A hallgatás ára: mit tanulhat a Fidesz-KDNP vereségéből a Tisza-kormány?

A NER bukása után nemcsak a politikusok, hanem a szavazók és az egyházi-közéleti holdudvar felelőssége is kérdéssé vált: ki szólt időben, és ki hallgatott túl sokáig? Miközben a Tisza-kormány megalakulását remények és aggályok egyaránt kísérik, az elmúlt 16 év egyik tanulsága, hogy minden rendszer sorsát az dönti el, hallgat-e a kritikákra, és képes-e az önkorrekcióra. A rendszerváltás értékelése kilenc tételben.

1.

A NER belső köreiből érkező önkritikus értékelések szerint a választási vereség legfőbb oka a hatalomgyakorlás elhibázott módja, különösen a kampány durva, sokakat elidegenítő hangneme volt. Néhány, a damaszkuszi útra lépő egykori kormánypárti politikus szerint ők idejében figyelmeztették a pártvezetést, de süket fülekre találtak. Mármost ha így áll a helyzet, akkor kérdés, hogy kiknek a felelőssége a kormánypárti szavazókat hidegzuhanyként érő bukás. Ha többen és nagyobb kényszerítő erővel próbálnak megálljt parancsolni az április 12-ig vezető folyamatoknak, akkor el lehetett volna kerülni a végzetet? És ha igen, akkor – vigyázat, kényelmetlen gondolat következik! – mindebben nincs-e szerepük, netán társfelelősségük azon szavazóknak,

akik nem tették szóvá az elfogadhatatlan jelenségeket?

Azoknak, akik a hallgatásukkal szentesítettek minden – a végül el nem ért cél érdekében bevetett – alantas eszközt. Nem lehetséges-e, hogy ha kellő határozottsággal emelik fel a hangjukat, akkor ma nem ők gyászolnák a választási eredményt, hanem esetleg a NER ötödik ciklusának örülhetnének?

2.

„Annak örültök, hogy több mint 3 millió morálisan nulla ember van ebben az országban?”; „Április 12-ike után még legalább tükörbe tudok nézni”; „Lehet, hogy a sátán most csatát nyert, de Jézus Krisztusé a győzelem”. A Magyar Államkincstár munkatársának, egy nyugdíjas bérelszámolónak és a parlament korábbi elnökének kifakadása három példa arra, hogy a NER bukása milyen indulatokat volt képes szülni a Fidesz támogatóinak/politikusainak körében. A Tisza-táborban pedig az önfeledt öröm lett úrrá, azzal a kísértéssel, hogy egyes tagjai kárörvendően, netán lebecsülően nyilatkozzanak nem csupán a NER politikusairól, de a szavazóikról is.

Korábbi kormánypárti keresztény körökben is tapasztalni, hogy

a gyász egyesekben mekkora dühöt váltott ki

a másik oldal politikusaival, sőt híveivel szemben. Az érzelmek megélése bizonyos mértékig érthető, sőt elengedhetetlen része a veszteség/a győzelem feldolgozásának. Előbb-utóbb azonban túl kell lenni rajta – lehetőleg más pártállású felebarátaink becsmérlése nélkül –, máskülönben igaza lesz a keresztény fogalmakkal visszaélő leköszönt házelnöknek, csak nem éppen úgy, ahogy ő értette: a sátán, vagyis a mindent és mindenkit szétszóró, megosztó diabolosz fog diadalmaskodni felettünk.

3.

Nagy tanulság a Tisza-tábor tagjainak: ha nem szeretnék, hogy a most felálló kormány idővel hasonló sorsra jusson, mint elődje, akkor szükség esetén érdemes figyelmeztető jeleket küldeni neki. Elég csak Magyar Péter beiktatási beszédére utalniuk, melyben az új miniszterelnök maga kérte: környezete, választói azonnal tegyék szóvá, ha úgy látják, kezdene letérni a helyes útról. Mert jó, ha a szombati, sok felemelő pillanatban gazdag nap után tudatosítjuk az elmúlt 16 évben sokszorosan igazolást nyert alapigazságot. A hatalom a legbecsületesebben induló politikusokat is meg tudja szédíteni, és személyiségüket olyan mértékben eltorzítani, hogy a végén rá sem lehet ismerni az egykori ígéretes, jóravaló fiatalemberekre. Ahogy Borókai Gábor írta nemrég a Szemléleken, utalva Yuval Noah Harari izraeli történészre:

egy mégoly stabilnak hitt rendszer sorsát általában az önkorrekciós képesség elvesztése pecsételi meg.

4.

