudtam volna ezt megtenni. Nekünk, a keresztény értelmiségnek igenis van ebben szerepünk. Tessék mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy mekkora a saját felelőssége és mehet-e ez így tovább! Olyan visszajelzéseket kapok a templomi közösségünk tagjaitól, hogy elnyúltak a családi ebédek, mert a fiatalok az idősebbekkel hosszan beszélgetnek miattam, a szerepvállalásom miatt politikáról, az ország jövőjéről. Nekem már ezért megérte elindulnom, ezekért a családon belüli, csoportokon belüli beszélgetésekért.

– Bár szerinted keresztény szempontból rossz irányba haladnak a dolgok, úgy érzékelem, sok keresztény igenis elégedett a kormánnyal. Látják ugyan a hibák egy részét, de még mindig jobb szerintük így, mintha más állna a kormánynál, az ő elképzelésük alapján ennél csak rosszabb lehetne a helyzet.
– Szoktam én is ilyen véleményekkel találkozni, de most már olyan szintre gyűrűzött be például a pedagógushiány, hogy még a szuper XII. kerületi iskoláknál is attól kell félnünk, hogy nem lesz, aki a gyermekeinket tanítsa. Óvónő szintén nincsen elég – inkább elmennek a fiatal pedagógusok kozmetikusnak, fodrásznak. Mostanra nagyon kevés olyan szülő élhet ebben az országban, aki ne érezné a saját bőrén, hogy mennyire durván nem foglalkozott a kormány az oktatással. A járvány kapcsán nagyon kevés olyan ember maradt Magyarországon, akinek ismerőse, rokona ne halt volna meg, így az egészségügy problémáira azok is jobban rálátnak, akik eddig távolabb voltak a kórházaktól, nem voltak komolyabb panaszaik. Egyre markánsabban jelennek meg a társadalmi élet területein folyamatosan megnyilvánuló diszfunkciók.

Nyilván sokan számos pozitívumot köszönhetnek elsősorban anyagi értelemben az Orbán-kormányoknak, de ezt nem lehet függetleníteni attól, hogy az iskolában már nincs földrajz-tanár. A valóság lassan mindenkihez beköszön.

– Egy kormányváltás vajon megoldaná ezeket a problémákat?
– Egyértelműen vannak olyan akut dolgok, amelyeket igenis viszonylag gyorsan meg kell oldani. Abban eléggé egységes az ellenzék, hogy utolsó utáni pillanatban vagyunk például a pedagógusok béremelését illetően. Ha tudásalapú társadalom szeretnénk lenni – márpedig ezt szeretné az ellenzék –, nem pedig egy nagy összeszerelő üzem, és ne funkcionális analfabéták jöjjenek ki az iskolákból, akkor lépni kell. Az egészségügyben ugyanígy érzékelhető a bérfeszültség, az orvosi bérek megemelése után még rengeteg sürgős tennivaló akad.

– Azért örülök, hogy érintettünk konkrétumokat is, mert a honlapod és eddigi megszólalásod alapján olyasfajta személy képe alakult ki bennem, aki meglehetősen naivan tekint a politikára, nagyjából a “hiszünk a szeretet és összefogás erejében” mottó jegyében. Márpedig a politika olyan küzdelem, amitől rendszeridegennek tűnik ez a fajta kedvesség. Tegyük fel, hogy megválasztanak képviselőnek, ott ülsz a parlamentben. Milyen politikus lennél a hétköznapokban?
– A felvetés kapcsán a rendszerváltás óta egyre durvább, egyre markánsabb politikai kultúra jut elsőként eszembe. Megöljük a szavainkkal a másikat, elvitatjuk az emberi méltóságát, elvitatjuk nem is csupán a jó szándékát, de már a létezéshez való jogát is. Milyen jó lenne – halljuk nem egyszer –, ha nem lenne ellenzék… Milyen mentalitás az, amikor azt gondoljuk, hogy a másik léte csak akadály számunkra? Emlékszem rá, megéltem, amikor a Fidesz ellenzékben volt, és amikor az ő oldalukon tüntettünk, akkor is birkázta, csőcselékezte az aktuális kormányzat az ellenzéket. Nem vagyok hajlandó ebbe beleállni, mert azt gondolom, ez nem vezet sehová. A Fidesztől azt vártuk sokan 2010-ben, hogy legyen több, legyen jobb, mint a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány, azért váltottuk le őket. Nem lett jobb, sőt.

Az a célom, hogy kilépjünk ebből az ördögi spirálból, a „ki utálja jobban a másikat” játékból.

– Márpedig sokan azért nem mennek el választani, akár előválasztani, mert úgy érzik, nincs más választás: mindegy, ki van hatalmon, vagy ezek lopnak, vagy azok.
– Nyilván nagyon sokan döntenek így. Különösen a fiatalokra jellemző, hogy nem akarnak foglalkozni a politikával, annak indulatos légköre miatt is. Ez viszont abszolút nem szolgálja az ország érdekeit. Az Új Világ Néppárt épp erre alakult, hogy ne a sárdobálás legyen a jellemző a közbeszédben, hanem a szakmaiság, hogy tegyük rendbe az oktatást, az egészségügyet, legyen élhető jövőt biztosító vidékpolitikánk, hogy ne az autóipar konjunktúrája határozza meg a gazdaságunkat, ne legyünk ennyire kiszolgáltatva egy ágazatnak és legfőképpen azért, hogy fenntartható, élhető országot építsünk.

