Johannes Fichtenbauer osztrák teológus, családos ember és állandó diakónus a katolikus egyházban. Az olajfa misztériuma című könyve egy hosszú út eredménye, amelyen náci nagyapjától eljutott a választott nép iránti mély szeretetig.
Olyan út ez, amelyet sok kereszténynek végig kell(ene) járnia világszerte. Ha nyitott szívvel olvassuk Fichtenbauer tanúságtételét, sok mélységes és talán rejtett sebünk meggyógyul és Isten javunkra fordítja még a múlt szörnyűségeit is.
Mi, magyarok egészen különös viszonyban vagyunk a holokauszttal és a választott néppel, ezért hatalmas öröm számomra, hogy végre idehaza is olvasható ez a könyv.
gyerekkoromban értetlenül fogadtam a felnőttek szájából a furcsa arckifejezéssel, félig súgva kimondott szót: zsidó!
Rendben, a szomszéd néni, a doktorbácsi, ez vagy az a híres ember zsidó – de miért fontos ez? Még az iskolában sem lettem sokkal okosabb, arról ott sem hallottam, hogy élnek közöttünk olyanok, akik a Harmadik Birodalmat és a lágereket nem csak a történelemkönyvből ismerik. Aztán egy kórussal eljutottam Izraelbe, jártam két kibucban, az egyikben szinte megvalósították a keresztény testvéri közösséget, a másikban inkább a kommunizmust kicsiben. És jártam a siratófalnál, a Szent Sír bazilikában és a Yad Vashemben, csatangoltam a bazárban és fürödtem a Holt tengerben – és éreztem azt a valamit, azt az egyszerre vonzó és taszító, irigyelt és megvetett, bosszantó és tiszteletet ébresztő kiválasztottság-tudatot. Azt a dacot, hogy Izrael népe végre újra a maga országában élhet, azon a földön, amelyet Isten nekik ígért.
Akkoriban Izraelben a magyar volt a második leggyakrabban beszélt nyelv az angol után. Azóta eltelt három évtized, megváltozott sok minden, de ma is nehezen veszi tudomásul a világ, hogy létezik választott nép, egy kicsi, megosztott és ezerszínű közösség, akik már sokszor a kipusztulás szélén jártak, de
Isten mindig megőrzött magának egy szent maradékot, amelyből újra feléledt a nemes olajfa.
Az Úr ugyanis óvja és gondozza a saját olajfáját, választott népét. Pál apostol leveleiből kiderül, hogy már az őskeresztények idejében is nehézséget jelentett Izrael és a pogányságból megtértek kapcsolata. Amikor aztán a kereszténység Konstantin császár megtérésével elfogadott, sőt később államvallássá lett, végképp „lerázta magáról” a zsidó örökséget. Voltaképp ez volt az első és alighanem a legsúlyosabb egyházszakadás.
Johannes Fichtenbauer könyve kertelés nélkül tárja elénk az elmúlt két évezred súlyos tévedéseit és bűneit, amelyeket Isten szemefénye, a szövetség népe ellen elkövettünk mi, akik Ábrahámban nyertünk áldást. Mi, más akolból való juhok ki akartuk túrni az első nyájat, kidobtuk a szőlőből az örököst, hátha megszerezhetjük az örökségét.
Kétségkívül hatalmas lépés volt a II. Vatikáni Zsinat, a Nostra Aetate új szemlélete, csodálatos volt szent pápánk, II. János Pál alázata, ahogyan az egyház minden vétkéért bocsánatot kért, de egyelőre túl kevés katolikus szívét érték el a szavai.
Máig tartja magát az a tévedés, hogy a választott nép helyébe az egyház lépett volna
– ezt nevezik a helyettesítés teológiájának.
Fájdalmas örökségünk, hogy évszázadokon át Isten gyilkosainak neveztük az Ő szemefényét. Márpedig örök az Úr szava: „Megáldom a téged áldókat és megátkozom a téged gyalázókat!” és ahogy Pál kifejti: „Isten nem vetette el népét, amelyet előre kiválasztott”, majd figyelmezteti a római keresztényeket: „A megátalkodottság csak részben érte Izraelt, amíg a pogányok teljes számban meg nem térnek, akkor majd egész Izrael elnyeri az üdvösséget (…) Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását.”
Az utóbbi évszázadban pedig hatalmas változások történtek: Izrael népe ismét a Szentföldön lakik és egyre nő közöttük azoknak a száma, akik „messiáshívőnek” nevezik magukat, azaz Jézusban – Jeshuában – felismerték a várva várt Messiást. Fichtenbauer pedig nem kevesebbet állít, mint hogy a mai korban a zsidóság Lázárként támadt fel a pusztulás és pusztítás évezredei után, hogy rámutasson: közel az idő a Messiás eljöveteléhez. Jeshua mai követői a zsidó apostolok – Kefa, Johanan, Taddai és Bar-Talmai – utódai.
Ők a kulcs ahhoz, hogy a ma több tízezer részre szakadt kereszténység újra egységre juthasson.
„Hiszen ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból?”
