Balog Zoltán: Olyan egyházat szeretnék, amilyet Jézus akart

Balog Zoltán püspök
Fotó: Lambert Attila

Szolgálatról, a templomok küszöbéről, Jézusról, Bachról és Ági néniről is beszélgettünk a dunamelléki református püspökkel.

– Mi, reformátusok úgy üdvözöljük egymást, hogy „Áldás, békesség!” Önnek mit jelent ez a köszöntés?
– Ez a mi nyilvános titkos kódunk. Az összetartozás jele, amit mindenki hall, de mégsem igazán érti, hogy mit is jelent azoknak, akik így köszönnek. Egyházon kívül még nagyobb a jelentősége annak, ha két ember között azonnal van egy közös alap, amire lehet építeni. 2012-ben, miniszterségem kezdetén a diákok az utcán tüntettek. Balhéztak, kicsit gyújtogattak, kiabáltak, tiltakoztak. Lementem a kormányülésről a Kossuth térre közéjük, hogy beszélgessünk, de nem akartak velem szóba állni. Az egyik diákvezér mellett mentem, aki beszélt is velem, meg nem is. Valaki ráköpött a cipőmre, én meg csak mentem, gondoltam, nálam nagyobb ember is járt már kálváriát. Sugdosták egymásnak, hogy „Nincs kézfogás!”, nem is fogott velem senki kezet. Egészen a közelben lévő minisztériumi épületig mentünk, amikor az egyikük hátrafordult és halkan odamondta, hogy „Áldás, békesség!” Azonnal tudtam, hogy megvan a kapcsolat! Utólag elmondta, mennyire rosszul érezte magát, mert az igazság az, hogy ő református, konfirmált és jókat hallott rólam is. Így második alkalommal eljött hozzám végül a csapat és kötöttünk egy olyan megállapodást a tandíjról, a „röghöz kötöttségről”, a visszatérítésről, a diákhitelről, amit mindenki elfogadott. Azóta is ezt a rendszert alakítgatja a mindenkori kormányzat. Békesség lett. Mindez egy köszönésből indult, ami azonban, azt gondolom, jóval több ennél: egy közös alap, egy megelőlegezett bizalom.

– A békesség szót értjük mindannyian. De az áldás szó a 21. században sokkal különlegesebb. Ma – amikor gondjaink vannak azzal, hogy mi a kereszténység, hol a helye, mindenki arra használja-e, amire való, amikor a hit megvallása problémás – vajon hol az áldás szó helye, jelentése, jelentősége?
– Nem nagyon találni a köznyelvben. Talán úgy fordítanám le: az áldás annak a tudomásulvétele, hogy

az életünk beteljesedése nem rajtunk múlik, hanem Istenen, aki viszont meg akarja adni nekünk ezt a beteljesedést.

Ez nem mindig jelent sikert, hiszen ahogy a zsoltáros is mondja: „Áldásomra lett a nagy nyomorúság.” Amikor Isten a bajból hoz jót nekem, az is áldás, még ha elsőre nem is úgy tűnik.

– Azért is babrálom ezt a kifejezést és keresem a helyét, mert keresem az egyház helyét is a társadalomban. Ma, amikor nagyon sok ember és különösen sok fiatal keres kapaszkodót, értékeket az életben, az egyház ebben segítséget tud nyújtani. De az elmúlt években azt láttam, hogy a hazai református egyház kevéssé van jelen a nem hívők, vagy a keresők életében. A Zsinat új lelkészi elnökeként hogyan látja az egyház helyzetét a templomokon kívül?
– Komoly vállalás, hogy annak a félmillió református embernek, aki rendszeres vallásgyakorló Magyarországon, és annak a másfél-két millió embernek, aki a Kárpát-medencében a református szót hallva ismerősként felkapja a fejét, tudunk lelki táplálékot adni. Ott tudunk állni mellettük az élet nehéz helyzeteiben: egy temetésen, egy betegség kapcsán, vagy épp az örömteli pillanatokban, amikor eljönnek a templomba, hogy áldást kérjenek a házasságukra, vagy azért, hogy megkereszteljük a gyermekeiket. Elsősorban ez a feladatunk. Másodsorban pedig az, hogy amikor ezzel rendben vagyunk, akkor próbáljuk meg a hitünket mások számára is elérhetővé tenni. Lehetnénk jobbak abban, hogy a mi életünket boldogabbá, gazdagabbá tevő üzenetet eljuttassuk azokhoz, akik még nem hallottak róla, talán nem is akarnak. A misszióban van még tennivalónk bőven.

