Címkézés, álvita, váltógazdaság: jobboldalizástól baloldalizásig

politikai irányzatok
shutterstock.com

Történelmi perspektívából nézve politikai hovatartozásunk korántsem biztos, hogy olyan biztos lábakon áll, ahogy azt mi gondoljuk. Olvasói levél.

Választások közelednek. Ismét. Látjuk, halljuk, menekülni sem tudunk előle. No, nem feltétlenül a választások elől, hiszen az maga a demokrácia ünnepe. Valljuk. De van előtte az a fél-egy év, mikor a kampányszlogenek mögül nehéz kihámozni a valóságot, a tényleges mondanivalót, mikor nehéz elhinni bármilyen politikus bármely megszólalásáról, hogy annak elsősorban, vagy mindenekelőtt a célja nem a szavazatmaximalizálás lenne.

Ilyenkor felerősödnek az álviták is, amelyek között előkelő helyet foglal el a kérdés: jobb-, vagy baloldali vagy-e? Jómagam azt feltételezem, hogy sokszor maga a kérdező sincs igazán tisztában azzal, mit is jelent ez a terminológia. Alapvetően egy-egy világnézetet, felfogást, politikai eszmerendszert és ezáltal egyéni politikai meggyőződést, ha úgy tetszik, politikai hitvallást takar. Ám amikor ezt amolyan „jóízűen”, mintegy kampányelemként használjuk, csak hogy provokáljuk a másikat, a „vitapartnert”, hogy jól megmondjuk neki, kicsit odaszúrjunk vele, akkor az ember elbizonytalanodik, vajon tényleg erre kíváncsi-e a kérdező. Nézzük meg közelebbről a jobb- és baloldaliság hátterét, történelmi perspektívából szemlélve.

A jobb- és baloldaliság eredete

A jobboldal-baloldal fogalmi ellentétpár a XVIII. századi francia parlamenti ülésrendből ered: jobb oldalon foglaltak helyet a hagyományos rend, a királyság képviselői, vagyis az első és a második rend – a papság és a nemesség – többsége, míg bal oldalon a forradalom hívei, a polgárság, vagyis a harmadik rend, illetve a nemesség és papság kisebbik része ült. Ennek mintájára később más nemzetgyűlésekben is megjelentek a két oldal képviselői, noha mást jelentett Angliában és mást például a forradalmi Franciaországban ennek az ellentétpárnak a kifejeződése.

Klasszikus baloldal és „újbaloldal”

A baloldaliság jellemzője, hogy képviselőik általában nagyobb hangsúlyt fektetnek a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására és az általános (szociális) jogokra. A baloldal a XIX. században általában a forradalmi szerepvállalást, a hagyományos rendszerekkel, berendezkedésekkel való szakítást (pl. ’30-as évek vagy a ’48-as forradalmak, a ’70-es párizsi kommün, stb.) jelentette. A régi, „átkos” renddel való szakítást pl. az anciem règime Franciaországában, vagy a Szent Szövetség abszolút monarchikus rendszerével szemben.

A XX. század elején még az általános választójog, valamint a jogegyenlőség kiharcolása volt a tét. A baloldaliság jellemzője továbbá, mivel a klasszikus munkásmozgalomból nőtt ki, hogy megjelenésénél alapvető volt a kapitalizmus reformja. Így az első világháborúig nemigen választható el a baloldal a forradalmi (munkás)mozgalmaktól (ld. például „őszirózsás” forradalom Magyarországon). A nagy világgazdasági válság tragikus politikai következményeit látva a háború előttinél nagyobb figyelmet fordítottak a kapitalizmus társadalmi bizonytalanságainak tompítására, ami végső soron a modern jóléti államok kialakulásához vezetett.

Hirdetés

A háború utáni szociáldemokrata pártok már teljességgel szakítottak a kommunizmussal és annak világforradalmi elköteleződésével. A jobboldaltól legfőképp azzal különböztették meg magukat, hogy nagyobb szerepet szántak az államnak a piaci reformokban és a piacgazdaság „igazságosabbá” tételében. A II. világháború utáni konjunktúra következtében jóval kevesebb figyelmet szenteltek a kapitalizmus mélyreható megreformálásának, sokkal inkább fordultak olyan modern kérdések felé, mint a multikulturalizmus, a feminizmus, vagy a posztkolonializmus.

