Nem vagyok nagy horrorfilmrajongó, de amikor megláttam, hogy egy hollywoodi stúdió filmre vitte Don Gabriele Amorth atyának, a Vatikán leghíresebb ördögűzőjének történetét, tudtam, hogy ezt látnom kell. A film kifejezetten kellemes csalódás volt, nyilvánvaló hibái és hiányosságai ellenére. Ha nem szereted a spoilereket, akkor ezt a cikket nem neked ajánlom.
A pápa ördögűzője című film története szerint a kicsit különc, ám szerethető Amorth atyát egy különös esethez hívják Spanyolországba, ahol egy özvegy anyuka kisfiát egy különösen erős démon szállta meg. Azonban amikor Amorth atya megérkezik (egy ötvenes robogóval, Rómából Spanyolországba, sisak nélkül, Krisztusom!), jóval többet talál egy megszállott kisfiúnál. A helyszín egy ősi, elhagyott apátság, ami sötét titkokat rejt, és az atyának meg kell fejtenie ezeket a titkokat, ha meg akarja menteni a fiú életét. Spoiler: sikerül.
A történetben szereplő Amorth atya ténylegesen létezett, 2016-os haláláig volt a Vatikán hivatalos ördögűzője – szóval
mondhatjuk, hogy a film megtörtént eseményeken alapul.
És igen, az ördögök is léteznek: hitünk szerint ezek olyan gonosz angyalok, akik az emberek üdvösségét próbálják megakadályozni. Legegyszerűbb, hétköznapi működésük a kísértés, amit mindannyian tapasztalunk, de különleges esetekben képesek teljesen meg is szállni a célszemélyt – és itt lép a képbe az ördögűző. És mielőtt még bárki azt gondolná, hogy ez valami sci-fi:
a Biblia tanítása erre vonatkozóan meglehetősen egyértelmű,
nemegyszer Jézus maga is megszabadít megszállottakat. Jelenleg is minden egyházmegyének van saját, képzett ördögűzője, aki külön szertartáskönyv alapján teljesíti szolgálatát.
A film minden vitán felül álló erénye, hogy látszik, hogy az alkotók sok mindennek alaposan utánanéztek, még akkor is, ha az egyházra vonatkozóan tele van fájdalmas klisékkel. Például nem tudom, hogy miért van szükség arra, hogy a vatikáni könyvtárban mindenki fejébe húzott csuklyával, hóna alatt középkori kódexszel, lehajtott fejjel vonuljon.
Fogadjuk már el, hogy az egyházban is normális emberek vannak,
akik szeretnek kényelmes ruhákban járni, vagy ha mégis szerzetesi ruhát vesznek is, nem nagyon látni olyat, aki a csuklyát a fejére húzná! És könyörgöm, a középkorban nem állt meg a vatikáni könyvkiadás: ott is vannak rendes, modern könyvek, amiket nem kézzel írtak. Ennek ellenére Gabriele atya és a pápa alakja kifejezetten szerethető, sőt összességében
az Egyház nagyon is pozitívan jelenik meg a filmben.
Eszembe is jutott, hogy milyen jó lenne, ha mi csinálnánk ilyen filmeket. Nagyon adnám!
Ám bőségesen vannak hibái is a filmnek. Példának okáért az a hosszadalmas tárgyalásjelenet, ahol vatikáni bíborosok próbálják bizonygatni az Egyház hivatalos ördögűzőjének, hogy a sátán nem is létezik, kifejezetten kínos. Kínos még akkor is, ha fontos mondatok hangzanak el, például hogy a gyanús esetek mindössze pár százaléka valódi megszállás, amit egyébként Amorth atya többször is hangsúlyozott.
