Ötven éve adták át a modern kor egyik babiloni tornyát, ahol az ember korrigálni próbálta a teremtést.
***
VISSZAPILLANTÓ sorozatunkban az elmúlt időszak legérdekesebb, legnagyobb hatást kiváltó, vagy más okból számunkra kedves írásaiból idézünk vissza néhányat. Az idő múlása miatt a cikkekben szerepelhetnek olyan eseményekre való utalások, melyek ugyan már nem annyira aktuálisak, de úgy gondoljuk, érdemes rájuk ebből a távlatból is visszatekinteni. Reméljük, hogy a felidézett tartalmak újraolvasói épp úgy örömmel fogadják a “visszapillantás” lehetőségét, mint azok, akik most találkoznak először egy-egy gondolattal!
***
Fél évszázada készült el az Asszuáni-gát, a Nílus felső vidékén, sok korábbi, több államot érintő tervvel ellentétben kizárólag egyiptomi területen. Annak idején mindenki számára világos volt, mennyi áldást hoz majd, ha az angol megszállók által 1900 körül létesített alacsonyabb duzzasztó helyett megépül a csaknem négy kilométer hosszú, 110 méter magas gát:
hajózhatóvá válik a Föld leghosszabb folyója, a Nílus, végre az ember kontrollálhatja a vízhozamát, és a hatalmas víztömeg áramot is termel. Vége az aszályoknak és áradásoknak, Egyiptom mezőgazdasága felvirágozhat.
A Szovjetunió hatalmas részt vállalt a gát egy évtizeden át tartó építésében, méghozzá nem csak pénzzel, de 2000 mérnökkel és 30.000 munkással is. A projekt a szovjetek számára is presztízskérdés volt, 1964-ben Hruscsov és Nasser együtt indították meg a tó feltöltését, az 1971-es ünnepélyes átadásnál pedig az akkor államelnök, Nyikolaj Podgornij is jelen volt.
Eleinte valóban csak a nyereség látszott. Azonban az évszázad építményeként ünnepelt giga-státusszimbólum, amelyet az építtető egyiptomi elnök, Nasser „piramisának” is neveznek, mára kimutatja valódi hatásait is, és az egyenleg szomorú, sőt tragikus, vagy inkább megszégyenítő.
A környezet megszenvedi az emberi szabályozást, erózió, a talaj elsavasodása, a víz minőségének romlása és a fajok kipusztulása túl nagy ár.
Kezdetben ugyanis valóban óriási sivatagos területek váltak termékennyé az egész éves öntözéssel, csakhogy az áradás és kiszáradás ritmusának megszűnésével a talaj nem kapja meg az értékes természetes trágyázást jelentő iszaputánpótlást, veszít tápanyag tartalmából, csökkennek a terméshozamok. Az amúgy is nagyon drága műtrágyázás viszont szennyezi a Nílus vizét. Az iszap hiányzik építőanyagként is, hajdan téglát égettek belőle, ma viszont a tavat tölti föl fokozatosan. A sókat évtizedek óta nem mossa ki az áradás, a föld egyre szikesebb, károsítva nem csak a növényeket, de fenyegetve az értékes építészeti emlékeket is.
A hatalmas víztömeg óriási nyomása pedig időnként földrengésekhez vezet. Mivel a folyó nem tudja a torkolathoz szállítani a hordalékot, a tengerbe mosódó parti területeknek nincs pótlása. Az áradások gondoskodtak a rágcsálók irtásáról is, ma komoly egészségügyi problémát jelentenek az elszaporodott egerek, patkányok és más kártevők.
Természetesen a leendő hatalmas tó területéről ki kellett telepíteni a lakókat, és a legértékesebb műemlékeket. Csaknem százezer ember kényszerült elhagyni a szülőföldjét,
többségük a hajdan fáraók nemzedékeit adó núbiai népcsoporthoz tartozott. Hatalmas templomokat bontottak szét és telepítettek át biztonságos helyre. Legismertebb ezek közül Abu Simbel temploma, amelyet a Nasser tó egyik szigetén építettek újra kőről kőre, példátlan nemzetközi összefogással, versenyt futva az egyre emelkedő vízszinttel. Többezer éves építmények maradtak azonban a területen, amelyeket elnyelt a tó, például Buhen erődje a Krisztus előtti harmadik évezredből.
A mérleg tehát már most sem pozitív, és a jövő inkább további problémákat fog felszínre hozni. Nem is beszélve a társadalmi feszültségekről, hiszen a mezőgazdaság hasznát a tehetősebbek fölözik le, a szegény réteg helyzete inkább romlott az utóbbi ötven évben.
Herbert Dóra
Ez a cikk eredetileg a szemlelek.blog.hu oldalon jelent meg.