Társadalmi-gazdasági felfogását tekintve általánosságban elmondható, hogy a baloldali irányzatok támogatják a nagyobb állami szerepvállalást és az egyenlőségre törekvést. Társadalomkritikai szemléletükből kifolyólag a politikában általában ők a társadalmi változások szorgalmazói is.

Parlamentáris keretek közötti politikai súlyuk a liberális pártok visszaszorulásával a két világháború közötti időszakban nőtt meg, de még inkább a II. világháborút követően, amikortól létrejött a klasszikus jobb-baloldali dichotómia, vagyis a modernkori politikai váltógazdaság.

A XX. század hetvenes éveiben az inflációs és munkanélküliségi válságot követően a mérsékelt baloldali pártok egyre inkább részévé váltak az úgynevezett „neoliberális konszenzusnak”, amely szerint a gazdasági nehézségek egyetlen lehetséges megoldása az állami költések lefaragásában, a kisebb államban és a deregulációban keresendő. Erre a gondolatra épültek fel az „újbalodali” pártok, pl. a Tony Blair-féle Munkáspárt, de Bill Clinton Demokrata Pártja és Gerhard Schröder németországi (SPD) kísérletei is ide sorolhatók. Végül a baloldali pártok a legtöbb jóléti államban elfogadták és magukévá tették aNemzetközi Valutaalap (IMF) és más intézmények megszorításra épülő iránymutatásait, és a gyakorlatban is azokat követték. A szociáldemokrata pártok így egyre kevésbé rendelkeztek a jobboldalétól megkülönböztethető arculattal, a jóléti állam és az elesettek védelmezőjének imázsát pedig átengedték a hetvenes évektől feltámadó új – elsősorban jobboldali – populista pártoknak.

Liberalizmus, liberális gazdaságpolitika

A liberalizmus megszületésétől fogva egyfajta szabadságeszményt követ, amelynek előzményei már a középkori városállamok szabadságfelfogásában is megtalálhatók. A liberális eszmerendszer középpontjában az individuum és a magántulajdon, valamint a polgárok közötti jogegyenlőség áll. Államfelfogása az ún. „társadalmi szerződésen” alapul, melyben az egyének (a “megbízók”) jogaik egy részét átruházzák azokra, akik a hatalmat gyakorolják, cserében azért, hogy azok olyan döntéseket hozzanak, amelyek a „közjót” (a “megbízók” érdekeit) szolgálják.

A XIX. században az számított liberálisnak, aki a konzervativizmus ellenfele volt, magát „haladónak” tartotta, és több szabadságot követelt az egyén számára.

Egyúttal szemben állt a korabeli abszolutista állomokkal és a „régi renddel” (ld. „ancien regime”), gazdasági felfogását tekintve pedig a szabad verseny, a szabad piac híve. A korabeli Franciaországban a liberális gazdaságfilozófia az ún. fiziokratákhoz volt kapcsolható, akik a XVIII. században a „Laissez faire, laissez aller” elvét vallották, amely a merkantilista védővámos és az állami szerepvállalás midenhatóságát hirdető gazdaságpolitikával szemben a teljes szabadpiaci felfogást helyezte előtérbe.

Angliában ugyanezt a nézetet vallotta Adam Smith, aki a társadalomról és a gazdaságról vallott korábbi felfogás ellenében hitt a „gazdasági ember” (homo oeconomicus) eszmény(kép)ében, nyomában a polgári társadalom önérdek-követő, a magántulajdonra és az önzésre koncentráló individuumával és az ön-szabályozó piac ideáljára építő társadalmi-gazdasági formával.

Ahogy Pongrácz Alex, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusa fogalmazott egy 2017-ben megjelent írásában, “a XIX. század végétől azonban újra expanziónak indult az állami szerepvállalás mértéke. Ennek hátterében először csak az az elgondolás állt, hogy meg kell akadályozni a krónikus időszakot élő egyéni vállalkozások összehangolatlan működésének negatív következményeit: a kisebb vállalkozások csődbe menetelét, és az ezzel járó gazdasági katasztrófát.” Mannheim Károly szociológustól pedig így idéz: „A liberalizmus akkor szűnt meg, amikor a vállalkozások támogatásra szorultak, és a bankcsődök komoly zavarokat okoztak – röviden akkor, amikor az »államnak« be kellett avatkoznia annak érdekében, hogy enyhítse a szervezet akadozó működéséből származó feszültségeket.”