Ebből a szempontból tanulságos Rubovszky Rita korábbi oktatásiminiszter-jelölt és az igazságügyi tárca élére felkért Melléthei-Barna Márton esete. A katolikus iskolai körökből érkező szakember többek között azért nem kaphatta meg a tisztséget, mert nevének kiszivárogtatását – főleg baloldali, liberális közegben – felháborodás fogadta. Az elmúlt 16 év „keresztény kurzusa” miatt egyházi háttere olyan rossz ajánlólevélnek bizonyult, hogy Magyar Péterék végül kihátráltak mögüle. A Tiszának két éve dolgozó ügyvéd pedig azért mondta vissza a felkérést, mert belátta: rossz fényt vetett volna az urambátyám világot meghaladni készülő kormányra, hogy egyik tagja a miniszterelnök sógora.

A Rubovszky elleni, személyeskedést sem nélkülöző felzúdulás sajnálatos módon lehetetlenné tette az érdemi, szakmai párbeszédet arról, hogy esetleg jó miniszter lenne-e. Bőven elképzelhető az is, hogy Melléthei-Barna – különösen mivel családi kapcsolódása ennyire a kirakatba került – szintén tisztességgel látta volna el feladatát. A történteknek ugyanakkor van jó olvasatuk is. Az alakuló kormány öntörvényűnek ismert vezetője a jelek szerint képes nemcsak a saját feje után menni, hanem figyel a választói visszajelzésekre, és sajátja a fent említett önkorrekciós képesség is.

Hirdetés

Azért pedig, hogy ez a jövőben is így maradjon, a támogatói tehetnek a legtöbbet.

5.

Nem volt jó érzés látni, amint Magyar Péter a beszédében Sulyok Tamást aprította. Sokan mondják, ez nem volt méltó az ünnepi alkalomhoz. Nehéz kérdés. A válasz attól függ, minek tartjuk április 12-ikét. Ha egyszerű kormányváltásnak, akkor a történteket méltatlan politikai hangulatkeltésnek tekinthetjük. Ha viszont rendszerváltásnak, amely leszámol a korábbi korszak gyakorlataival és fenntartóival, akkor most az szorulna magyarázatra, ha az új miniszterelnök eludvariaskodta volna a beszédet. És nem szembesíti az államfőt például azzal, hogy néhány perccel korábban még jogállamiságról, fékekről és ellensúlyokról  szónokolt, az elmúlt két évben azonban nem sokat tett az érvényesülésükért. E sorok szerzője hajlamos igazat adni Heidl György eszmetörténésznek, aki a Szemlélek-klub múlt heti estjén – arra utalva, hogy a folytatásról még nem lehet biztos tudásunk – köztes terminológiát alkalmazott: rendszerleváltás.

6.

A kormány, illetve holdudvarának leginkább baloldali, liberális tagjaiként Lannert Judit oktatásiminiszter-jelöltet, a kultúra világából Nagy Ervin színművészt, szociális téren Bódis Krisztát, valamint a gyermekvédelmi államtitkárnak felkért Gyurkó Szilviát szokás elkönyvelni. A Fidesz támogatóinak körében máris tudni vélik, hogy

a gender kérdésében, illetve más hasonló területeken mostantól elszabadul a pokol,

és sorra vezetik majd be azokat az intézkedéseket, amelyekre egy hívő ember nem mondhat igent. Egyrészt érdemes megvárni, hogy a jobboldali hátterű Magyar Péter miniszterelnöksége idején ezek a kérdések napirendre kerülnek-e, és akkor, ha szükséges, a fent említettek jegyében megfogalmazni az ellenvetéseket.

Emellett látni kell, hogy a Tisza-kormány egypárti „világnézeti nagykoalíciójának” megalakulásával izgalmas kísérlet veszi kezdetét, melyhez többféle módon viszonyulhatunk. Lehet a kereszténységet ostromlott várként láttatni, és hadat üzenni minden, a bástyáinkat veszélyeztető törekvésnek. De megpróbálhatjuk megérteni, együtt élni, párbeszédbe lépni vele, értékeket és érdekeket egyeztetni, adott esetben kompromisszumokra törekedni. Ettől még lesznek éles viták, és

adódhatnak helyzetek, amikor egy lépést sem szabad hátrálni.

Érdemes azonban esélyt adni annak, hátha ebben a felállásban szót tud érteni konzervatív a progresszívvel, hívő a nem hívővel, vagy éppen az egyháziasan vallásos ember a maga módján vallásossal.

7.

Az általa fémjelzett rendszer leváltása után szólni kell Orbán Viktorról. Míg ellenfelei közül sokan eredendően romlottnak látják, mások (köztük e sorok szerzője is) úgy gondolják, hogy – és erre a fiatalabbak nem emlékezhetnek – elévülhetetlen érdemei vannak a jobboldali/keresztény szavazók összetartásában, az utóbb politikai terméknek nevezett polgári Magyarország ethoszának megteremtésében. E kör számára a liberálisként és egyházellenesként induló politikus később éveken keresztül hitelesen, legalábbis annak látszó módon vallott keresztény hitéről és abból fakadó küldetéséről. Kivételes meggyőzőképessége sokakat magával ragadott, majd később egyre többen és egyre többször tapasztalták: legalább olyan szuggesztíven képes vallani és tenni mindannak az ellenkezőjét, amit azelőtt képviselt.