– Vannak emberek, akik még nem jártak templomban, de éreznek egyfajta hívást. Ám sokakban, főleg a fiatalokban van egy gátlás, hogy mi lesz ott bent, hogyan kell viselkedni. Ahhoz, hogy megkapják tőlünk a bátorítást, ki kell jönni eléjük a templomon kívülre, nem?
–Az első út kifelé vezet, nem befelé.

Nagy vita van az egyházon belül, hogy nem nyomnak-e agyon bennünket azok az intézmények, amik az elmúlt harminc évben újra az egyház életének a részei lettek.

Ilyenek például az iskolák. Én elsősorban a lehetőséget látom ebben, hogy kilépve a belső egyházi térből, megszólítsunk olyanokat, akiknek még „magas a templom küszöbe”. A templomunkban például van egy Fassang László irányításával épített orgona, ami nagyon hasonlít ahhoz, amit Bach álmodott meg magának, de soha nem tudott megépíteni. Ezzel a hangszerrel olyan színvonalas koncerteket tudunk tartani, melyekre olyan emberek is bejönnek, akik egyébként nem lépnének be a templomba. Ilyenkor mindig megszólal a bibliás üzenet is. A művészre is hat, hogy a templom nem egy megszokott koncert helyszín, hanem egy szakrális hely. Sokkal több ilyen rendezvényre lenne szükség, ami közelebb hoz az egyházhoz. Magyarországon elsőként hoztuk létre a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót. A Magyarországi Református Egyház már 1985-ben aktívan foglalkozott drogfüggőkkel, amikor az állam még nem. Ez is olyan szolgálat az emberek felé, amin keresztül megismerték egyházunkat.

– Milyen állapotban van ma a Magyarországi Református Egyház, a gyülekezeteink, a templomaink, a lelkészi kar?
– Soha nem vagyunk elég jó állapotban. Ha a nyugat-európai hittestvéreinkkel hasonlítjuk össze magunkat, akkor persze meg is nyugodhatnánk. Németországban évente félmillióan lépnek ki a katolikus és a protestáns egyházakból. Drámai fogyás van, miközben a jól működő gazdaságnak köszönhetően az egyházi adóbevételek növekednek. Nálunk az elmúlt tíz évben az adófelajánlások alapján a református egyház létszáma százezerrel növekedett. A templomba járók száma ugyanakkor stagnált, csak enyhe növekedést mutatott az elmúlt években. De látok figyelmeztető jeleket is, elsősorban a lelkészi karban.

Lelki megfáradással, kiégéssel, szerepzavarral találkozom.

Manapság a lelkészi munkára mint szolgáltatásra tekintenek. A lelkipásztornak tervezőmérnöknek, műszaki ellenőrnek, gazdasági szakembernek, pályázatírónak, iskola- és idősek otthona fenntartónak kell lennie, és egyébként még a templom is legyen tele. Egy kistelepülésen, ahol nem elég erős a presbitérium, nagyon magára tud maradni egy lelkész. Régen a lelkipásztor legnagyobb segítsége a felesége volt: a nagytiszteletű asszony sokszor fontosabb volt lelkigondozás, tanácsadás szempontjából, mint a nagytiszteletű úr. Ma egy lelkipásztor feleségének önálló élete, egzisztenciája van. Sok lelkipásztor anyagilag is méltatlan körülmények között végzi a munkáját, túl nagyok a jövedelemkülönbségek a nagy és a kis gyülekezetek között, tehát ezen a téren is van tennivaló.

Hirdetés
Balog Zoltán püspök
Fotó: Lambert Attila

– Van elég fiatal, aki lelkipásztor szeretne lenni?
– Úgy látom, mi, reformátusok jobban állunk, mint a többi felekezet. A katolikusoknál mást jelent a hivatásra való elszánás a teljes élet odaáldozásával. Jelenleg van elég lelkipásztorunk, akikkel a szolgálatot el tudjuk látni, de jobban meg kéne őket becsülni. Bizony, pályaelhagyók nálunk is többen vannak, mint 30-40 évvel ezelőtt, hiszen manapság sokkal nagyobb az elszívó hatás. A szocializmusban mégis hova tudott volna valaki elmenni teológiai végzettséggel? Most a lelkész elmehet coachnak, vagy világjáró hajóra, kormányhivatalba, iskolai lelkigondozónak.

