Az elmúlt hét vezető botrányhíre a katolikus egyházzal kapcsolatban kétségkívül a Maros-parti város gyerekkeresztútja volt.
Újságírók, bloggerek és vloggerek háborodtak fel az egyik oldalon, majd érkezett a reakció, nem kevésbé túlfűtött stílusban a másik oldalról. Egy dolog maradt el már megint és sokadjára: a másik fél megértése, érveinek megfontolása, személyének tisztelete. Erre teszek most kísérletet.
Az esettel kapcsolatban felhívtam Pálfai Zoltán plébános atyát (vannak előnyei a papi előéletnek: megvan a száma). Elmondta, hogy az egyházi iskola lelkinapjáról volt szó, amit a húsvét előtti utolsó tanítási napon tartottak. Bár a keresztút ősi, katolikus hagyomány, melynek során különböző állomásokon végigelmélkedik Jézus szenvedésének történetét, az iskolában most először volt ilyen: az iskolát fenntartó nővérek ötlete volt, hogy tegyék átélhetőbbé ezt az amúgy felnőttek számára kitalált elmélkedést.
Azon nem sokat kell magyarázni, hogy ennél a korosztálynál a frontális pedagógiai módszer az egyik legkevésbé hatékony, így jött az ötlet, hogy a gyerekek akár vihetnék is a keresztet. Hogy ez nekik mennyire volt traumatikus élmény, arról az atya elmondta: a gyerekek versenyeztek egymással, mert mindenki sorra akart kerülni. Ráadásul – tette hozzá Zoltán atya – egyetlen keresztet vitt közösen egy osztály, ami átlagosan húsz gyermeket jelent, tehát fizikailag finoman szólva sem volt megterhelő. Ez egy kínzásnak az emlékezete? Igen, természetesen, de hogy ez mit okoz a gyermekek lelkében, az a kontextuson és a megvalósításon múlik. Nem egy véres kivégzést csináltattak végig, és nem is a Passió című filmet nézték meg: sétáltak egyet az utcán, miközben énekeltek, imádkoztak, és vittek egy fadarabot.
Akkor hát jogos a felháborodás, jogosak a kritikák? – ezt már én kérdezem. És a válaszom, hogy szerintem ezúttal nem. De ha valóban meg akarjuk érteni egymást, akkor igenis vegyük komolyan a másik fél érveit és aggályait, miközben tiszteletben tartjuk őt és a véleményét. Feltéve, ha a célunk a másik fél meggyőzése és megnyerése az evangéliumnak, nem pedig megalázása, sértegetése és lesajnálása, mint annak a mélykeresztény cikkírónak, aki ilyen módon próbálta védeni a mundér becsületét.
Sosem voltam apa, de papként is kihívásként éltem meg, amikor egészen kicsi gyerekek kérdeztek rá az élet bonyolultabb dolgaira. Hogyan került a baba anya hasába? Miért bántják egymást az emberek? Hova tűnt a nagymama a kórházi ágyról? Mit jelent az a parancsolat, hogy “Ne barázdálkodj” (sic!)? A gyerekeknek ezekre a kérdéseire az emberiség évezredek óta olykor nyakatekert magyarázatokkal, olykor szimbolikus történetekkel, mesékkel válaszol. Így tanítjuk meg nekik, hogy hogyan tudnak eligazodni a világban. A legalapvetőbb ismereteket: hogy van jó és rossz, hogy a rossz elnyeri büntetését, a jó meg a királykisasszony kezét, és hogy az élet kihívásai egy kis humorral és találékonysággal legyőzhetőek, szóval jót tesz, ha mindig van benned egy kis Hakunamatata. A kereszténységnek is megvannak a maga történetei, a Biblia tele van velük. Ezeken keresztül tanulják meg a jövő generációi, hogy Isten szeret minket, és hogy mi hogyan tudjuk őt viszontszeretni. Mik az értékes dolgok, és mik a legalapvetőbb törvények. Ám ahogy az élet, úgy ezek a történetek sem mindig cukik, sem a Bibliában, sem a mesékben. A gonosz boszorkány megmérgezi Hófehérkét, a királyfi egy halott lányt csókolgat, Zordon megöli Mufasát, így Simbát egy életvidám szivárványcsalád neveli fel, Ursula átveri a Kis Hableányt és igen, Dávid levágja Góliát fejét. Sosem értettem, hogy a farkas miért eszi meg a nagymamát, vagy hogy Fehérlófiának hogy jut eszébe öncsonkítás útján etetni az őt szállító griffmadarat? Minden jel szerint ezektől a történetektől nem akarjuk megóvni a gyerekeket, sőt jegyet veszünk rájuk, és popcornnal tesszük izgalmasabbá az élményt. Persze, tudom, ez most így jelentősen sarkított érvelés, de komolyan gondolom, hogy ugyanúgy,
ahogy a mesék is tele vannak nyugtalanító mozzanatokkal, úgy a kereszténység nehezebb sztorijaitól sem kell megóvnunk a gyerekeket. Ezek ugyanis mind az élet legalapvetőbb igazságait tanítják meg nekik:
hogy bizony, néha történnek fájdalmas és igazságtalan dolgok, de ha ilyen helyzetbe kerülnek, képesek lesznek megbirkózni vele. És ne feledjék, hogy mindig ott lesznek a barátok, akiknek számíthatnak a segítségére, ahogy Jézusnak is segített Cirenei Simon.
