Történelmi perspektívából nézve politikai hovatartozásunk korántsem biztos, hogy olyan biztos lábakon áll, ahogy azt mi gondoljuk. Olvasói levél.
Választások közelednek. Ismét. Látjuk, halljuk, menekülni sem tudunk előle. No, nem feltétlenül a választások elől, hiszen az maga a demokrácia ünnepe. Valljuk. De van előtte az a fél-egy év, mikor a kampányszlogenek mögül nehéz kihámozni a valóságot, a tényleges mondanivalót, mikor nehéz elhinni bármilyen politikus bármely megszólalásáról, hogy annak elsősorban, vagy mindenekelőtt a célja nem a szavazatmaximalizálás lenne.
Ilyenkor felerősödnek az álviták is, amelyek között előkelő helyet foglal el a kérdés: jobb-, vagy baloldali vagy-e? Jómagam azt feltételezem, hogy sokszor maga a kérdező sincs igazán tisztában azzal, mit is jelent ez a terminológia. Alapvetően egy-egy világnézetet, felfogást, politikai eszmerendszert és ezáltal egyéni politikai meggyőződést, ha úgy tetszik, politikai hitvallást takar. Ám amikor ezt amolyan „jóízűen”, mintegy kampányelemként használjuk, csak hogy provokáljuk a másikat, a „vitapartnert”, hogy jól megmondjuk neki, kicsit odaszúrjunk vele, akkor az ember elbizonytalanodik, vajon tényleg erre kíváncsi-e a kérdező. Nézzük meg közelebbről a jobb- és baloldaliság hátterét, történelmi perspektívából szemlélve.
A jobb- és baloldaliság eredete
A jobboldal-baloldal fogalmi ellentétpár a XVIII. századi francia parlamenti ülésrendből ered: jobb oldalon foglaltak helyet a hagyományos rend, a királyság képviselői, vagyis az első és a második rend – a papság és a nemesség – többsége, míg bal oldalon a forradalom hívei, a polgárság, vagyis a harmadik rend, illetve a nemesség és papság kisebbik része ült. Ennek mintájára később más nemzetgyűlésekben is megjelentek a két oldal képviselői, noha mást jelentett Angliában és mást például a forradalmi Franciaországban ennek az ellentétpárnak a kifejeződése.
Klasszikus baloldal és „újbaloldal”
A baloldaliság jellemzője, hogy képviselőik általában nagyobb hangsúlyt fektetnek a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására és az általános (szociális) jogokra. A baloldal a XIX. században általában a forradalmi szerepvállalást, a hagyományos rendszerekkel, berendezkedésekkel való szakítást (pl. ’30-as évek vagy a ’48-as forradalmak, a ’70-es párizsi kommün, stb.) jelentette. A régi, „átkos” renddel való szakítást pl. az anciem règime Franciaországában, vagy a Szent Szövetség abszolút monarchikus rendszerével szemben.
A XX. század elején még az általános választójog, valamint a jogegyenlőség kiharcolása volt a tét. A baloldaliság jellemzője továbbá, mivel a klasszikus munkásmozgalomból nőtt ki, hogy megjelenésénél alapvető volt a kapitalizmus reformja. Így az első világháborúig nemigen választható el a baloldal a forradalmi (munkás)mozgalmaktól (ld. például „őszirózsás” forradalom Magyarországon). A nagy világgazdasági válság tragikus politikai következményeit látva a háború előttinél nagyobb figyelmet fordítottak a kapitalizmus társadalmi bizonytalanságainak tompítására, ami végső soron a modern jóléti államok kialakulásához vezetett.
A háború utáni szociáldemokrata pártok már teljességgel szakítottak a kommunizmussal és annak világforradalmi elköteleződésével. A jobboldaltól legfőképp azzal különböztették meg magukat, hogy nagyobb szerepet szántak az államnak a piaci reformokban és a piacgazdaság „igazságosabbá” tételében. A II. világháború utáni konjunktúra következtében jóval kevesebb figyelmet szenteltek a kapitalizmus mélyreható megreformálásának, sokkal inkább fordultak olyan modern kérdések felé, mint a multikulturalizmus, a feminizmus, vagy a posztkolonializmus.
