A kapitalizmus az oka mindennek?

Az Amerikai Egyesült Államokban a hagyományos értékek szerepe folyamatosan visszaszorulóban van, de Nyugat-Európa sem áll sokkal jobban. A The New York Times online kiadása foglalkozott hosszabban a témával.

Azt írják, várható volt az a múlt heti jelentés, mely szerint 2020-ban rekord alacsony volt a születési ráta az USA-ban. A Twittert azonnal elárasztották a konzervatív és liberális kommentek, melyek főleg az amerikai kapitalizmust tették felelőssé: szülőnek lenni ugyanis manapság megfizethetetlen, a munka és magánélet egyensúlya pedig még mindig csak egy álom.

A New York magazin közben arról cikkezett, hogy a hagyományos értékek – vallás, házasság, család – őrzői egy kifejezetten hagyományellenes gazdasági rendszerben kénytelenek működni. A politika nyelvére lefordítva, szerintük a „republikánusok ugyan nem indíthatnak hadat a kapitalizmus ellen, de nem köthetnek békét annak társadalmi hatásaival sem”.

Az újságíró szerint kapitalizmus térnyerésének és a hagyományos értékek hanyatlásának összefüggését azonban – bár érzelmileg nagyon meggyőző és logikusnak tűnik – a történelem nem igazolta. Ha elfogadjuk, hogy a kapitalizmus hullámai elkerülhetetlenül aláássák hagyományos értékeinket, akkor azt kellene látnunk, hogy a gyors növekedés és technológiai változások mindenkor aláássák tradícióinkat. De ha megnézzük a Tocqueville korabeli Amerikát, erős családokat, virágzó polgári életet látunk, az iparosítás és egy egyre individuálisabb társadalom kellős közepén.

Lyman Stone, az American Enterprise Institute munkatársa egy tanulmányában rámutatott, hogy a Tocqueville-i utópia még nem létezett, mikor Tocqueville 1830-ban Amerikában járt. Az ipari forradalom alatt virágzott a társasági élet. A vallási szervezetek taglétszáma soha nem látott magasságokban volt az úgynevezett aranykorban. A 35 év alatt házasulók aránya stabil maradt az 1890-es évektől egészen az 1960-as évekig, a drasztikus gazdasági változások ellenére.

Szerinte ez arra enged bennünket következtetni, hogy

a hagyományos értékeket ugyan alááshatja a gazdasági fejlődés, de új lendületet is adhat neki,

a tradíciók „újra felfedezésén” keresztül – a vallási újjáéledésben, az egyesülés új formáiban, az udvarlás új modelljeiben, még akkor is, ha a régebbi formák elmúlnak.

Csak az 1960-as évektől látjuk azt, hogy ezek a hagyományos értékek valóban hanyatlani kezdenek. És ebben kétségkívül szerepe lehet a kapitalizmusnak és a neoliberális kor gazdasági és szexuális individualizmusának. De meglepő módon az 1960-as évektől a gazdasági növekedés is lassul, vagyis úgy tűnik, most a gazdasági stagnálás jár kéz a kézben a társadalmi hanyatlással. Furcsa módon, ahogy a mobilitás csökken – vagyis egyre kevesebben szakadnak el a gyökereiktől -, ezzel párhuzamosan nem erősödnek vissza a hagyományos vidéki értékek. Éppen ellenkezőleg: egyre több a függőséggel küzdők és az öngyilkosok száma.

De ha a nyugat-európai társadalmakat nézzük, sem jobb a helyzet: sokkal „szelídebb” kapitalizmust próbálnak megvalósítani, mint az USA-ban – sokkal több állami szabályozással, családtámogatással, jóléti intézkedésekkel -, mégsem jobbak a számok a termékenység vagy a vallásosság tekintetében. Sőt, Nyugat-Európa gyakran mélyebben volt ezekben, mint Amerika.

Korántsem arról van szó tehát, hogy a kapitalizmus elkerülhetetlenül „feloldja” a hagyományos értékeket. Sokkal inkább arról, hogy ez a fajta gazdasági dinamizmus szabadságot ad az embernek arra, hogy egyre individualistábban éljen, amely végül alááshatja a konzervatív értékeket és magát a gazdasági fejlődést is.

A kérdés az, minderre hogyan reagálunk. A szerző szerint a konzervativizmus válaszai egyelőre következetlenek és elégtelenek, a liberalizmusnak viszont úgy tűnik, egyelőre semmilyen válasza sincsen.

FORRÁSThe New York Times
Szerelmese vagyok a közéletnek és a közbeszédnek. Hiszem, hogy magas szinten ezeket művelni csak szabadon gondolkodva lehet: a valóság és az igazság talaján állva, megengedve magunknak a változás lehetőségét.