Döbrentey Ildikó: Az harcol, akinek nincs lelki békéje

Mit jelent ma nőnek lenni? Hogyan maradhat az ember önmaga a nemi identitás és a nemi szerepek körüli viták korában? Erről beszélgettünk Döbrentey Ildikó meseíróval, az Égből pottyant mesék szerzőjével.

− A huszadik század nagy egyenjogúsági harcai után ma sokan már egyformaságot is követelnek, és vannak, akik nem mernek állást foglalni arról, mit is jelent nőnek, vagy épp férfinak lenni. Számodra mit jelent a női lét?
− Nekem nagyon nagy szerencsém volt. Az édesapám, Döbrentey Ferenc boldog volt és elégedett, hogy három nővel élhet együtt: édesanyámmal, nővéremmel meg velem. Én ebben nőttem fel: apám büszke arra, hogy lányai vannak. Ezenkívül a szüleim – anélkül, hogy ezt bárhol tanulták volna – úgy neveltek bennünket, hogy a mi családunkban nem volt jellemző a fegyelmezés, arra meg különösen nem emlékszem, hogy megbüntettek volna valamiért. Csodálatos emberek voltak: biztattak és dicsértek bennünket. Ez azt jelenti, hogy mire felnőtté kezdtem válni, nem éreztem magam megkülönböztetve, elnyomva vagy kisebbnek, aki nincs a helyén. Nem éreztem, hogy valamit ki kellene harcolnom, nem éreztem, hogy valahol azért állnék a második sorban, mert nő vagyok.

− Pécsett végeztél, magyar-rajz szakos tanárként, és egész életedben, rádiós, televíziós, színházi és közemberként is gyakorló pedagógus vagy. Mit tapasztalsz, mi jellemzi leginkább a mai fiatalok nevelését?
− Egyre tudatosabbak és igényesebbek a szülők is, meg a gyerekek is. És mégis egyre több a „mamahoteles”, a kizárólag a saját problémái körül forgó, tunya fiatal. Egyre nagyobb szükség van arra, hogy a gyermekek fizikai és szellemi fejlesztését jelentő nevelés kiegészüljön a lelki gazdagodással, s így a nevelésből növeléssé válhasson.

A fiús szülők csodálatos feladata, hogy együttműködő, felelősséget vállaló, gyöngéd férfiakat neveljenek.

− Nőként édesanyád a példakép, a minta előtted?
− Minél idősebb leszek, annál inkább! Édesanyám az igenek embere volt, aki – ahogy a barátnői és a nagynénéim mesélték – fiatal lányként tudatosan kiirtotta a nem-mel kezdődő mondatokat a beszédéből. Az élete utolsó napján, amikor már készülődött a hazatérésre, és nemigen tudtunk beszélgetni vele, időről időre ismételte : „Igen” – így ment el! Az alkalmazkodás angyali példája volt ő. Készségesen alkalmazkodott mindenkihez, és közben úgy tett mindent, ahogy azt ő maga jónak látta. Azt hiszem, azért tudta ezt megtenni, mert lelki békéje volt. Akiben nincs lelki béke, az állandóan ütközik, harcol, jogokat követel – aztán hiába kapja meg, lelki békéje attól sem lesz. Akkor lesz simább a bőre, akkor lesz kedvesebb a mosolya, akkor tudja elviselni, hogy más másképp gondol valamit, ha benne békesség van. Az ilyen nőtől szebb lesz, ami szép, ami pedig rossz, azt, ha nem is tudja mindig megjavítani, de elsimítja, eltakarja, mint a hó. Egy nő képes kihozni az emberekből, az eseményekből a jót! Az ilyen nőre mosolyogva gondolnak vissza – ahogy édesanyámat is mosolyogva emlegetik ma is, akik ismerték. Az ilyen nők hiányoznak a világnak.

A lányos szülők csodálatos feladata, hogy bátorító, békéltető, világot szépítő nőket neveljenek.