Társadalmi-gazdasági felfogását tekintve általánosságban elmondható, hogy a baloldali irányzatok támogatják a nagyobb állami szerepvállalást és az egyenlőségre törekvést. Társadalomkritikai szemléletükből kifolyólag a politikában általában ők a társadalmi változások szorgalmazói is.
Parlamentáris keretek közötti politikai súlyuk a liberális pártok visszaszorulásával a két világháború közötti időszakban nőtt meg, de még inkább a II. világháborút követően, amikortól létrejött a klasszikus jobb-baloldali dichotómia, vagyis a modernkori politikai váltógazdaság.
A XX. század hetvenes éveiben az inflációs és munkanélküliségi válságot követően a mérsékelt baloldali pártok egyre inkább részévé váltak az úgynevezett „neoliberális konszenzusnak”, amely szerint a gazdasági nehézségek egyetlen lehetséges megoldása az állami költések lefaragásában, a kisebb államban és a deregulációban keresendő. Erre a gondolatra épültek fel az „újbalodali” pártok, pl. a Tony Blair-féle Munkáspárt, de Bill Clinton Demokrata Pártja és Gerhard Schröder németországi (SPD) kísérletei is ide sorolhatók. Végül a baloldali pártok a legtöbb jóléti államban elfogadták és magukévá tették aNemzetközi Valutaalap (IMF) és más intézmények megszorításra épülő iránymutatásait, és a gyakorlatban is azokat követték. A szociáldemokrata pártok így egyre kevésbé rendelkeztek a jobboldalétól megkülönböztethető arculattal, a jóléti állam és az elesettek védelmezőjének imázsát pedig átengedték a hetvenes évektől feltámadó új – elsősorban jobboldali – populista pártoknak.
Liberalizmus, liberális gazdaságpolitika
A liberalizmus megszületésétől fogva egyfajta szabadságeszményt követ, amelynek előzményei már a középkori városállamok szabadságfelfogásában is megtalálhatók. A liberális eszmerendszer középpontjában az individuum és a magántulajdon, valamint a polgárok közötti jogegyenlőség áll. Államfelfogása az ún. „társadalmi szerződésen” alapul, melyben az egyének (a „megbízók”) jogaik egy részét átruházzák azokra, akik a hatalmat gyakorolják, cserében azért, hogy azok olyan döntéseket hozzanak, amelyek a „közjót” (a „megbízók” érdekeit) szolgálják.
A XIX. században az számított liberálisnak, aki a konzervativizmus ellenfele volt, magát „haladónak” tartotta, és több szabadságot követelt az egyén számára.
Egyúttal szemben állt a korabeli abszolutista állomokkal és a „régi renddel” (ld. „ancien regime”), gazdasági felfogását tekintve pedig a szabad verseny, a szabad piac híve. A korabeli Franciaországban a liberális gazdaságfilozófia az ún. fiziokratákhoz volt kapcsolható, akik a XVIII. században a „Laissez faire, laissez aller” elvét vallották, amely a merkantilista védővámos és az állami szerepvállalás midenhatóságát hirdető gazdaságpolitikával szemben a teljes szabadpiaci felfogást helyezte előtérbe.
Angliában ugyanezt a nézetet vallotta Adam Smith, aki a társadalomról és a gazdaságról vallott korábbi felfogás ellenében hitt a „gazdasági ember” (homo oeconomicus) eszmény(kép)ében, nyomában a polgári társadalom önérdek-követő, a magántulajdonra és az önzésre koncentráló individuumával és az ön-szabályozó piac ideáljára építő társadalmi-gazdasági formával.
Ahogy Pongrácz Alex, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa fogalmazott egy 2017-ben megjelent írásában, „a XIX. század végétől azonban újra expanziónak indult az állami szerepvállalás mértéke. Ennek hátterében először csak az az elgondolás állt, hogy meg kell akadályozni a krónikus időszakot élő egyéni vállalkozások összehangolatlan működésének negatív következményeit: a kisebb vállalkozások csődbe menetelét, és az ezzel járó gazdasági katasztrófát.” Mannheim Károly szociológustól pedig így idéz: „A liberalizmus akkor szűnt meg, amikor a vállalkozások támogatásra szorultak, és a bankcsődök komoly zavarokat okoztak – röviden akkor, amikor az »államnak« be kellett avatkoznia annak érdekében, hogy enyhítse a szervezet akadozó működéséből származó feszültségeket.”