„Nagy ember, nagy hibákkal” – mondták rá sokan megbocsátón, most pedig fájó, egyben tanulságos látni, hogy életműve az 1998-2002 közötti előzményekhez méltatlan módon – eleve homokra épített? – kártyavárként dől össze. A jelek szerint a választási vereségből nem vonta le a következtetéseket az eddigi politika korrekciójára, sőt a Dopeman nevű rappernek adott szombati interjújában így nyilatkozott: „És akkor van még az én kedvencem, csak durva a stílusában, ezért nem reklámozom, a Vadhajtások. Nyelvileg durva, de az a kurucok sarka. A Nemzeti Sport mellett az a második igeforrásom, amit mindennap meg kell nézzek.” Mármost

az uszító szélsőjobboldali portált civilizált ember nemhogy nem tekinti kvázi bibliai hitelességű forrásnak,

de lehetőleg nem is olvassa. Az pedig több mint emblematikus, hogy a szovjet csapatok kivonulását egykor követelő Orbán Viktor rendszerének összeomlását a „Ruszkik, haza!” jelszó kísérte – mementójaként annak, hogy az a politikus, aki oly sok szép, hiteles pillanatot ajándékozott megannyi követőjének, honnan hova jutott.

8.

Örvendetes megtapasztalni, hogy április 12. óta az utóbbi 16 évről szólva több püspök, pap, lelkész és felekezeti tisztséget viselő világi hívő is őszintén, kritikai igénnyel írt, szólt állam és egyház kapcsolatának anomáliáiról a Szemléleken, a Magyar Kuríron, a református egyház központi honlapján vagy a világi sajtóban. „A hatalom túlszerette az egyházat”; Ennyi támogatás után ideje kiköltözni a mamahotelből”; „Ez volt a politikai kereszténység fénykora”; „Vannak az állammal közös ügyeink, de ezek rendezése nem pótolja saját (ön)reflexiónkat, bűnbánattartásunkat” – sorjáznak a súlyos megállapítások. Hiányérzetünk azért lehet, hogy a korábbi években – Fabiny Tamás evangélikus püspök kivételével – miért nem szólaltak meg, vagy ha hallatták is a hangjukat, figyelmeztetésük miért nem volt egyértelműbb. De legalább most elindult a történtek feldolgozása. A szembenézésnek pedig akkor lesz következménye, ha annak tanulságai érdemi módon érvényesülnek az előttünk álló kormányzati ciklusban.

9.

A NER propagandájának hatására a Tisza ellendrukkerei közül sokan azt hirdetik, hogy baloldali kormány alakult, amelynek egy keresztény ember csak az ellenzéke lehet. Egyrészt a Medián felmérése kimutatta, hogy Magyar Péteréket minden korábbinál több hívő támogatta. Másrészt az új kormányban több hitvalló keresztény miniszter vesz részt Tarr Zoltántól Hegedűs Zsolton át Tanács Zoltánig, és a tágabb körben is számos, a jobboldali közegben otthonosan mozgó egyháztagot találunk. Az új országgyűlés megalakulásának nem egy momentuma – például tisztelgés a Szent Korona előtt, székely himnusz, „Isten engem úgy segéljen!” – szintén gondolkodóba ejthet, hogy a képlet talán mégsem ennyire egyértelmű. Sőt, ahogy Török Gábor politológus észrevételezte, afféle „Fidesz-light” kormány alakul, melynek

legtöbb tagja szerepet kaphatott volna Orbán Viktor valamelyik régebbi kabinetjében is. 

Ami a parlamenti munka várható/reménybeli irányvonalát, hangvételét előrevetíti, érdemes figyelni rá, hogy az első tisztségviselőként megválasztott Forsthoffer Ágnes házelnök miként adta meg a törvényhozási munka alaphangját. Keresztény hitvallását, békességkereső szavait a magyar országgyűlés első női képviselője, Schlachta Margit szerzetes, a Szociális Missziótársulat tagja emlékének felidézésével folytatta, ami a legkevésbé sem valamiféle marxista hátteret sejtet. A Tisza-kormányt eleve ellenséges érzelmekkel tekintőknek ezért csak azt lehet javasolni: a kritikát tartogassák azokra az alkalmakra, amikor tényleg lesz mit bírálni – bőven lesz –, addig pedig szemléljék nyitott érdeklődéssel a fejleményeket. És adott esetben engedjék meglepni magukat!