A történeti tévedések pedig kifejezetten bosszantóak. Maga a film 1987-ben játszódik, és a Franco Nero által alakított öreg, beteges II. János Pál igencsak messze áll a ’87-es valóságtól. A szentatya ugyanis ekkoriban még igen jó egészségnek örvendett, sőt csak majdnem húsz évvel később, 2005-ben hunyt el. De a legbosszantóbbak az inkvizícióval kapcsolatos tévedések voltak – unom már, hogy ezt a témát mindig újra és újra megrágjuk. Egyháztörténészként a fejemet fogtam, amikor Russell Crowe – Gabriele atya szerepében – azt fejtegette, hogy az 1474-ben indított inkvizíció egy ördög által megszállott szerzetes agyszüleménye volt, akinek köszönhető a több száz éves “vérfürdő”. Istenkém! Ezzel szemben a történeti tények: az inkvizíció kialakulása már a kezdetektől látható, hiszen az egyház védte a hit tisztaságát, prédikációkkal, vezekléssel, végső esetben kiközösítéssel próbálva rávenni az eretnekeket tévtanításaik visszavonására. Már Pál apostol is azt mondja a Galatáknak írt levelében, hogy “akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8). Ez az “átkozott legyen” (latinul “anatema sit“) vált később az Egyház szófordulatává a tévtanításokkal kapcsolatban, amikor meghatározták, hogy melyik tanítás katolikus, és melyik nem. Az inkvizíció általánosan intézményesített formája III. Ince pápához köthető, aki 1198-ban lépett Péter trónjára – tehát majdnem háromszáz évvel korábban, mint ahogyan a filmben elhangzik. Ráadásul enyhe költői túlzás vérengzésnek nevezni egy olyan intézményt, ami hatszáz éves fennállása alatt összesen 4-5 ezer halálos ítéletet hozott (hasonlóhoz a francia forradalomnak pár hónap elég volt). Félreértés ne essék, egy ember halála is tragédia, de az inkvizícióról kialakult kép – miszerint az egy, az embereket évszázadokon át rettegésben tartó intézmény volt – igencsak távol áll a valóságtól, az emberek nagy többsége ugyanis évszázadokon át valószínűleg nem is hallott róla. Az, amiről esetleg szó lehet, a spanyol inkvizíció, ami történelmi léptékkel nézve rövid ideig tartott, és a legvéresebb volt mind közül – csakhogy az nem egyházi, hanem döntően világi intézményként működött. Persze, értem, hogy az inkvizíciónak rossz a píárja, de a kép teljességéhez tudni kell, hogy az egyház már akkor hivatalos eljárásrendet dolgozott ki, amikor a földesurak még pallosjog alapján bíráskodtak, illetve a feldühödött tömegek lányokat lincseltek, azt gondolván, hogy boszorkányok, és miattuk vitte el a termést a jég. Ennek a hivatalos eljárásrendnek része volt az ártatlanság vélelme, a kötelező ügyvédi segítség a vádlottnak, és a vezeklés lehetősége, amivel meg lehetett úszni a súlyosabb büntetést. Így került Galilei is házi őrizetbe. Ennek fényében különösen vicces Gabriele atya szájából ez a klisés megfogalmazás. Az olyan bosszantó apróságokra már ki sem térek, hogy bár három gyónási jelenetet is látunk a filmben, a szertartás menetét és szövegét egyszer sem sikerült eltalálni – pedig nem olyan nagy titok, fent van a neten. Úgy örültem volna, ha ezekre figyelnek az alkotók.
A filmmel kapcsolatban amúgy megszólalt az Amorth atya által alapított Nemzetközi Ördögűzők Szövetsége, kifogásolva, hogy túlzottan szenzációhajhász, és a benne ábrázolt szertartás látványosabb és felkavaróbb annál, ami a valóságban ilyenkor történik. Ez teljességgel jogos szempont, ám ne felejtsük el, hogy – hollywoodi alkotásról lévén szó – elsődleges a látvány. Ez egy horrorfilm, és a műfaj megköveteli, hogy ördögöt űzni csak az éjszaka közepén, vihar és villámlás közepette lehessen. De hát ez Hollywood, min vagyunk meglepődve?
Mindent összevetve a film jó, a látvány patent, a benne ábrázolt karakterek szerethetőek, és ha a történet kiszámítható is, attól még élvezetes, egyestés szórakozásnak kiváló. Popcorn és kóla mellé szenteltvíz ajánlott!
Így támogathatja a Szemléleket
A Szemlélek nem üzleti vállalkozás, kizárólag adományokból, támogatásokból működünk. Önállóságunk legfőbb záloga olvasóink nagylelkűsége. Kérjük, ha teheti, ön is csatlakozzon támogatói körünkhöz! Egyszeri vagy havi rendszeres adományát ezen a linken fogadjuk.
Támogatom