– Szépen hangzik, de ha olyan sokan lennének az úgynevezett Fidesz-árvák, nem esett volna ki elsőként Pálinkás József a kormányfőjelöltek versenyéből.
– Ez sajnos a realitás. Egyrészt későn szálltunk be a politikai versenybe, másrészt nem is voltak meg a csatornáink, amelyek révén eljuthattunk volna a Fidesz-árvákhoz és aktivizálni tudtuk volna őket. Kivárást érzékelek: sokan nem érzik, hogy igenis rajtuk múlik.

– Van olyan forgatókönyv, miszerint 2022-ben erős kormányt alakít a Fidesz. Mi várhat akkor az országra, vagyis mi a tétje szerinted a választásnak?
– Ha ilyen egészségügyi, gazdasági, intézményi, strukturális problémák ellenére a Fidesz marad hatalmon, akkor uniós támogatások pénzesője mellett folytatódni fog Magyarország kiprivatizálása. Minden nap azt hisszük, hogy ennél több hatalom már nem kell nekik, ennél nagyobb médiafelület már nem kell nekik, ennél több iparág már nem kellhet nekik, ennél több pénz már nem kellhet nekik. Aztán mindig kiderül, hogy de még, de még… Ha megnézzük a mostani orosz választásokat, van hová „fejlődni”, a putyini úton még van előre. Nincsen illúzióm arra vonatkozóan, hogy a Fidesz saját akaratából, választói ráhatás nélkül visszavenne az elmondottakból.

Vártuk többen, hogy jelzés lesz az önkormányzati választások veresége, hogy vissza kellene fogni magukat, de a reakció a „meghosszabbítjuk Bicskéig” lett.

– A biztos pártválasztók számára kevés dilemma adódik, de azok a keresztények, akik hozzád hasonlóan ellentmondásokat érzékelnek, mihez kezdjenek a következő hónapokban?
– Ha a következő napokban olyan miniszterelnök-jelöltet választunk, aki mögé be lehet állni, akkor nagyon fontos, hogy a keresztények is minél többen beálljanak az ellenzéki jelölt mögé. Meggyőződésem, hogy a Fidesz-szavazók jelentős hányadának is jobb lenne egy kormányváltás. Viszonylag kevesen vannak a rendszer igazi haszonélvezői, eközben nagyon sok a kiszolgáltatott, megtévesztett ember közöttük. De az lenne a legfontosabb, hogy az emberek kezdjenek el beszélgetni, kérdéseket feltenni. Engedjék meg maguknak, hogy ne higgyenek el mindent, amit a politikusoktól hallanak! Most leginkább egy sajátos hitvilág határozza meg a hazai politikai gondolkodást, márpedig fontos lenne a tényekre, a valóságra hagyatkozni.

– Térjünk vissza a templomba, a Széll Kálmán téren ugyanis odaköszönt neked egy korábban aktív politikus, aki a már említett zugligeti egyházközségnek volt a tagja! Mécs Imréről van szó, aki minimum megosztó személyiség keresztény körökben. A kérdésem ennek a találkozásnak az apropóján arra vonatkozik, hogy a létező akár markáns politikai nézetkülönbségek ellenére visszatérhet-e valaha a béke az egyházközségekbe, a pártpolitikai alapú feszültség helyére?
– A legutóbbi vasárnapi evangéliumban a megbotránkoztatásról volt szó, ami nagyon illik a mai helyzetünkhöz. Vannak, akik úgy érzik, megbotránkoztatom őket azzal, hogy az ellenzékhez álltam. Én meg azt gondolom, hogy ahogy viselkedik a kormány, miközben kereszténynek nevezi magát, az megbotránkoztat nagyon sok embert. Csak akkor fogunk egyezségre jutni egymással ilyen helyzetben, ha nem vitatjuk el a másik emberségét, meghallgatjuk és elgondolkodunk rajta, hogy talán jót akar, lehet, hogy nem ördögtől való a lelkülete.

Bízom benne, hogy a szerepvállalásom segíthet elgondolkodni azon – akár a templomi közösségünkön belül is –, hogy aki nem ért egyet a politikai nézeteimmel, az nem feltétlenül rosszat akar nekem, vagy a hazának.

– Beszélgessünk tehát többet, akár terített asztalnál egymással?
– Az volt a kedvenc reakcióm az egyik házaspár részéről, akik a templomból ismernek, hogy szeretnének meghívni magukhoz, mert kérdéseik vannak. Ez a legklasszabb dolog: üljünk le, beszéljünk, kérdezzünk, válaszoljunk! Ha ezen az úton elindulunk, van remény a magyar társadalom számára.