A társadalomfilozófiában a liberalizmus két elvet hirdet az egyén számára: a legszélesebb értelemben vett szabadságot (szólás-, sajtó-, gyülekezési, egyesülési, stb.) és az egyenlőséget.
Az egyenlőség pedig alapvetően két területen jelentkezik: a törvény előtt és az adózás terén. Ez a felfogás gyökeres szakítást jelentett az addigi feudális típusú társadalmakban, ahol jelentős privilégiumok jutottak egyes rétegeknek. Egyenlőtlenségek azonban maradtak fenn a liberális társadalomban is, mely leginkább a vagyoni különbségek terén mutatkozott meg. „Egy liberális rendszer politikai életében való részvétel egyenlőtlenséget okozó tényezőkre, főleg a vagyonra, a pénzre épül. Aki azonban teljesíti a feltételeket, az politikai emberré válhat, s részt vehet a politika életében.”
Neoliberalizmus
Mivel a klasszikus liberalizmus filozófiája egy adott korszakhoz és társadalmi berendezkedéshez köthető, a XX. század második felétől már sokkal inkább a neoliberális irányzatok vették át a helyét. A neoliberalizmus mint politikai mozgalom a Friedrich A. Hayek és Ludwig von Mises nevével fémjelzett osztrák iskolából, illetve a Milton Friedmanhez köthető chicagói iskolából nőtt ki a II. világháború után, azonban csak a XX. század hetvenes éveitől vált jelentős irányzattá a politikában. Az alapvető elképzelés az volt, hogy az állam (amely az akkortájt leginkább meghatározó baloldali „jóléti állam” eszméjén alapult) túlterjeszkedett, túlságosan beavatkozik a piacgazdaságba és minduntalan az újraelosztást erőlteti a szegényebb rétegek előnyére és a gazdagabbak – a sikeresebbek (?!) – rovására. A felfogás hitvallói szerint a „jóléti újraelosztást megalapozó adók demotiválják a társadalom innovatívabb tagjait, pedig ezek a nagyvállalkozók lennének képesek munkahelyeket teremteni mások számára. A társadalom alján lévők pedig szerintük függővé váltak a jóléti újraelosztástól, ezért nem motiváltak dolgozni, hiszen képesek megélni az állami szociális juttatásokból is” – írja Pogátsa Zoltán az ujegyenloseg.hu-n cikkében.
A neoliberalizmus tehát alapvetően nem politikai, hanem közgazdasági fogalom,
a gazdasági liberalizmus egyes doktrínáinak az összefoglaló elnevezése. Követői között megtaláljuk pl. Augusto Pinochet chilei diktátort, de Margaret Thatchert, Ronald Reagant is. (Az Egyesült Államokban a neoliberalizmust gyakran neokonzervativizmusnak is nevezik.)
Azt is mondhatjuk, hogy a neoliberális filozófia a liberális gazdaságpolitika egyik szélsőséges változata, amely mindent a piacnak akar alárendelni, amely az állami kiadások visszaszorításával leépíti azokat a szociális rendszereket is, amelyek a társadalom szegényebb rétegeinek felzárkózását vagy megsegítését szolgálják. Ezt a 70-es évek végére, és jellemzően a 80-as évekre „divatossá” vált felfogást tette magáévá az újbaloldal és részben a jobboldal egy része is („neoliberális konszenzus”). A társadalomfelfogása rendkívül individualista, Thatcher híres mondása szerint: „nincs olyan, hogy társadalom, csak egyéni férfiak, nők és családok”.
Jobboldal, jobboldali gazdaságpolitika, konzervativizmus
Modern felfogásban általában a konzervativizmust a jobboldalhoz kapcsolják, noha a konzervativizmus egy klasszikus, azaz még a modern kor előtti világnézetet jelent. Eredendően ellenez mindenféle radikális változtatást, forradalmi megmozdulást, kizárólag a reformokat támogatja és a „fontolva haladás” híve (ld. például Széchenyi István filozófiájában).
A konzervativizmus felfogásának középpontjában a hagyományok tisztelete, ápolása, valamint az erkölcs szentsége áll.
