Az evangélikusok médiadíját kapta Gégény István, a Szemlélek alapítója

A Bornemisza Péter-díjjal a Magyarországi Evangélikus Egyház azokat a világi felületeken megjelent alkotásokat ismeri el, amelyek az evangélikusság „pozitív megítélését, népszerűsítését vagy missziós tevékenységét médiakommunikációs eszközökkel segítették elő az elmúlt évben”. A díjat idén lapunk alapítója, Gégény István kapta a 2024-es Szélrózsa ifjúsági találkozóról szóló írásáért.

„A hazai evangélikusok sokadjára mutatnak példát hívő testvéreiknek és a világnak arról, hogy mit jelent Krisztust követni napjainkban Magyarországon.” Ezzel a mondattal kezdődik A hiteles kereszténység elég közel van hozzánk című írás, amelyért Gégény István, a Szemlélek alapítója tegnap este átvehette a Bornemisza Péter-díjat. Az öt éve alapított elismerést idén az Evangélikus Hittudományi Egyetem dísztermében adták át, együtt az evangélikus egyházi felületeken megjelent alkotásokat jutalmazó Írónád díjjal.

Laudációjában Prőhle Gergely, az egyház országos felügyelője kiemelte: sajátos személyességet kölcsönzött az írásnak, hogy az a szerző szülővárosában, Nyíregyházán tartott Szélrózsa találkozóról szólt, és külön örömnek mondta, hogy az evangélikus lét értékeit egy katolikus szerző taglalta. Bár jóleső érzéssel olvasta a dicsérő szavakat, némi iróniával megvallotta: „a szobor szebbre sikeredett, mint a modell”, belülről nézve ugyanis nem ennyire idealisztikusan látja a saját egyházát.

„De mi is történt ezen a találkozón? Egyrészt több püspökkel találkoztam a résztvevők körében, de csak azért tudok erről beszámolni, mert személyesen ismerem őket. Mind elvegyültek ugyanis a tömegben – volt, aki rövidnadrág/szalmakalap kombójával olvadt be a hőségtől olvadozók közösségébe.

Még a házigazda szerepét betöltő lelkésszel is csak sétálgató résztvevőként vagy fórumbeszélgetések hallgatóságaként találkoztam.

A Ferenc pápa által életre váltani kívánt szinodalitás stílusa elevenedett meg a szemem előtt: miközben a pásztorok bárányszagúságra törekedtek, a színpad leginkább a fiataloké, különösen az együtteseké, a kórusoké volt, s úgy összességében mindenki tudta a helyét, nyoma sem volt a klerikális felsőbbrendűség szereptévesztésének.”

Prőhle az írás értékének látta, hogy miközben idehaza kis létszámú közösségként családiasság, meghittség és közvetlenség jellemzi őket, a szerző rámutat arra a sokszínűségre is, amely az evangélikusok sajátja. Ahogy az országos felügyelő érzékletesen megfogalmazta: „Habitusunkból, családi hátterünkből fakadóan sokszínűek vagyunk, különféle kegyességi irányzatokkal, de ha képesek vagyunk elfogadni, meghallani a másikat, és valamennyien Jézus Krisztusra figyelünk, akkor mindez egységben valósulhat meg. Nálunk nem kötelező például kegyes révületbe esni, de senki se érezze magát rosszul, ha ő így éli meg a hitét.”

„A »megtértél-e már« típusú kiválasztottságtudatnak még csak a szellője sem legyintette meg az összejövetelt. Erre a programfüzetben külön felhívták a figyelmet a szervezők, de a tőlünk különbözők, peremen lévők iránti nyitottságot az idegen nyelvű sátor mellett a testi fogyatékkal élők és segítőik népes csoportja is szemléltette.

Amíg sokan csak álmodnak a befogadó egyházról, itt ez is megvalósult.”

Laudációjában Prőhle Gergely kiemelte: az írás hangsúlyosan taglalta, hogy az egyház milyen módon viszonyuljon a politikához, és Gégény István jól összefoglalta, hogy az evangélikusok hogyan próbálnak eligazodni a közéletben.

„Politika és egyház kapcsolata érzékeny téma napjaink Magyarországán, ám az evangélikusok hosszú évek óta bizonyítják, hogy létezik az a keskeny út, amin járva úgy is szóba lehet állni a világi hatalommal, hogy a vallási szervezet nem válik az aktuális kormányzat kiszolgálójává.”

„Erős vár a mi Istenünk” – a hagyományos evangélikus köszöntés többször is előkerült a díjátadón mint olyan formula, amit jó a mai korhoz igazítva értelmezni. Ahogy Prőhle Gergely is hangsúlyozta:

„Érdemes azon gondolkodni, hogy ennek a várnak a kapuját miként nyissuk tágra, és engedjünk be rajta másokat is, hogy minél többekkel elhitessük, ebben a várban jó lenni.”

Laudációjában azért is méltatta a díjazott írás szerzőjét, hogy érzékenyen rátapintott arra, hogy a korszerű kereszténység hogyan tud megjelenni a világban.

„Az idei Szélrózsa mottója egyetlen szó volt: elég. A bibliai »elég neked az én kegyelmem« ige (2Kor 12, 9a) tömör formája frappáns szójátékokra adott lehetőséget, ami a programpontok címadásában is megmutatkozott (»Elég a hallgatásból!«, »Mi elég ahhoz, hogy túléld?«, »Eredményesen és elégedetten«, »Elég a kezed, a szemed«), de számomra leginkább Temesvári Orsolya szavait juttatta eszembe. A sportos jogászból balesetét követően motivációs előadóvá avanzsáló hölgy arra hív meg mindenkit, hogy fedezzük fel: »elég jó az elég jó«.

Ez pedig azt üzeni számomra az idei Szélrózsa kapcsán, hogy nem kell megjátszanunk a nem létező keresztényi tökéletességet.

Ez az evangélikus találkozó épp attól vált a hiteles kereszténység szimpatikus fórumává, hogy a szervezők megelégedtek a saját élethelyzetükkel, hitéletükkel, és nem akarták megjátszani maguknak és másoknak, hogy nem azok, akik: nem tökéletes, de elkötelezett hívő emberek.”

„Hazaérkezés” – Gégény István köszönőbeszédében ezzel a szóval fejezte ki, hogy a díj milyen érzést váltott ki benne. „Évek óta együtt dobog a szívem sok evangélikussal, és öröm megtapasztalni: a keresztények egységéhez nem kell felekezetet váltani. Ha mindenki a maga közösségében otthon van, és így nyújt kezet a másiknak, így öleljük át egymást, akkor szépen megvalósul az ökumenikus összetartozás” – fogalmazott. Miután köszönetet mondott feleségének, amiért a Szemlélek alapítása óta sok lemondás árán is támogatja, a Bornemisza Péterről szóló Wikipédia-szócikkből a következő – áthallásos – szavakkal idézte meg az első magyar bibliafordítás nyomdászát: „A feudális urak bátor ostorozója, szigorú társadalomkritikus, énekszerző”.