– Mennyire rázta meg a gyülekezeteket, a lelkészeket a járványidőszak? Mennyire lesz nehéz visszatérni, vissza akar-e térni egyáltalán ugyanoda az egyház?
– Ezt még fel kell mérnünk. A mi gyülekezetünkben volt egyfajta felfrissülés. Online hitmélyítő kurzuson, Biblia-tanulmányozó körben soha nem voltak ennyien. A fiatalok szolgálatot vállaltak, felhívták a járvány miatt bezártságban élő idősebbeket. Elindult egyfajta pezsgés, egyúttal egy egyre nagyobb vágy, hogy újra személyesen találkozhassunk. A zavart inkább a szolgálattevőkön érzem: hónapokig nem volt munkánk. Legalábbis a hagyományos értelemben nem. Olyan kérdésekkel küzdöttünk, mint hogy lehet úgy is élni, hogy nincs bibliaóra, nincs ifjúsági óra, nincs vasárnapi istentisztelet… Mondok egy 20 perces áhítatot, felteszem a Youtube-ra és ennyi a gyülekezeti élet? Ám most újraindul az élet, fel kell venni a ritmust: keresd meg, szólítsd meg, menj utána, hívd be! Feladatul szabtuk, hogy minden gyülekezetet meg kell látogatnia valakinek. Nem feltétlenül az elöljárónak, átmehet a szomszéd lelkipásztor is, hogy megkérdezze, mi van a kollégával, hogy mennek a dolgai, mit vesztett, hányan mentek el, mennyivel lett kevesebb a perselypénz, hogy fog újrakezdeni. Már jönnek is meghívások, például egy egész egyházmegye a Duna-parton egy nagy bográcsozást fog tartani, énekel a kórus, összegyűlnek a hívek, hogy újra egymás szemébe nézzenek. Érezhető az újraindulás lendülete.

– Marad valami az online világból az egyházi, gyülekezeti életben?
– Az online világ megtanított bennünket, hogy sokkal jobban figyeljünk arra, hogy amit mondunk, meg arra, hogy ez hogyan érkezik meg. Én például

minden felvételt visszanéztem magamról, és eleinte azt éreztem, hogy egy idő után én is otthagynám. Mesterkéltnek tűnt, lassú és körülményes voltam.

Ennek nyomán most már rövidebben, célzottabban beszélek, és sokkal jobban odafigyelek arra, hogy hogyan hat a hallgatóságra. A nyelvhasználatban is figyelni kell, hogy meg tudom-e szólítani azokat, akik először hallanak ilyet, vagy az úgynevezett kánaáni nyelv elriasztja őket, mert esetlen és nem sok mindent értenek belőle. Tapasztalataim szerint nem én vagyok az egyetlen lelkipásztor, akiben hasonló folyamat indult el. A világ, az ország más részeiből bekapcsolódók miatt megtartjuk az online formát.

– Az online platform arra is jó, hogy azok, akik félnek benyitni a templomba, ezeken a csatornákon könnyebben megismerkedhetnek a gyülekezeti élettel, az istentiszteletek rituáléjával és azután talán tényleg rászánják magukat, hogy lenyomják a kilincset.
– Én az ellenkezőjétől jobban félek. Így is jó, nem? Miért kell odamenni, ha meg tudom nézni online is? Éppen ezért tudatosan kell készülni arra, hogy az online is sugárzott események végén hangsúlyos legyen a személyes meghívás: gyere, várunk, most már jöhetsz, akkor is, ha még soha nem voltál itt, mert helyed van nálunk. Egyszer csináltam egy kis kérdőívet 10 egyháztagnak, akik az elmúlt három évben jöttek hozzánk, hogy mi az, ami itt tartotta őket? Vártam, hogy majd leírják, milyen csodálatosak a prédikációk… Nálunk, reformátusoknál mégis mi más? Erre jött egy olyan válasz, hogy „Ági néni ölelése”. Ági néni ott áll az ajtóban 30 éve, mosolyog, kézbe adja az énekeskönyvet, hellyel kínálja az újonnan érkezőt. A prédikáció se legyen rossz, de Ági néni mosolya és ölelése, a templom otthonossága, a virág állapota a vázában rengeteget elárul egy közösségről, és önmagában is meghatározza azt, hogy valaki akar-e ehhez a közösséghez tartozni, vagy sem.