Amikor azt hazudjuk a gyereknek, hogy a nagyi egy távoli országba költözött, csak azért, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy az emberek meghalnak, meggyőződésem, hogy bár megóvjuk az elmúlás gondolatától, de ezzel csak időt nyertünk, a szembesülés az élet kegyetlenségével elkerülhetetlen. Mennyivel jobb lenne biztonságos környezetben, empatikus módon beszélni ezekről a nehéz témákról!
Nem akarok messzemenő következtetéseket levonni, de gondoljunk bele: biztos, hogy lelkileg és mentálisan egészségesebbek lettünk azáltal, hogy az élet nehézségeit megpróbáltuk teljesen száműzni az gondolkodásunkból? Amikor “nincs idő a fájdalomra”, és amikor a gyerek jogosan hiheti, hogy a csirkét gyárban állítják elő, és úgy kerül a boltok polcára műanyag dobozban? Volt idő, amikor a halottainkat felravataloztuk a tisztaszobában, és a család minden generációja el tudott köszönni a szerettétől. Jobban vagyunk attól, hogy megfosztjuk magunkat az élet árnyoldalaitól?
Lehet azon vitatkozni, hogy a keresztény tanítás igaz-e, hogy Jézus valóban megváltó-e, de
ne gondoljuk, hogy pusztán az az egyszerű üzenet, hogy az életben létezik kereszthordozás, hogy nem mindig sikerülnek úgy a dolgok, ahogy elterveztük, hogy bizony néha megbetegszünk, és hogy a halál sem kerülhető el, olyan haszontalan a jövő generációja számára.
Persze, ha erre valaki azt mondja, hogy ugyanezen logika alapján mi, keresztények viszont ne háborodjunk fel, ha egy sorozatban megjelenik egy meleg karakter, hiszen éppenséggel az is az élet része – hát, arra azt tudom mondani, hogy jogos érv.
Miért beszélünk gyerekeknek Jézus szenvedéséről? Egyrészt mert ez a kereszténység legfontosabb története, hitünk központi üzenete: a minket szerető Isten vállalta értünk a szenvedést, magára vette a bűneink terhét, halála által megszabadított az örök haláltól. Nyilván minden hitoktató legnagyobb kihívása, hogy egy ilyen történetet hogyan tesz felfoghatóvá az általános iskolai korosztály számára, de ugyanezzel küzdenek az irodalom- és történelemtanárok is. (A matekról már nem is beszélve – ami az én esetemben soha nem is sikerült.) Másrészt pedig
Jézus szenvedésén keresztül megértheti a nebuló, hogy néha a jó emberekkel is történnek rossz dolgok, de a rossz dologból is lehet valami nagyon jó.
Jelen esetben a szenvedésből és a halálból a feltámadás és az üdvösség. Ahogy a makói gyerekek is elhaladtak a keresztút során a kórház mellett, ahol az atya nem mulasztotta el felhívni a figyelmüket arra, hogy bármilyen szépen süt is a nap, és bármennyire boldogok is, gondoljanak azokra, akik most épp kórházban vannak, és ne felejtsenek el imádkozni értük. Mert ilyen az élet. Van, hogy a tavaszi napfényben sétálunk, és van, hogy a kórház ablakán keresztül nézhetjük csak a rügyek fakadását. És ha van valami, ami fontos üzenet a jövő generációja számára, akkor ez az.