− Te honnan meríted ezt a bizonyosságot?
− Egész életemben éreztem és tudtam, hogy Isten jelen van az életemben, az Ő tenyerén semmi sem történik véletlenül. Ő így dolgozik, kihozza mindenből és mindenkiből a jót. Általában csak utólag értem meg vagy ismerem fel, de mindig kiderül, hogy az életem minden eseménye úgy volt a legjobb, ahogyan alakult. A kapcsolatunk Péterrel (Levente Péter színész, rendező, Ildikó férje és alkotótársa – szerk.), az is egy ilyen „munkája” Istennek. A házasságban egymás által növelődünk, alakulunk. Ha keresgélő fiatalként nem tudjuk, hogy a társunk, a másik felünk valahol létezik, és vele együtt leszünk egy egész emberré, akkor csak a frusztrált hiányérzet marad. Aki ezt nem tudja, az örökké harcolhat, versenghet azon, hogy melyik nem a fontosabb. A kisgyermekkor egyik legnagyobb öröme, hogy még nem ismeri a versenyt. Amíg nincs verseny, addig békésen „él az oroszlán a báránnyal”. Az unokáinkat a lányunk és a vejünk igyekeznek úgy növelni, hogy a versenyt nem teszik központi, nagy eseménnyé. A nagy események náluk a családi ünnepek, a túrázások, a közös játékok, a beszélgetések.

− Ma viszont inkább éleződik a nemek közti verseny, sőt, sok nő gondolja úgy, hogy könnyebb lenne az élete férfiak nélkül.
− Hallottam, olvastam arról a mozgalomról, amely szerint egyáltalán nincs szükség a férfiakra, a világon minden funkciót elrendeznek a nők, még gyermeket is szülhetnek férfiak nélkül – mindez nagyon mulatságos, sajnálatos, képtelen és idegen a számomra. Egymás szerelmében, szeretetében, tiszteletében, szolgálatában élni – számomra ez a természetes.

Egymásra vagyunk bízva: a nő a férfira, a férfi a nőre.

− Az egyházban is zajlik a laikusok, köztük a női szolgálatok értékének a felismerése. Te hol találtad meg a helyed katolikus nőként az egyházadban?
− A Szentlélek Szeminárium – amit több mint 25 éve végeztem Katona István atyánál – hozott hatalmas változást az életembe, igazi reveláció volt. Rádöbbentem, hogy Isten valóságosan velem van, mindig és mindenütt: az utcán, a buszmegállóban, az orvosi váróban, a konyhában, a kamrában. Ezen a kurzuson imádkoztak értünk személyesen, és én a Szentlélektől a prófétálás karizmáját kaptam. Éppen akkortájt költöztünk a mi kis erdőszéli falunkba, Héregre. Körülnéztem: hol fogok én itt prófétálni… Abban az időben került Zoltán atya is a falunkba. Nem ismertük őt, és azt hittük, ő sem ismer minket. Legnagyobb meglepetésemre a vasárnapi szentmise után odajött hozzám, és megszólított: „Ildikó, kellene itt egy Bibliaolvasó kört alakítani, elvállalná?” Megroggyant a térdem, tessék, itt van, itt kell nekem prófétálnom. Felvetettem, hogy az áldozás utáni csendben szívesen imádkoznék szabadon, hangosan, az ambóról. Zoltán atya válasza az volt: „Éppen erre akartam kérni, Ildikó!”. Isten előttem járt! Így kerültem tehát bele a szentmisébe, huszonöt évvel ezelőtt. Azóta is, ha itthon vagyok Héregen, minden vasárnap imádkozom az áldozás után. A szolgálat felemelő és megrázó egyszerre. Magával az Atyával, Jézussal és a Szentlélekkel beszélgetek, nagyon ki kell nyitnom a szívemet, de úgy kell beszélnem, hogy a padokban a kedves héregiek is értsék. Ebből a szolgálatból született két imádságos könyvem is: a Beszélgetek az Úrral, illetve az És képzeld, Uram… Zoltán atya később a másik két plébániáján is bevezette ezt az imát – ott is nőket kért meg, és nagyon jó társakra talált!