– A Zsinat lelkészi elnökeként nyilván Ön is tervez. Mivel lenne elégedett a 6 éves ciklus végén?
– Egy ciklust vállaltam. Olyan egyházat szeretnék, amilyet Jézus akart, vagy legalább is ahhoz közelít. Olyan sokan és sokszor elmondják kívülállók, hogy mit várnak az egyháztól. Szerintem Jézus már megfogalmazta, hogy mit vár az egyháztól. Ha neki nem engedelmeskedünk, akkor minket hiába szólít fel bárki, hogy mit vár tőlünk. Ez egy belső kérdés. Belülről kell egy közösségnek tisztáznia, hogy mire kaptuk az Úristentől ezt a hat évet. Belső figyelmet igényel, hogy az örök üzenet a megváltozott világban mit jelent. A belső megerősödésben látom az elképesztő lehetőségeket. Építkezésben, új gyülekezetek létrehozásában, iskolai oktatásban, a szociális szférában egyaránt sok dolgunk van. De a belső bizonyosság a garancia, hogy mindez ne nyomja agyon a lényeget.

Én az egyházban szolgálók lelki megújulását tartom a legfontosabbnak.

A lelkipásztoroknak, a hitoktatóknak, a lelkészfeleségeknek, a betegápolóknak, a szegényeket gondozóknak, a drogos fiatalokkal vagy az alkoholistákkal foglalkozóknak – apám évtizedes csodálatos munkája volt ez –, tehát mindazoknak, akik viszik az üzenetet, ezeknek a megerősödése a legfontosabb. Ha hat év múlva ebből a szempontból jobb állapotban leszünk, akkor én már elégedett leszek.

– Van még egy kérdés, amin gondolkodtam, hogy az elején, vagy a végén tegyem fel, de gyakorlatilag talán már meg is válaszolta: Balog Zoltán miért ambicionálta, hogy püspök és zsinati elnök legyen? Ezek szerint a belső figyelem eredménye?
–Bárhol voltam eddig, mindig úgy éreztem, hogy „fedett ügynök” vagyok, hogy úgyis elsősorban az egyházamat és az Istent szolgálom. Természetesen volt frakciófegyelem, meg kormány-elkötelezettség, de mindig az volt a célom, hogy a munkámat Isten dicsőségére, az emberek javára végezzem. Ha nem így lesz, akkor inkább ne is csináljam. Most úgy gondoltam, eljött az idő, hogy közvetlenül, élesben végezzem ezt a szolgálatot. Az egyházon belül szeretném megvalósítani mindazt, amit tanultam és tapasztaltam. Tudom, hogy az egyház miben más, mint a közéleti, világi szerveződések és miben pótolhatatlan. Iskolát, kórházat más is tud fenntartani. De egy kórházat úgy fenntartani, ahogy például ma a Bethesda kórházat fenntartják az orvosok, az ápolók és a lelkipásztorok, abból sugárzik, hogy itt több van, mint az egyszerű gyógyítás, hogy itt az ember teste és lelke, nemcsak az egészsége, hanem az egész-sége, az egész élete a fontos, azt más nem tudja. Évtizedes közéleti jelenlét után én talán bátrabban merem azt mondani, hogy a lélek az első. Nagyon fontos, hogy a fizetések rendben legyenek, iskolák épüljenek, vonzó legyen a gyülekezeti terem. De ha belül nincsenek rendben a dolgok, akkor ez még ellenünk is fordulhat, mert öncélú önfenntartássá válik. Pedig az egyház sohasem létezhet önmagáért. Az egyház mindig másokért van: a hívekért, a kívülállókért, azokért, akik még nincsenek ott. Az egyházon kívül szerzett tapasztalataim miatt talán jobban tudom, hogy mi az igazán fontos, mi az, amit csak az egyház adhat meg és ezért az egyháznak meg is kell adnia mindenkinek, aki szívesen fogadja.

– Akkor ehhez legyen Önön áldás!
– Köszönöm, ez jól esik!

Aki kíváncsi, nem öregszik meg. Amíg vannak igazi kérdéseink, addig kapunk igazi válaszokat. Amíg tudunk ezekről indulatmentesen beszélgetni, addig van esély, hogy minden nap egy picit bölcsebbek és jobbak legyünk. Ezért vagyok ennek az értékközösségnek a tagja.