A társadalomfilozófiában a liberalizmus két elvet hirdet az egyén számára: a legszélesebb értelemben vett szabadságot (szólás-, sajtó-, gyülekezési, egyesülési, stb.) és az egyenlőséget.

Az egyenlőség pedig alapvetően két területen jelentkezik: a törvény előtt és az adózás terén. Ez a felfogás gyökeres szakítást jelentett az addigi feudális típusú társadalmakban, ahol jelentős privilégiumok jutottak egyes rétegeknek. Egyenlőtlenségek azonban maradtak fenn a liberális társadalomban is, mely leginkább a vagyoni különbségek terén mutatkozott meg. „Egy liberális rendszer politikai életében való részvétel egyenlőtlenséget okozó tényezőkre, főleg a vagyonra, a pénzre épül. Aki azonban teljesíti a feltételeket, az politikai emberré válhat, s részt vehet a politika életében.”

Neoliberalizmus

Mivel a klasszikus liberalizmus filozófiája egy adott korszakhoz és társadalmi berendezkedéshez köthető, a XX. század második felétől már sokkal inkább a neoliberális irányzatok vették át a helyét. A neoliberalizmus mint politikai mozgalom a Friedrich A. Hayek és Ludwig von Mises nevével fémjelzett osztrák iskolából, illetve a Milton Friedmanhez köthető chicagói iskolából nőtt ki a II. világháború után, azonban csak a XX. század hetvenes éveitől vált jelentős irányzattá a politikában. Az alapvető elképzelés az volt, hogy az állam (amely az akkortájt leginkább meghatározó baloldali „jóléti állam” eszméjén alapult) túlterjeszkedett, túlságosan beavatkozik a piacgazdaságba és minduntalan az újraelosztást erőlteti a szegényebb rétegek előnyére és a gazdagabbak – a sikeresebbek (?!) – rovására. A felfogás hitvallói szerint a „jóléti újraelosztást megalapozó adók demotiválják a társadalom innovatívabb tagjait, pedig ezek a nagyvállalkozók lennének képesek munkahelyeket teremteni mások számára. A társadalom alján lévők pedig szerintük függővé váltak a jóléti újraelosztástól, ezért nem motiváltak dolgozni, hiszen képesek megélni az állami szociális juttatásokból is” – írja Pogátsa Zoltán az ujegyenloseg.hu-n cikkében.

A neoliberalizmus tehát alapvetően nem politikai, hanem közgazdasági fogalom,

a gazdasági liberalizmus egyes doktrínáinak az összefoglaló elnevezése. Követői között megtaláljuk pl. Augusto Pinochet chilei diktátort, de Margaret Thatchert, Ronald Reagant is. (Az Egyesült Államokban a neoliberalizmust gyakran neokonzervativizmusnak is nevezik.)

Azt is mondhatjuk, hogy a neoliberális filozófia a liberális gazdaságpolitika egyik szélsőséges változata, amely mindent a piacnak akar alárendelni, amely az állami kiadások visszaszorításával leépíti azokat a szociális rendszereket is, amelyek a társadalom szegényebb rétegeinek felzárkózását vagy megsegítését szolgálják. Ezt a 70-es évek végére, és jellemzően a 80-as évekre „divatossá” vált felfogást tette magáévá az újbaloldal és részben a jobboldal egy része is („neoliberális konszenzus”). A társadalomfelfogása rendkívül individualista, Thatcher híres mondása szerint: „nincs olyan, hogy társadalom, csak egyéni férfiak, nők és családok”.

Jobboldal, jobboldali gazdaságpolitika, konzervativizmus

Modern felfogásban általában a konzervativizmust a jobboldalhoz kapcsolják, noha a konzervativizmus egy klasszikus, azaz még a modern kor előtti világnézetet jelent. Eredendően ellenez mindenféle radikális változtatást, forradalmi megmozdulást, kizárólag a reformokat támogatja és a „fontolva haladás” híve (ld. például Széchenyi István filozófiájában).

A konzervativizmus felfogásának középpontjában a hagyományok tisztelete, ápolása, valamint az erkölcs szentsége áll.

