Keményre rúgott gyerekek

Olyan púpos már a gyermekvédelem szőnyege, hogy folyamatosan buknak ki alóla az újabb és újabb esetek. Ne legyenek illúzióink: Istennek és a kamerarendszereknek hála, egyre több elképesztő történet fog napvilágra kerülni.

A történelem során még sosem tapasztalt nyomás alá kerültek emberi kapcsolataink. Sokszor azt sem tudjuk, kívülről vagy belülről keményebb az erőhatás…

Néhány napja egy köztiszteletben álló, felnőtt férfi felrúgott egy gyermeket. A férfi utólag “létrontásnak” nevezte a történteket, amivel egyet is értek.

Az ilyen esetek lelkünk sötét oldalát etetik. Először is a botrány – hatalmas velős csont kövér hússal, amit lehet rágcsálni, uborkaszezonban a jóllakás illúzióját kelti bennünk… Másodszor a nyilvános kivégzések mindig segítettek a felbőszült és jogosan felháborodott népnek egy nagy adag feszültség levezetésében. Ez manapság úgy zajlik, hogy körbe hordjuk a tettes véres mémjét, majd záporoznak a kegyetlen hüvelykujjak, füstölnek a billentyűzetek, és igazságért kiáltunk: ítéljek el, ítéljék halálra, lassan, szenvedjen.

Ülünk a gép előtt, és ítélkezünk. Ülünk a gép előtt, és feledjük, hogy a ruhánkat egy távoli földrészen gyerekek készítettek éhbérért. Ülünk a gép előtt, és nem vesszük észre, hogy aki tőlünk karnyújtásnyira van, egy magára hagyott gyermeket őriz a szívében, akinek csak arra lenne szüksége, hogy meghallgassák.

Egy ilyen sajnálatos és tragikus eset azonban újabb lehetőség – és kötelesség! –, hogy elgondolkozzunk, hogyan tehetnénk többet a gyermekvédelemért, a gyerekekért, végső soron egymásért. Nagy megoldások most aligha születnek, de a történtek legalább ébren tartják lelkiismeretünket. Hálás vagyok, hogy beszélhetünk és beszélünk erről, hogy segíthetjük embertársainkat egy jobb megértés felé.

Rengeteg bántalmazóval találkoztam már – mindig az érdekelt, hogy az egyik miért bántja a másikat. Erre nagyon egyszerű, egyszavas válaszok vannak, de érdemes közelebb, mélyebbre menni. Megvizsgálni valakinek a gyermekkorát azért fontos, hogy a jövőben olyan gyerekeket neveljünk, akik felnőve, családapaként senkit nem vesznek, és maguk sem vehetők rá arra, hogy más családapákat meggyilkoljanak, családanyákat megerőszakoljanak, gyerekeket felrúgjanak. Ezért írtam már Hitler gyermekkoráról, ahogyan arról is, hogy általában milyen trauma kell ahhoz, hogy valaki politikus akarjon lenni.

A magyar közéletben – és a világon mindenhol – gyakran előfordul, hogy egy köztiszteletben álló személy, sokak bálványa, nagy szaktudású ember, hirtelen összeomlik a nagy nyilvánosság előtt. Elkövet valamit, ami vállalhatatlan, tűrhetetlen. Ezeknek az eseteknek a mélyében egészen biztos találunk egy elnyomott, kemény elvárásokkal nyomorított gyereket, aki felnőve – nyíltan, de gyakrabban burkoltan – vissza akarja „adni” a társadalomnak azt, amit ellene elkövettek.

Mint diáktársait sokat gyötrő és maga is sokat gyötört gyerek, sok ilyen burkolt esetet láttam. Egy jogosan dühös gyermek, aki a dühét nem legalizálhatja – nem élheti meg, mert mit képzel magáról… –, olyan hivatást választ, amiben lehetnek alárendeltjei, akiken revansot vehet. Sokszor ez egyáltalán nem tudatos. Beszéltem már olyan rendőrrel, aki kéjes élvezettel mondta, hogy „imádja az állampolgárokat szivatni”, de láttam már ugyanezt a baljós csillogást pedagógus, politikus, buszsofőr, eladó, takarító szemében is. Olyan ez a tekintet, mint a játszótéren az elvett dömperért bosszúálló Pistikéé, aki már eleve egy torz mintázatot követ.

A mostani elkövető megnyilvánulása szerint egy fiúnak keménynek kell lennie, és ezt úgy lehet elérni, ha keményítjük. Sok-sok fiú szenvedte már el ezt a nevelési stílust, amivel valószínűleg sok apuka is egyetért, hiszen ők is ezt tanulták.  Ez egy több évszázados, elképesztően kártékony emberi elgondolás, amely pusztít, nemzeteket dönt nyomorba – és mindenki, még a keménykedők is szenvednek tőle. Ez a szellemiség az, aminek behódolva, úton, útfélen, gyermekotthonban és kalandtáborban bántjuk a másikat.

Duzzadnak az izmok, miközben lelkek égnek halálra, szeretet nélkül, a kisportolt testekben. Annyira kemények a férfiak, hogy árucikknek használják a nőket és a gyerekeket, hogy öltönybe bújva kilövési parancsot adnak nemzetek és családok ellen. A másokat leuralni akaró hatalmi rendszer egy sátáni minta, melyet egyféleképpen lehet megtörni: nem az embereket kell bántani, Dunába lőni, bebörtönözni, hanem ezt a szellemiséget kell kiűzni egymásból.

Ez nem jelenti azt, hogyha valaki felépít egy házat, aztán kiderül róla valami bűnös dolog, akkor le kell rombolni a házát, és mindent, amit valaha tett – azt is, amit jól. Ezzel csak megint kivégzünk valakit, „aki megérdemli”, hogy erősödjünk abban, hogy hozzá képest mi milyen jók vagyunk.

Sokszáz esetet láttam már, amiben gyereket bántottak – a most bántalmazott kisfiú nagy eséllyel helyre teszi ezt, ha van segítsége. De millióknak nincs. Rajtuk ki segít? Rajtunk ki segít? Ki űzi ki belőlünk ezt a zsigeri gyűlöletet egymás iránt?

Még jó, hogy Isten nem így gondolkodik rólunk, és felkelti napját jóra és rosszra is. Ha nem így volna, ezt a cikket sem írhattam volna meg. És az is nagyon jó, hogy beszélhetünk ezekről az esetekről, háboroghatunk, elmondhatjuk a véleményünket. Ugyanis ha van kinek elmondani, hogy miért vagyunk dühösek, akkor azzal az indulat is el tud szállni. Ha értő és szerető fül hallgatja meg. Ez sajnos nagyon sok hatalmon lévő, vezető beosztásban és – egyelőre – köztiszteletben álló férfinak nem adatott meg. Ők azt gondolják, mint a 7 és fél éves áldozat: olyasmiket tettek, amiért megérdemlik ezt a sorsot. És ha szerintünk így is van: ez kinek jó?