Társadalomfelfogását az „eleve elrendezettség elve” határozza meg, vagyis nincs szükség szerződéskötésre a társadalommal úgy, mint a liberalizmusban, mivel a társadalom Isten által lett elrendezve, amelyet nem írhatnak felül egy társadalmi szerződéssel.
A jobboldal is fontosnak tekinti a hagyományt és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás jellemzi. A gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti, ebben messzemenőkig hasonlít a liberalizmusra, annak gazdaságfilozófiájára. A szabadpiacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására épít, természetesnek veszi a nagyobb társadalmi különbségeket (ami szervesen kapcsolható a konzervativizmus „eleve elrendezettség elvéhez”), a magántulajdon elsőbbségét hirdeti, és elveti az állami beavatkozást. A jobboldal általános jellemzője a nacionalizmus, a nemzeti karakter hangsúlyozása és a nemzetállamokba vetett hit, mint ami elsőbbséget élvez a szupranacionális szervezetekkel (ld. ENSZ, EU, NATO, IMF, stb.) szemben. A gazdaságban továbbá az alacsony adók és az alacsony költségvetési kiadások szószólója. Nézete szerint minél inkább hagyni kell az állampolgárokat, hogy maguk éljenek a lehetőségeikkel (emlékezzünk: „Laissez faire, laissez aller”!).
Fontos tényező általában – bár ez nem minden jobboldali irányzatra, vagy pártra igaz – a keresztény értékek ápolása és a vallás meghatározó szerepe.
Emellett a család és gyermekek védelme, a bűnözés, a drogok, az abortusz elleni harc, valamint az állam aktív szerepvállalása a magánszférában.
Ez utóbbi markáns különbséget jelent a liberális és baloldali nézetekkel szemben, amelyek nem kívánnak „beleszólni” az egyén életébe. Jellemzője még a közösségek fontos szerepének hangsúlyozása, a közösségi érdekérvényesítés és szolidaritás, amely felette áll az egyéni érdekek érvényesítésének (ez pedig a baloldali irányzatok felfogásához hasonlítható).
Összegzés
Áttekintve a különböző társadalmi és velük karöltve az egyes gazdasági felfogásokat, nézeteket, filozófiákat, elmondhatjuk, hogy ezek sokszínűsége teszi izgalmassá, virulenssé a mindennapi életünket, felfogásunkat, az ebből adódó nézetek ütköztetése jelenti a mi nézetrendszerünk formálódását is, ami szintén folyamatosan alakul, fejlődik.
Ha a hazai „pályát” nézzük, a magát vélt vagy valósan jobb- és baloldali felfogású embertársaink egymásnak feszülését, nem árt a fenti okfejtést lefuttatni a hazai közállapotokon. Vajon mitől is nevezhető jobboldalinak az a gazdaságpolitika, amely a drasztikus állami beavatkozás híve, amely alig hagyja érvényesülni a piacot, és a szövevényes szubvenciók rendszerében alig állapítható meg, hogy egy-egy terméknek vagy szolgáltatásnak mi a valós piaci értéke? És miért tekinthető baloldalinak az a gazdaságpolitika, amely a privatizáció mindenek felettiségét hirdeti és a gazdagabb rétegeknek kedvező adórendszert támogatja, nem szolidáris a szegényebb és hátrányos helyzetű társadalmi rétegekkel, valamint a bankok és nemzetközi nagyvállalatok fő támogatója?
Attól tartok, hogy sokan, akik baloldalinak gondolják magukat, lehet, hogy inkább jobboldali felfogást vallanak és sokan, akik a jobboldal hívei, valójában baloldali elveket követnek.
Ami természetesen cseppet sem baj. Csak ők gondolják azt, hogy aki más nézeteket vall, az a gonosz ügynöke, vagy jobb esetben csak „meghibbant”. Így a jobb- és baloldalizás nem más, mint egyfajta címkézés, hogy ha „ez” vagy „az” vagy, akkor az helytelen, ezért én már nem beszélek veled. Ezzel kizárva még az esélyét is a valódi, érdemi vitának, ami pedig a demokrácia alapját jelenti, és amelyben minden nézetnek, felfogásnak megvan a maga helye és szerepe.
Szilágyi Zsolt