Társadalomfelfogását az „eleve elrendezettség elve” határozza meg, vagyis nincs szükség szerződéskötésre a társadalommal úgy, mint a liberalizmusban, mivel a társadalom Isten által lett elrendezve, amelyet nem írhatnak felül egy társadalmi szerződéssel.

A jobboldal is fontosnak tekinti a hagyományt és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalomfelfogás jellemzi. A gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti, ebben messzemenőkig hasonlít a liberalizmusra, annak gazdaságfilozófiájára. A szabadpiacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására épít, természetesnek veszi a nagyobb társadalmi különbségeket (ami szervesen kapcsolható a konzervativizmus „eleve elrendezettség elvéhez”), a magántulajdon elsőbbségét hirdeti, és elveti az állami beavatkozást. A jobboldal általános jellemzője a nacionalizmus, a nemzeti karakter hangsúlyozása és a nemzetállamokba vetett hit, mint ami elsőbbséget élvez a szupranacionális szervezetekkel (ld. ENSZ, EU, NATO, IMF, stb.) szemben. A gazdaságban továbbá az alacsony adók és az alacsony költségvetési kiadások szószólója. Nézete szerint minél inkább hagyni kell az állampolgárokat, hogy maguk éljenek a lehetőségeikkel (emlékezzünk: „Laissez faire, laissez aller”!).

Fontos tényező általában – bár ez nem minden jobboldali irányzatra, vagy pártra igaz – a keresztény értékek ápolása és a vallás meghatározó szerepe.

Emellett a család és gyermekek védelme, a bűnözés, a drogok, az abortusz elleni harc, valamint az állam aktív szerepvállalása a magánszférában.

Ez utóbbi markáns különbséget jelent a liberális és baloldali nézetekkel szemben, amelyek nem kívánnak „beleszólni” az egyén életébe. Jellemzője még a közösségek fontos szerepének hangsúlyozása, a közösségi érdekérvényesítés és szolidaritás, amely felette áll az egyéni érdekek érvényesítésének (ez pedig a baloldali irányzatok felfogásához hasonlítható).

Összegzés

Áttekintve a különböző társadalmi és velük karöltve az egyes gazdasági felfogásokat, nézeteket, filozófiákat, elmondhatjuk, hogy ezek sokszínűsége teszi izgalmassá, virulenssé a mindennapi életünket, felfogásunkat, az ebből adódó nézetek ütköztetése jelenti a mi nézetrendszerünk formálódását is, ami szintén folyamatosan alakul, fejlődik.

Ha a hazai „pályát” nézzük, a magát vélt vagy valósan jobb- és baloldali felfogású embertársaink egymásnak feszülését, nem árt a fenti okfejtést lefuttatni a hazai közállapotokon. Vajon mitől is nevezhető jobboldalinak az a gazdaságpolitika, amely a drasztikus állami beavatkozás híve, amely alig hagyja érvényesülni a piacot, és a szövevényes szubvenciók rendszerében alig állapítható meg, hogy egy-egy terméknek vagy szolgáltatásnak mi a valós piaci értéke? És miért tekinthető baloldalinak az a gazdaságpolitika, amely a privatizáció mindenek felettiségét hirdeti és a gazdagabb rétegeknek kedvező adórendszert támogatja, nem szolidáris a szegényebb és hátrányos helyzetű társadalmi rétegekkel, valamint a bankok és nemzetközi nagyvállalatok fő támogatója?

Attól tartok, hogy sokan, akik baloldalinak gondolják magukat, lehet, hogy inkább jobboldali felfogást vallanak és sokan, akik a jobboldal hívei, valójában baloldali elveket követnek.

Ami természetesen cseppet sem baj. Csak ők gondolják azt, hogy aki más nézeteket vall, az a gonosz ügynöke, vagy jobb esetben csak „meghibbant”. Így a jobb- és baloldalizás nem más, mint egyfajta címkézés, hogy ha „ez” vagy „az” vagy, akkor az helytelen, ezért én már nem beszélek veled. Ezzel kizárva még az esélyét is a valódi, érdemi vitának, ami pedig a demokrácia alapját jelenti, és amelyben minden nézetnek, felfogásnak megvan a maga helye és szerepe.

Szilágyi Zsolt